Bakos József
A címet megkaptam végre. Oly sok társaságban, szellemileg mélynek reklámozott figuráknál, könyvekben próbáltam meglelni, de jobb esetben mindig csak komolytalan fecsegést, spirituális kávéházat, misztikus vegyesboltot, titkos-ezoterikus társaságnak álcázott entellektüel mesügebájszokat, gusztustalan, pénzszagú, tehát amerikanizált kvázi yuppie "beavatási" cégek leányvállalatait vagy a háború előttről ittragadt unatkozó és unalmas, mélyen anakronisztikus úrinők, eme misztikus libák, legelőjét, rosszabb esetben, néhányszor, az ellentradíció tudatosabb ügynökeit leltem helyette... Most azonban egy hozzám hasonlóan türelmetlenül ásítozó, s ezért számomra a valódi komolyság és elmélyültség jeleit mutató úriember, aki szintén hozzám hasonlóan "véletlenül" keveredett a mára rendelt felettébb titkos társasági ülésre, egy hosszabb beszélgetésünk után megadta a címet. úgy érzem most, hogy a jelek, útmutató kövek, menhirei egy régi-régi üzenetnek, úgy húzódtak idáig, mint Borges elbeszélésében, az "Al-kutaszim nyomában" címűben, vezettek a függönnyel takart ajtóig. és legalább olyan várakozással és a dolog súlyához mért izgalommal, belső lázzal készülődöm, mert ma este elmegyek az országban talán egyedül hiteles, igen hosszú múltra visszanyúló leszármazási láncot követő tradíció jelenlegi fenntartójához, gubernátorához, a láng igazi őrizőjéhez. Igazinak kell lennie, mert máig nem tudhattam róla, minden reklamírozástól mentes volt, nem belépőjegyért, tagsági díjért vagy hírnévért regélt olyasmiről, amihez semmi köze. Nem vásári kókler, templomi bazárárus, kínai drótkefe és kirurgusok óta. És mint minden az időben, ez is elérkezett tehát. Gyalog megyek, döntöttem el, mert így átgondolhatok egy-két dolgot, másrészt nincs olyan messze, hogy blaszfémikus tömegközlekedésre kellene hagyatkoznom, hisz csak a ma oly szelesnek bizonyuló hídon átvágva és a szurokfekete, nyugtalan felszínű folyót figyelve kell a város fölé emelkedő várhegyet megcéloznom. Az utolsó szakaszt egy olyan lépcső alkotja, felső szakasza meglehetősen sötétbe burkolózó, egy-két gázlámpa vet csak reszketeg fényköröket, ahol a Gerard de Nervalok szokták magukat felakasztani távoli csillagotthonuk kedvéért. Az éjszaka lépcsői ezek, gondoltaim nyugtalanul, mert e sötét tollak lassan szívemre is hullottak, ahogy a híg eső is lassan hullani kezdett. De vajon hogyan akasztják magukat fel - töprengtem, egy percre megállva - talán fejjel lefelé függeszkedve, ahogy az illenék „e templomtalan, sötét hercegek" Tarotszimbolizmusához, a XII. Arkána különös ingájához (Le Pendu)?...
Ily gondolatok során jutottam fel hát a H... utcába, amely még a várfalon kívül, de rátámaszkodva húzódik, és ahol rá kellett jönnöm, miután már látom a hollandi barokkban épült nagy házat, tornyával, teraszaival, és megállok barna tölgyajtaja előtt, hogy ez az az utca, ahol oly sok éve immár, hogy egy ízben furcsa hangulatokat kergetve elvetődtem, és ez az a ház, amely már akkor felkeltette figyelmemet, és amit magamban mint „gyilkosságoknak színtere ez itt"-nek címeztem, kapuja fölött a hajlott, vigyorgó kőgnómmal és a bizarr vízköpősárkányokkal, mert nem úgy, mint most, hanem elhanyagoltan, bozóttal, embert elfedő gazzal bőven termő kertjeivel, látszólag elhagyatva, boszorkánykastélynak tűnt. (Sok hasonló helyet, házat és zugot tiszteltem meg e talán kissé meglepő vagy morbid dicséretcímkével - olyan helyeket, melyek Ninive romjainál elhagyatottabbnak és magányosabbnak tűnnek - úgy, hogy önmagában ennek sok jelentősége nincs. ) - Ezért ne légy gyáva! Ha már meghaltál egyszer-kétszer, ne légy gyáva! - szólok elbizonytalanodó önmagamhoz és csengetek. Egy lámpással, melyet feje fölé emel, lépett ki a hideg boltív alól, de íme, csak egy famulus ő, hosszú, fekete köpenyében. Elemlámpájával a csillagok felé int, és így szól: - Uram, sajnos ön olyan hangnemet és stílt használ írásaiban, amelyet a néhai Mr. Blackwood "magazin"-jában esetleg szívesen fogadott volna, de posztmodern korunkban úgyse... - No éppen posztmodern aionunkban igen poszt, noha nem modern mindez. Hui, hui forogj tűzkör!1 Az emberiség autoparazitikus feleslege, tűnj el, tűnj el! - kiáltom rá, és a kaput rácsapom vértelen kezeire. De elhessentem az éji fantomokat, és megvárom, hogy valóban megnyíljon az ajtó. Minden úgy volt, ahogy megálmodtam, és ahogy lennie kell: itt állanak a polcok a tégelyekkel, a görebekkel és retortákkal, mert felmentünk megnézni a laboratóriumot, és itt van a könyvtár, ahová azután házigazdám az eszmecserére beinvitál. (Természetesen mindenekelőtt kezébe adtam a jeleket, a kombinált fogót, a degeszre tömött rongyoszsákokat és azt a csodálatos porfírból és vulkáni kövekből faragott amulettet, melyre Iao-Abraxas van gemmaszerűen rávésve. ) Egy fantasztikus XVI. századi csillagtérképet kereteznek a polcok, egy rézasztrolábium és egy lencsés csillagászati távcső a szoba fő darabjai. A ház gazdája - nos benne az a legmegdöbbentőbb, hogy máig nem tudtam felidézni semmi különös vonását vagy tulajdonságát, mert úgy simult bele a házba, ahogy a minta a nyugtalanító tapétába, melyen összefonódó sárkányok, indák kereteztek valamiféle történelemelőtti hieroglifákat. Vagy még inkább, mint egy barna könyvgerinc a többi között. Az bizonyos, hogy nem volt idős és ruházata sem excentrikus, hacsak nem számítom, hogy mindvégig finom szarvasbőrkesztyű volt kezein. Hiába, minden embercsecsemő merénylet ellene, elvesz Lebensraumából. - Kedves barátom, felettébb örvendek, hogy felkeresett minket (kiket?), minden komolyan felkészült és elszánt tanítványt, akikből sajnálatos módon oly kevés van, szívesen látunk. Kvázi testvéreinkként a Magnum Opusban. És bár megnyugtatott, hogy nem óhajt vizsgáztatni, a rákövetkező felettébb hosszú társalgásnak kétségkívül volt ilyen színezete is. De nem bántam, cseppet sem bántam, mert egy dolog szinte azonnal bizonyosnak látszott, hogy valóban fajsúlyos ügyről van itt szó végre-valahára, valóban jelentős emberről, akinek képességei a Műhöz tagadhatatlanok, akiből megéreztem az Erők birtoklását. (Ahogy szeme mereven, mint az ureusz kígyóé, ragadt meg egy-egy pontján a világnak, ahogy a gyufaszálakat rágcsálta, ahogy habzott a sok mosóportól, ahogy forgott, mint egy elkóborolt imamalom.)
Ez sokkal finomabb (szubtilis) dolog, mintsem holmi szuggesztivitás, személyes magnetizmus és ilyesmik. Valódi erőkről és képességekről beszélek. Elmondtam neki sok mindent uramról, és feltártam előtte ama furcsa álmomat is, amely házával olyan különös izomorfiát mutatott, mint egy ellenrím. Egyet kellett értenem vele magyarázatában, ami némileg Eliade-ízű volt ugyan, noha egy régi alkimisztikus könyvből (talán a "Musaeum Hermeticum"-ból? ) vett ábrával illusztrálta mondandóját, s miszerint a felső szinten elhelyezkedő alkímiai laboratórium és könyvtár, a ház boszorkányos kis tornyával, a felsőbb tudatosság és tudás, a prima materiát oldó tudások helye és szimbóluma, oldja a kiinduló anyagot, a saját testünket, más színvonalon tudatunkat, és persze a pince a tudattalané. A toronyról még megtudtam, hogy a távcső helye volt, a csillagvilágra nyíló szem, ami így a kéménnyel együtt már a testhez képest transzcendensre nyíló brãhmarandhra-nyílás képviselője. Maga az álmodás aktusa az Opus egy adott fázisának kezdetét jelzi, a Műét, a tudat önátépítkezéséét, mert reflektálásával önnönmagára tüzet, olthatatlan tüzet gyújt az „Athanorban", ha úgy tetszik a libido tüzelőanyagával. Figyelmeztetett nyomban az itt fellépő legnagyobb veszélyre, hogy a nem kellően kezelt és kontrollált belső tűz elszabadulhat, és esetleg mint külső tűz is manifesztálódik, és ez a hírhedett emberi "spontán égés". A kundalini-yoga, a tantrikus titkos tanítások nehánya és hasonló tanok "kígyóerejének" egy bizonyos szintű felemelkedése válthatja ki e szörnyű következményt, noha a tibeti beavatottak megszelidítették, és mint gtummót ismerik ezt az eljárást, sőt, spontán módon a keresztény misztika néhány alakja, mint Flüei Miklós is, felhasználta, de itt erről már ennyi is sok. Harpokratész ujja figyelmeztetően int a szoba faragványai közül. - Sok tradíció élt e földön jobb időkben, s nem is hinné, mennyiük örökösei vagyunk, milyen mellékágakból táplálkozik "társaságunk" noha a külső körülményeket tekintve a lehető legnehezebb feltételek vettek mindig is körbe minket. Tradíciónk lánca mindig is rejtezett, szó szerint a "föld alatt" é1t tovább, generációról generációra. Látja barátom, még maga sem talált ránk mindaddig, míg mi jónak nem láttuk. Holott tudott egy s mást, ismerte még a geomantiai kompasz használatát is, nem is szólva a műlábakról. Mert a felszínen a szellemtelenség fekete füstjét láthatja mindenütt, s én jó okkal idesorolom az úgynevezett értelmiséget is, léhaságaikat, az akadémikus tudás köreit akár, mindazt, amit kedvence "kenőcsnek" nevezett nagy leleménnyel, de a mélyben azért, mondom, szó szerint a mélyben, ott búvik meg a legkomolyabb bölcsesség, az alkímia szent művészete, a mágia és a metafizika igazi kincstárai. E föld a szellem sivatagának tűnhet, és az is a felszínen, de földalatti oázisok, kolostorok és remetebarlangok vigyázzák-őrzik azt, ami soha el nem kallódhat, mert ellenkező esetben a pusztaságok valódi sorsa érné el - talán az egész emberiséget. Olyan sors, mint Babiloné, ahol sakálok, baglyok és túristák ütöttek tanyát immár... Ilyen tónusban beszélt, mint aki emberöltők óta vár az alkalomra, mint a fuldokló, aki partot ér, noha hangja ezzel ellentétben nem a világra felbugyborékoló, hanem zsongító monotóniával elárasztó volt, csillámporát csendben teregetve szét a lélekben.
Akkor jött a homonculus , oly sík volt, mint a legfinomabb vellum, de porcelánarccal, cizellált kárbunkulus ő, híg levegő ölén. Nyiszogott és tekergett, mint valami fatrombita, püspöki zászlók az esőben, rájött a bolondóra, és most kinyilatkoztat, noha szája nem mozdul. Szája nincs. "Van olyan eset is, hogy az ember megtalálja örök honát, de azt helyette bitorlók lakják és (vagy? ) gyávaságból, a dolgok örök röppályáját el nem kerülve, lelkét meg nem lelvén - mint én az apró, a lámpást hordó szolga, ó jaj - visszatér száműzetésbe." így sutyorgott ott, az összebogozódó tengernyi bokor, törpe fák erdője alatt, a televény lélegzett, sóhajtozott lépteink alatt és... és itt nincs tovább. Nincs irány, nincs távoli fehér sziget, nincs gyertya az ablakba kitéve éjnek idején. A homonculus könyvet cipelt, de semmilyen könyörgésemre nem mutatta meg, csak nevetett és előreszökellt, hol az időben - csak percekkel később sűrűsödött össze egy leveles ágból, monstruózus zajokból, nevetséges emléknyomokból, ahogy elperegnek és kicsúsznak ujjaink közül. Hol a sötétedő erdőben vagy a még napfényes tisztásokon forog, mint ördögszél, kergetve a bogáncsokat, pihéket. Felállította a bádogkályhát, amit eddig elrejtett szélesszárnyú kabátkája. Pontosan 3 láb 2 hüvelyk magas volt, de ebből 3 hüvelyknyit a három, 120 fokot egymással bezáró, karmos oroszlánmancsokban végződő, lába tett ki. Tetőlapja túlnyúlt egy kicsinnyel a kályhatest szélességén, peremet alkotván ezáltal, mely baljós árnyat vetett, ahogy kifújt, bebarangolta környékét és kadáver. Dermesztő, logrofon és Matatics. így főtt meg az, aminek homonculus ügyben meg kell főnie. Sámuel - susogta a behavazott - Sámuel. Meddig még, hogy szavam lecsúszik és úgy koppan; ezoterikus harsona. Hogy a végén a béka könyve is szemem elé került! Hogy mégsem lehetséges most már visszavonulás! Minden, halljátok, minden! - precízen, mint a szabónők temetője, húzódott meg ott a lapok alján bujkálva, amit csak rögzíthettem e helyen. Magam, enmagam is csak egyike lévén a betűkazalnak, minden szuverenitásom elpárolgott, mint a hajnali pipafüst, ukrán uborkák és zsebrablók. Egymásról költött történetek hurkai kötöznek minket, homonculust és társát. De kik vagytok ti, állítólagos olvasóim? ! Homonculus lepedékes álmai, pállott erszények vonulnak körbe-körbe, mint kövér processzió! (Imádom ezt a terminust: homonculus.) Végig a holdtalan folyosókon, el a szobor mellett, arca helyén csigák vonulnak, és mindig úgy fordul, hogy láthassam kezeiben a márvány záptojásokat, amik olyan rücskösek voltak, mint egy... , de mi is kel ki egy golflabdából? Sziámi iker villamoskalauzok? Selyemkimonó, talpbetétes nénikék, kéken-fehéren? ó emberke, neved ami Binarius.
*
- Vigyázzon mesterem, ha az "Abra Melin a mágus, Szent Mágiájának Könyvével" babrál, általában nem egészséges komoly előkészületek nélkül belefogni - figyelmeztet házigazdám, s még' gyorsan hozzáfűz egy-egy űző formulát - AROGOGORUABRAO, továbbá Ugyingo Bugyingo Karagyingo ugyingo - s csak most figyelek fel rá, hogy önkéntelenül pergetem lapjait e páratlan "valaminek" (könyv? grimoire? sorsgenerátor'? ), amit ki tudja, honnan, a polcrendszer melyik rejtett zugából, fiókok mélyéről vagy csak egyszerűen a mellettem kuksoló kis arab asztalkáról vettem el. Hallottam már e műről egyet-mást ahhoz, hogy felettébb gyorsan tegyem le. Ujjaim sűrű-fekete füstje leng közénk. Köhögünk. Nos ezután a "rend" alkimisztikus céljáról és ezzel szoros összefüggésben azokról a históriai adatokról beszélt, amit itt csak röviden vázolok. A "rend" teljességgel független más irányoktól, iskoláktól, olyannyira - és ez egyben komolyságának jele is - hogy nem is tudnak róla. Nem tudnak még a Rózsakeresztesnek mondott szervezetek sem, pedig Rózsakereszt Keresztély neve felmerült az est folyamán...
A mitikus múltra. utal, hogy Klingsor a nagy varázsló, "ördögidéző csuhás magiszter"-t is ebből az országból származónak mondják, de az kétségkívüli, hogy már a középkorban meglelhetők nyomaik, méghozzá egy rendkívüli, zavarbaejtően különös keleti kapcsolattal a háttérben, mert böszörmények éltek a városban, méghozzá azon izmailita szektához tartozóak is, amely a nagy Geber (Dzsábir ibn Hayyam, al Harráni) nevét viselte, tehát szábiusok voltak, Hermész és Agathodaimon nagy tisztelői, a piramisok titkainak fürkészői, s így persze mágiával-alkímiával és asztrológiával igen magas fokon foglalkoztak. Később a templomos Rend ugyanúgy érdeklődött a cél iránt - s amiért azután valójában letelepedtek itt, mint az a francia család is, az Aynardok, akik feltehetően - jó oka van hinni házigazdámnak ezt, fellelt valamit várunk romladékai közelében... - katharok voltak, és ama várukat is közel a "célhoz" emelték. S hogy ők a bogumilok szellemi leszármazási láncához tartoznak, tovább valószínűsíti, hogy az "istenbarátok" útja Dél-Franciaország felé - az 1111-es Alexiosz Komnenosz-féle üldöztetés után - éppen e területen, a cél fölött, vezetett el... Azonban a döntő fordulat akkor következett el, mikor Rózsakereszt is idelátogatott és csatlakozott ehhez az "Enochiánus" titkos rendhez, amit, és tanításaik néhány elemét, John Dee és Kelley csak átvették, mikor szintén az országot - és e célból - járták. Akkoriban fedezték fel, közel a zsidónegyedhez azt a földalatti labirintust, barlangot, mely a várhegyet áthálózó barlangrendszertől, - melyet mindig is ismertek az itt lakók - függetlennek bizonyult, és ezért nem fenyegette a felfedezés veszélye. Itt rendezték be a műhelyek egy részét, de ami sokkal lényegesebb, itt is megtalálták "azt", amiről a rendtag Basilius Valentinus, századának legtitokzatosabb alkimistája és a hármas alkímiai alapelv (sal, sulphur, mercurius) első ismert tanítója, úgy vall, hogy az az ország szülte, mely a bölcsek kövének hazája is. Tehát a valódi "rózsakeresztes" hagyomány éppen itt él, itt őrződött meg, a többi irány csupán paraván, ami elterelte a néha kandi, néha veszélyes tekinteteket a "Mű" valódi helyszínéről és természetéről. A filozófus, démonológus-mágus athéni Palailogosz és Regiomontanusz éppúgy kereste itt (találták-e?) kósza mende-mondák alapján a titkot, az Arkánumot, mint jóval később Francesco Borri, aki bizonyosan nem találta, helyette belekeveredett egy összeesküvésbe, ami mégis annyiban rózsakeresztes volt, amennyiben "sub rosa" zajlott. Azonban a nagy Paracelsus, a híres mysteriarcha már nem hiába járt itt valamikor 1516-1521 között... Valamit a dolog körül megsejthettek a várbeli dominikánus kolostor jámbor lakói is, mert már 1273-ban úgy kellett megtiltani nekik az alkímia gyakorlását, amit rendházuk alatt húzódó barlangpincékben űztek, s talán rájuk is utal Michael Maier , mikor állítja: "Valamikor sok aranyat készítettek az országban, sőt az ország pénze is ebből készült" ; olyannyira, hogy a cseh bárók utódai-leszármazottai azon artifexeknek, akiket a szent művészet tett naggyá. Ezek aranypénzekben is realizálódtak, melyek neve "Theodron" (Isten ajándéka) volt. Melchior Miklós, aki alkímiai miséjével a "Művészet" kiváltképpen spirituális célját és jellegét húzta alá, természetesen szintén kapcsolatban állott az ősrégi titokkal, melyet a rend őrzött, de ő nyíltan utalt rá, miszerint az "arany"-csinálás a "szűztejjel (mint materia prima-val) oldható meg, és ama mercurius philosophorum, a spiritus universalis mindenütt ott van, ahol új élet fakad." ,Lépcsőimájában' így ír erről a processzusról: "kelj fel északi szél, és jöjj déli szél, fújdogáld végig az én kertemet, és áradozni fognak az ő illatai."
Igen, a szűztejet találták meg tiszta formájában az elrejtett barlangban, az új élet fakadását, mind a három létsíkon, bármit jelentsen is ez... Ezt őrzik immár századok óta. Minden generációban két-két adeptus alkotja mindössze a rendet. De akkor hol van a másik? Igen, igen, jogos kérdésére máris megadom a választ, ami roppant módon fonódik össze az "élet fakadásával", a Filozófusok kövével, ezzel a központi titokkal, melyről, ha megengedi, idézném A. E. Waite-et: "... a vizsgálódások vonalai elérnek egy bizonyos pontot, és ott elhagynak minket, noha a misztérium régi úttörői úgy tűnnek fel, mint akik felfedezték az azon gátakon - melyekkel mi lépten-nyomon ütközünk - való áthatolás mind ez idáig rejtélyes eszközeit, és így eljárván, azt tanítják nekünk, hogy egy roppant titok birtokába jutottak, melyet isteni jellegűnek jelentenek ki, és amelyet nem mertek közzétenni a kiszámíthatatlan büntetések miatt, melyek a Nagy Misztériumok profanizálásához kapcsolódnak." Nos engedtessék meg nekem, hogy feltegyem, mi és elődeink felleltük e titkot, méghozzá a megtorlásokat elkerülve. De miről is van szó? Csak ugyanarról, amire az Ars Magna beavatottjai úgy Nyugaton, mint Keleten egyaránt rájöttek, s ez - ne tartson idejekorán háborodottnak -- éppen az "örök élet", a halhatatlanság. Ezt érte el az az "ismeretlen" aki a rendet létrehozta itt, s ő az a "második", akit keres, aki az égi "Ikrek"-ben éppen úgy az égi pár, mint a Tarot "Nap" arkánáján látható ikerpár tagja, mint minden mítoszban az égi fél. - Hogyan! ? - rökönyödtem meg felettébb őszintén -, ön azt állítja, hogy az az ember többszáz éves !. . . - Pontosan. Sok száz éves és sok száz éve él a szentélyben, a barlang szívében, amely az élet forrása - ha szabad így fogalmaznom. éppen ezért nem hagyhatja el e helyet, mert a feltételekben, a szigorú aszkézisben, diétában, a különleges atmoszférában való lényegesebb változás lerombolná azt a "testet", amiben létezik, amit a tibetiek látszattestnek neveznek. Ennek felépítéséhez azonban nem volt elégséges a szubsztrátum, ama "szűztej", ehhez a Mesternek szüksége volt még a taoista alkímia ide vonatkozó tanaira és olyan könyvek útmutatásaira, amik valóban ritkaságok. Talán ön meg tudja ítélni, hogy mennyire kuriózumok - és ezzel olyan könyveket szedett elő és adott át még mindig a meglepetéstől, megdöbbenéstől remegő kezeimbe, amik valóban fantasztikusnak minősíthetők. Ilyen volt már Vej-Po-jang könyve is, "A. Három Rokonság Könyve" (Can-tung-csí), mely az I Csingre épül a kínai meditáción át közelít az alkímiai problémákhoz, vagy itt van Ko Hung híres műve, a "Pao-pu-ce" (A természeti egyszerűséget magához ölelő mester), ami főként a cinóber transzmutációjáról és arról, hogy szedésével "néhány nap alatt elérhető a halhatatlanság", beszél. De igen használható e cél elérése érdekében a nyugati alkímia "Turba philosophorum"-a is - világosított fel házigazdám. De a taoista alkímiai könyvek sorában a legelképesztőbb, annyira elképesztő, hogy a világ számára nem is létezik, csupán itt e tertön-barlangban2; az "Elixír Könyve" (Tan-shu) volt, "az arany életpirula szektáinak egyik titkos könyve, amelynek legendás története igen távoli múltba nyúlik vissza" - írja R. Wilhelm róla.3 A jelenlegi taoista kánon pedig már nem is tartalmazza. Ennek a könyvnek egy olyan kiadása van itt, melyet a Wu-tang Shan egyik. taoista kolostorában, a "Fehér nefritszirt barlangkolostorában" adtak ki 1455-ben, s amely nagyon is eltér az ismert változatoktól, s melyet csak a legszűkebb körben, a "kapu nélküli kolostorokban" terjesztettek. Igen, itt vannak a pontos receptek, eljárások, operációk arra, hogyan is lehet valaki "hszien".
De minderről éppenúgy nem írhatok, mint. a szertartások, előkészületek pontos természetéről, amit most a laboratóriumban kezdtünk el azért, hogy beléphessünk a barlangjáratokba. De helyette azonban azt elmondhatom Nektek, mi is az a Qvigera. Kuvikból, Víg úrból4 és viperából sodort kolbászkák ezek, melyek őrzik a szentélyt, vonyítva, mint a heptatífuszlok (-kok·?) Mondottam már, hogy e ház a várfalnak támaszkodik, így azután semmi csodálatos nincs abban, hogy pincéjéből, mely még a ház középkori alapfalait őrzi, nyílik a várfal alatt már mélyen átvezető lépcső, egy - mi más? - rejtekajtó mögött, melynek anyagába valami izzó dologgal égették bele a szörnyű szigillumot és az ismert varázsszavakat": SATOR AREPO TENES OPERA ROTAS, és ami oly jól van álcázva. Egy özvegyasszony volt a falhoz támasztva, mögötte egy szamártetem trombitált, és hét hangköz adta meg az arányt, ami a kulcsot formálja: "Aki nem veszi magára, aki nem lesz maga Thezeusz és Zeusz, Síva és Hermész Triszmegisztosz, Sárga Császár és Sophia Achamoth, Vadzsra Heruka és Wotan, Los és Chuang-ce és Kukulkán, aki nem éli a mítoszt és varázst, az nem lehet ember sem, a legkisebb sem köztünk, és nem élhet semmit sem." Beléptünk hát az emberszélességű folyosóba, melynek falait először forrásmészkő, majd vöröses, homokkőszerű, de meglehetősen porózus, omladékony anyag alkotta. A hosszú, különös illatú (verbéna? datura?) gyertyák fényében vezetőm most úgy táncolt előttem a kanyargó járatban, mint egy játékos kísértet. Hiszen olyasféle fehér, egybeszőtt csuklyás vászonköpönyeget öltöttünk, melyben leginkább valami spanyol vezeklőrend tagjainak vagy a Ku-Klux-Klan embereinek tűnhettünk. A talaj pedig meglehetősen egyenetlen volt, kövek borították, máshol gödrök, s néhol elágazásokat hagytunk el, melyek ki tudja, hová és meddig húzódnak, le egyre le a föld mélyébe. A kőfal réteges erezetei pedig különös optikai hatást keltettek, mintha táncoló sárkányok fonódnának, birkóznának vizek hullámaival össze vörös vizekével. Egyre inkább éreztem: titkos, de láthatatlan jelenléttől izzott e hely : Most megálltunk végre, egy rézszegecses ajtó van előttünk, mellette, a barlangfalba vájt üregben egy alabástrom-szobrocska, íbiszfejű alak, Toth? - mellette pedig egy kanopuszformájú korsóból a kulcsot veszi elő különös kalauzom. A falakat még további négy, amerikai szalonzenekar karmesterének frakkos felakasztott teteme díszítette nagy művészettel. - íme az atlantiszi vörös és fekete templom beavatottja, a ,Fekete Kígyó' hierophantja , a jobb- és balkéz útjainak őrizője, ő Magassága Agiel Septenarius. - Azzal felnyitotta a csikorgó ajtót. A gyertyák lángjai eldőltek, szinte vízszintesen feküdtek, lobogtak a huzatban, ami valami fertelmes bűzt hordott magával, mint sodródó forgácsokat szennyes áradat, éjszakai víz, majd követve a vezetőt, azt kellett mindenekelőtt látnom, mit látnom, éppen csak a láthatóság határán sejtenem, hogy a falak, a barlang falai izzanak, hideg fénnyel foszforeszkálnak, és tejszerű fehér váladék csordogál, gyöngyözik itt-ott rajta, helyesebben ez az anyag maga bocsátja ki ezt a korhadék-fényt. Középen pedig, ott középen a kiszélesedett üregben, nos hát egy hátborzongató, egy iszonytató ember(?)roncs üldögélt a vastag homokban, porban. Maga a rettenet lett volna, ha nem tör rám valami megmagyarázhatatlan, a helyzetnek ellentmondó jókedv, féktelen nevethetnék, mert, ...mert három szeme volt, noha csak a homlokán levő fordult most felénk némileg csillogóan, de ez is ferdén meredt ki a halántéka felé elcsúszva - elfuserált kaméleon -, a másik kettő, mint a vak halaké, gőtéké, hályogos hülyeség borította, szájából az agyarak összevissza lógtak ki meglazultan és nyáladzott, nyáladzott e reszketeg, repedésekkel ráncosbőrű szörnyeteg.
- Hódolj hát Néki, hisz azt várja, hogy magához fogadhasson benső szentélyébe - susogta füleimbe Brekiszerűen, mégis észrevehető áhítattal hangjában az "adeptus minor". De addigra a kacagás már visszafoghatatlanul, gátat törve robbant ki belőlem: - Hódoljon a Pozdornyik, hódoljon a Kugyera, a solunkola. Atyaisten! Ez lenne hát a nagy Arkánum, a Nagy Mű eredménye, amiért annyi évszázadot vesződtek! Ez az elhalt végtagcsonkokon csúszkáló szerencsétlen? Azt már látom, hogy kétségkívül sokszázados, autentikus kosz borítja, de hogy bírta ki ezt maga ép ésszel, hogy bírta ki hát, hogy nem vágta fejbe "főpapsága" őmagasságát, a kreténség eme csimborasszóját láttán?! - kiáltottam fékevesztetten röhögve. - Hülyék, komplett idióták rendje! De ekkor az öreg roncs, egyre nagyobbra tátva száját, erőlködve, hogy ki tudja, mióta, újra hangot hörögjön, okádjon ki abból az üregből, ami valaha tán szájnak szolgált. De sikoltás árama ömlött ki belőle, rázta, egyre nagyobb paroxizmusban verdeste magát a talajhoz úgy, hogy a felkavargó porfelhőben alig láttam már: - Hahh! hogy merted idehozni legfőbb ellenségünk! Vidd, vidd el! Azonnal! Vidd el, ha már ide merészelted hozni vele az alkahestet! - Ahhh... Nem akarom... Bromm, merdarhllhhh... Aaaaeeeüüooouuuu...Bőőőő... így bőgött, morgott, hentergett, és szemem láttára fonnyadt először, ha ez egyáltalán lehetséges, majd hullt darabokra, hullottak belőle kövesedett mindenfélék, vonaglott és zuhogott és sikoltozott, oly súlyosan, mint az ólomnadrágok, mint a tetőfedők sóhajai. Nevetve feleltem neki: - Nem tudom, miféle alkahestről fecseg maga., de az biztos, hogyha oldja a "Bölcsek kövét", magát, akkor az bizonyára nem az: igazi Lapis! - De addigra már teljesen független darabokban siránkozott, rázkódott és oldódott szét. Hát persze, döbbentem rá, az alkahest! Az általános oldószer! Ez nem más, mint a humor, a humor minden hamisat, talmit szétmaró, szétoldó nedve. Mert a humor jelentése a "nedv" is ! - kiáltottam fennhangon. De mi ebben a dermesztő, mi itt a vastüdő? Az alkímiai fémpestis és kolera? Kísérőm is bénultan állt idáig, de most lassan felém fordult, mintha álarc hullana róla, arca úgy változik. Szeme sárgán, véreres patakokkal kígyózóan bámul rám... és egy pillanat még, rám veti magát. Ráadásul a gyertyák fénye kihuny a grand guignol-jelenetben, a hisztéria e nagy jelenetében csak a falak lüktetnek azzal a borzalmas vörös fénnyel, olyan beteg, őrjítő ritmusban, mint a haldokló kiszakadó, csapkodó erei; megannyi apró kígyó, ahogy az kígyó-paphoz illik. - Belőlem nem esztek! - kiáltottam vissza, mert hatalmas ugrással, mellyel a padlón heverő csomót ívelem át, a szemközti falban nyíló kicsiny nyílás felé iramodom. épphogy be tudom préselni magam, ámbár utána kitágul ugyan, de a sötétség is teljes immár. Nem tehetem meg, hogy ne rohanjak mégis, mert hallom a csusszanásokat, ahogy ellenségem a fal mentén tapogatózva nyomakszik utánam, sivítva veszi a levegőt, kaparász felém a semmibe. Hová, hová?... végiggondolni most nincs időm.
*
Máshol, máskor tudtam csak meg a magyarázatot arra, ami ott történt, abban a borzalmas üregben, s ennek a magyarázatnak csak egy részét tárhatom itt elő.5 Úgy van, ahogy elárulták magukat a fekete és vörös templom említésével, kellett ráébredjek: ha már rózsakeresztesség, akkor nem feledhetjük, hogy többféle színben léteznek azon rózsák; fehér, vörös, arany és - ez az - a fekete. Fekete rózsakeresztesek! A szörnyű alkímiai stáció, a nigredo megfelelője, ahogy a fehér rózsa az albedóé, a vörös pedig a rubedo-é, a Vörös Oroszláné! S persze a nigredo a putrefactio-é is, azé a rothadásé, amit végre elszenvedhetett a sok-sok évszázad megkövesültsége, helyben tipródása után az az öreg-öreg lény. Elszenvedhetett, de mondhattam volna azt is, felszabadulhatott. Igen, később magyarázta meg valaki, akinek személyével a legszorosabban összeforrott a "titok", mert "az" (a titok) minden történés ellenére, azért mégis létezik, felbontatlanul, - és ez annyi, hogy túl korán vélték felbontani a pecsétet, igen, íme Paracelsus, éppen Paracelsus is azt mondja (in. "de tinctura philosophorum" IV. ), hogy Elias Artista majd a Szentlélek korszakában tér vissza. Addig azonban titokban kell tartani az alkímiát. Mert az arkánum, a Lapis, bizonyos értelemben maga Elias Artista lesz majd. A nagy hiba az volt a fekete rózsakereszt műveleteiben, hogy a pirulák és elixírek, tinktúrák taoista alkímiájában a vaj-tan (a "külső szerek" ) külsődleges ráhatásaival óhajtották elérni az eredményt, és nem kötötték össze igazán, csupán vélték összekötni a kontemplatív taoizmus "benső" útjaival, az alkímia belső, spirituális processzusaival és célkitűzéseivel. Az eredményt tudjuk.
*
De vissza az útvesztőbe! Mert itt vagyunk. Mert itt hideg, nyálkás dolgok csúszkálnak, burrognak és úgy potyognak, forrnak a mélyülő, gáttalanul, határtalanul süllyedő sötétségben, mint varjak a téli égen. égő, de jaj, sötét tüzekben égő, parázsló formák, a hasadás fájdalmas evidenciája lök fel a ködökbe, de sűrűbbek, mint a sziklaalap, amely felett csikorogva gomolyognak. A teremtés előttről ittrekedt ködfoszlányvilág zeng, hangfeletti terjedelmekben üvölt - nincs mi rezonálna rá. A Genezis kígyója is csak most formálódik ezen őrült dörejből, ami nevét ismételgeti eszelős monotóniával - évezrede, évmilliárdja már? Borborsoz, mely Uroborosznak hangzik az egybefolyás miatt. Vezet jobbra a homonculus, feltámadt szöcske, magam vagyok a fájdalmas törpe, ahogy szökdécsel, fluktuál és lábait lógázza félig repülőn az egyenetlen föld fölött. Most izzik, és bevilágítja a szűk járatokat, a születés (halál? ) csatornáit, mélyen eltemetve a valóság-tömbök alatt. Ki tudja, milyen távolságokban járunk már attól a tán soha nem létezett villától és fertelmes pincéitől, nadrágtalan-anyátlan szellemeivel. Szabad mezők felett, alatt haladunk-szárnyalunk, éjszaka van, mindig éjszaka van, egy folyó csillan meg az ártéri erdők között, iszapos-mocsáros szag hatol fel, ahogy medre alatt elcsúszunk. újabb szakasz: petróleumfőzők és háborodott öregasszonyok kórusa. Igazán bájos tapasztalások. Valami háromdimenziós idegrendszer-vázlat az a rajzolat, amit hipersebesen megteszünk. Mondjuk: már a napfonat táján ér a reggel, persze borvörös tenger felett kél Héliosz, s meséket mond, legendákat, az elsüllyedt világokról. Végre meglátom a bizonytalan horizonton üldözőm szétoszló, még mindig lángoló alakját. így végezte hát, mestere után loholva. Imígyen dalolt hát a sugárorcájú, gumikesztyűs Nap egy jólismert regét: Az asztalos6 megrögzött kéz-gyűjtő volt. Egy nagy ládát ácsolt, és az már majdnem tele volt kezek árnyaival, de nem elégedett meg ennyivel és kóccal ölelte körül, többféle fémből készült hálót engedett mélyére és várt, várt türelmesen. Harmadik nap, mikor elveszítette utolsónak odakozmált szemesárgáját, mégis felbukott egy eredeti halember a láda feldele mögül: - ! Men tezek ed, naygu keleyn tóguresev, tallot - atzotláik enthuziasztaként kilehelve márványtollú madarait. De a sztalos ekkorra derékig ellepte a padlózatot, és semmi affinitása nem volt: pakura nadrágocskák, lekváros zoknik testvéreink, jelentette ki az agy, váteszi hangját megsuhogtatva. De a los tovább keveredett a csillagközi kenőcsbe, úgy hogy kezei végül is átölelték ládáját, maga pedig elmerült benne - kezek helyett. Csak egy megoldás van, ha a halember kijelenti, a kesztyű ér ennyit, mint az asztalos, aki kézzé tette szemeit.
*
De balra is vonszoltam azt a korcsot, homonculust, ahogy nevét be-beégette a puha, évszázezredek óta szárazló falakba. Végre elmarad hát, magam vagyok a selymet mormoló folyam, halak a mélyén, erdők a szegélyén, ez a parazita nép (finnugor) iszapjában vartyog himnuszt (ld. önsajnálat), diarét, ahogy rezgek szellőmtől és mormolom meséim mindarról, amit most nektek is elmondtam, ott, éjeim mélyén. De a hajnal már egy ösvényen talál, árnyak kíséretében a ködben gázoló fák között, felfelé, s egy sorral szívemben, "szellemem mint szörnyű vad, éj s nap őrzi utamat"7, szellemem mint szörnyű vad, s él bujdokolva és megriad még ő is attól a borzasztó ragyogástól, ami ő maga, mert "minden élet egy világos felcsillanás és tükör, és úgy jelenik meg, mint egy iszonyú tekintet ragyogása. De ha ez a ragyogás megragadja a fényt..."8 Ez a ragyogás, ez a nap kél föl minden úttal: mindegyik véget ér és mindegyik a végtelenbe fut, határok nélkül, gátak-sorompók nélkül, mindez csupán attól függ, merre nézel rajta: valahová el akarsz-e érni, valami célhoz jutni - vagyis visszanézve, mint Lót, mint Orpheusz, mint Merlin, mint kolera, vagy nem nézel, csak mindig előre, s nem állít meg immár semmi (mert minden cél, tehát minden akarás, minden jövőbe kivetett horgony, csak a múlt láncán függő kőkolonc, a múlt pillanatainak kifagyása, ahogy a gondolat a gondolás elhalása, és az ember az Emberé, a kozmikus-kolosszális Lehetett Volná-é.) Így sugdos a rég elhagyott emberke, ahogy a fényben felragyognak a ritkás fenyőerdők és az izzó sziklák. Vízpermet takarja be arcomat, a közeli vízesés hírnöke, s hangja száll, mintha áttetsző sasszárnyak csapdosnának. Itt futott össze mindkét valóm, hogy a vizekbe mártózva, egy mélázó tölgyfa alatt csendes álmomban összeolvadjanak, végleg levetve az undor, remegés és iszony gönceit, melyek eddig kísérték az első erők manifesztációja, alvilági kitörése, ama fertelmes pince óta. Együtt -daenámmal, ah-mal, "duplámmal" együtt - találtuk azután meg a vízesés fölött egy kis grottóban a zöld kőtáblát, mely a sziklafalba illesztve mutatta meg véseteit: egy csodásan indázó életfát, koronával csúcsán, gyökerei a sziklaüreg falai alá, talán a hegyek gyökereiig is, lenyúlva, s szívénél egy név áll, de két szóból alkotva, Eli-yahu, a szent alfabétum jeleivel. A gyertya libegő lángjának fényében is már annyira felerősödik ragyogása, hogy szemeim elé kell vonnom kezem...
*
... s így ébredek arra, hogy a Hold sugara éppen arcomra esik, az éj még korántsem ért véget. Más értelemben is ébredés ez, mert rá kellett jönnöm, az. eddigi módszer, a kutatás módja-útja lezárult, nem vezet tovább; nem kaptam már tovább mutató jeleket az utolsó stációnál - legalábbis nincs tudomásom róla. Új módon kell keresnem, új útra kell lépnem, mert itt egy szakadék húzódik az eddigiek és a lehetséges jövő között, egy olyan szakadék - és ott, ha az út megfeleltethető ezeknek -, amely a teremtésben a felsőbb és alsóbb világok között, valahol a Daath rejtett szefirahja alatt is húzódik. Ameddig a káosz ősi sárkánya emelte fel fejét a Fán... A körökbe fonódó sárkánykígyó. és egy kör bezárult, mert itt rovom hát utam, a novemberi estében, azon utcákon azon házak között, melyeket ismerünk is tán valahonnan. Amit tanultam, új módszerben öltött mára testet, a módszer, az út is önmagára támaszkodó, körkörös gondolatsorra támaszkodik, vagy inkább azzal azonosul. Abból indulok ki, hogy van (még) így-úgy világ. Az egyensúly a homeosztázis spirituális törvénye miatt ebből pedig az következik, hogy kell legyen valahol a legmagasabb emberi létállapotban lévő ember, ha úgy tetszik, "Mester". De merre is legyen? Nos, az egyensúly korrelációi miatt éppen a "szellemtelen" helyeken, a szellemiséget a leginkább nélkülöző területeken várható, tehát ily módon kvázi Evola felfogásának egy változataként, mely szerint a legmélyebb ponton válthat át a szabadságba a világfolyamat. Ezért sajátságos "szellemtelenségi izotermákat" rajzoltam tapasztalataim-álmaim nyomán a térképre, s ahol a legmagasabb értékű területet zárják körül a görbék, ott kezdem el a kutatást a véletlenre" bízva magam. Ez az igazi és valódi geomantia, a feng-shui hiszen végső soron ennek a metódusnak sem más a célja, mint a Szellem fellelése, sőt a Taoé, az Abszolútumé, s nem pusztán ilyen-olyan "sugárzások" kimutatása, végső soron ócska pszichizmus, asztrálsíkú folytatása annak a nyöszörgésnek, ami a fizikai síkon sem érdekes. Nyomokat hát ő is hagyott azoknak, akik egy bizonyos lépcsőt már átléptek! Mert nyom az, hogy rájöhettem: nem a "szellem" hivatalosainak, a szellem nélküli raison eme hazug papságánál, nem az értelmiségnek csúfolt csürhe korzóin, börzéjén, szokott összeröffenései, belterjes önmegtermékenyítő, de halvaszülő karámjaiban rejtezik. De nem is az "ellentradíció" vagy az álspiritualizmus felkentjei körül, holmi New York kertvárosaiból ideszalajtott "guruk" vagy szedett-vedett asztrális fullajtárok uszályában. értsük meg jól! Ha igaz hermetikust, alkimistát keresünk, akkor az szó szerint hermetikus. S ez nem más, mint ama "nevezetes névtelenség", a szakrális szürkeség jelentőségének belátása. így vezettek hát lépteim ide, e nyomorult, sötét utcák szakadékaiba. Csípős füst leng át a málló vakolatú téglakerítéseken a szomszédos gyártelep felöl, s a lakóházak-mentes, csupán raktárak, telepek, kis erdősávok, üres grundok szegélyezte utcácska közepe táján szigetként világol két kerítés közére fogva egy kocsma. Bepillantok piszkosnak sem nevezhető tüllfüggönnyel gúnyolt ablakán, ahogy elhaladok előtte, de közben óhatatlanul nem figyelmezek lábaim elé, s megbotlok a gúlába rakott, az úttestről felszedett termetes, szürke gránitkockákban. Majdnem elesek, nagy nehezen nyerem vissza egyensúlyomat de a hadonászásban kiejtem kezemből a kis vésett zöld színű követ, kámeát, melyet mindig magammal hordok az ilyen jellegű útjaimon, mint szellemi kompaszt. S míg tapogatok utána a sötét járdán, hallom, hogy nyikorogva tárul a kocsma-szezám ajtaja, s a talponálló hangjaival együtt savanyú borszag is kiárad, némi meleg kíséretében, de nem nézek föl, hogy ki jön le a két-három lépcsőfokon. Inkább a pillanatnyi fényben, mely az ajtó nyitásával suhant ki a szabadba, csillanásával felfedezett talizmánom (télezmám?) után nyúlok. De ahogy végre felemelkedek, majdnem összeütöm a fejem azzal az öregapóval, aki jókedvűen felnevet. Megnézem, ruhája foltozott, de tiszta, arca pedig egészen rendkívüli, mert egy gyerek kék szeme nevet ráncai között borostás arcán.
Haja egészen fehér, de hangja határozott, és cseppet sem reszketeg, ahogy megszólal: - No, maga is igencsak jó helyen keresgél. Itt néha még én is találok néhány jó fillért, gondolom, biztosan a "gazda" küldi nekem borocskára! - s azzal bütykös ujjával felfelé bök, és hunyorít hozzá, s int, hogy kövessem. - Ha már erre visz az útja, bemutatkozom. éliás. éliás János vagyok. Nem csodálkozom, nem dermedek meg, valahogy minden a helyén van. Kezdetektől. Tudok. Tudom már, hogy ő az, akit keresek, hogy a "Bölcs öreg", s nem pusztán archetypusa, de perszonálisan, valaki olyan számomra, mint Hamvas Bélának volt Márkus mester. Mert ahogy Márkus Márkot jelent, úgy jelent éliás éliás artistát, vagyis Eli-yahut, él és yah princípiumainak unióját, a Mester helyét és magát a Mestert! Ama 'zöld embert', a titkos beavatót, akit a szufi misztikusok is olyannyira keresnek vándorlásaikon. Benne - tudom - a magam magasabb valóságát kerestem, amit atmannak, Selfnek, Selbst-nek is mondanak, és amit a Tarotban a "Világ" arkánája testesít meg, de ami elővételezetten a "Remete" arkánájának kis lámpásában is világol a világéjben. S a Remete" az, ami oly konoksággal visszatér személyes lapomként... Megyünk hát egymás mellett, nem kell sok szó, kétszer esünk villamos alá, egyszer sózott, mellőle, Bahman. Mit, mit? S így érünk az utcák labirintusában az egyik kapualjhoz. Itt lakik hát, egyre feljebb kapaszkodunk a kanyargó hátsólépcsőn, majdnem koromsötétben. Nem értem, hova tovább, mikor elhagytuk az utolsó, a negyedik emelet szintjét is. De még egy kanyar, és a padlásajtót nyitja már. Gyertyát, gyufát vesz elő zsebéből, s így lépünk be a meleg, fülledt szagú padlástérbe, de itt sem állunk meg, a tűzfalnál egy kis vasajtót nyit ki, és ott állunk a padlás tűzfalához támaszkodó keskeny vaslétra alján, mert félig a házhoz, félig a tető, a város fölé ragasztva egy kis ház? bódé? kunyhó? emelkedik fölöttünk, az utcáról nem láthatóan. Mint Malacka háza a Micimackóból - gondolom magamban felnevetve. Egy vasplatformon állunk, míg kinyitja e városi remetekunyhó ajtaját, és így látom a gyertya fényében is, hogy a házikó félig téglából, félig deszkából és lemezekből épült - ki tudja, miféle célokra, talán egy meg nem épített felvonó gépházának? Színe világoskék, míg a bádogtető fűzöldre van festve. Bent kellemes meleg van, kis vaskályhában izzik még a parázs. Egyetlen helyiségből áll a lakosztály, de egy függöny választja el a főzésre használt sarkot a "dolgozószobától". Két ablakán most a város fölé látunk ki, s a csillagok néznek be. Egy kis könyvespolcon talán százegynéhány (száz?) könyv. Nem sok, de ilyen könyvek mellett az örökkévalóság is eltölthető. Teát főz a villanyrezsón, és közben faggatásomra elmondja, hogy ezen a helyen már 60 éve él. (Mindig költöznie kell egy idő után, még ha a ház többi lakójának mára már csak fiai, unokái élnek is itt. De mégis, hátha egyszer egyiküknek eszébe jut, hogy hány éves is a János bácsi, a bogaras öreg, ott fenn a tetőn... Mert már "bácsi" volt szüleiknek is.) Az pedig végképp nem okozott komoly problémát számára, hogy átvészelje a háborút, szocializmust, a "hatóságokat", mert mi sem volt egyszerűbb neki, mint lemondani mindennemű nyugdíjról, támogatásról, kapcsolatról, és mégis rendelkezni egy minimummal. és mi sem könnyebb neki, mint bármiféle igazoltatást, idézést, szimatolást egyetlen mosollyal és könnyed kézmozdulattal elhessenteni. Mert ő az élő valósága annak, amit "csak tudat" tanításnak neveznek a szavak tökéletlen rendjében. Mert aki realizálta azt, hogy csak az Egyszellem létezik, annak a valóság olyan alakítható, folyékony közeg, hogy akár hagyhatja is olyannak, amilyen éppen. éppenséggel. Beszélgetünk hát küldetéséről, s megnyugtató, amit mond:
- Már kevés az idő, Illés Artista színre kell lépjen, hogy az alacsonyat a magastól elválassza, finom művészettel. Az emberiség - ha létezne ilyen - infantilis, de végtelenül vén és romlott kreténféle lenne, s nagyrészt a tűzbe vettetne, próbára, mint a fémek. Vas, réz, arany külön-külön. Ez lesz dolgunk: figyelni a transzmutációt. és most csak annyi, hogy figyelni az értelmetlen, de igazán értelmetlen sürgés-forgást, a turbát, amiről Pythagorász tökéletes jellemzést adott már : "mint szörnyű sárgomolyagok henteregnek ide-oda és örökké számtalan bajjal ütköznek - születésüktől végzetes zavar üldözi őket mindenütt, s hajtja őket fel-alá - és senki sem érti, miről van szó, mi az értelme - ahelyett, hogy a megszabadulásért könyörögnének, azt követelik, hagyják őket útjukon robogni, azt, hogy kitérjenek nekik, és szolgálják őket." De ha mi figyelünk, és tudunk, és félreállunk akkor semmi esetre sem ítélünk, mert akár meg is bocsáthatunk. Bocsássuk meg szellemünknek, tudatunknak mindezt, és mondjuk rá "legyen"... S kérjük a végén is az Egyetlent, ahogy kérjük az elején is, hogy "legyen", hogy legyen béke és az Egy legyen. Azután elkészül a sült krumpli is, és miközben szedegetjük, boros teát iszunk hozza, s az utolsó korttyal így szól az öreg: - A szabadság és az érdekes, értelmes, jelentőségekkel teli élet nem abban áll ám, hogy az emberfia térben elvágyódik vagy utazgat a nagyvilágban, akár olyan távolságokig, ahol már vörös egeken kék napok kelnek, vagy pálmák bólogatnak tengerpartokon, vagy akár az időben vissza - vagy előrefut Palmyráig vagy valami futurisztikus rémálmokig. Mert gondoljuk csak meg, valakik élnek ama pálmás partokon, ahogy éltek Palmyra varázsos városában is valakik akik ugyancsak az élet súlyáról, értelméről álmodoznak ott, másholról, máskorról regélnek egymásnak, és arról, hogy talán ott az "igazi". Mert nem válthatja meg őket önmaguktól az, hogy ők éppen ott vannak immár, ahol a többi lenni szeretne. Nem, nem. A kapcsolatoknak a valóban létező súlyos értelmekkel és hatalmakkal mindig és mindenhol itt és most van meg a lehetősége. Ezt fejezi ki az őrangyalról szóló tanítás és ez a benső lépcsők útja, amely a távol terek és távol idők síkjait egyaránt elhagyva felfelé viszen. Sokféle néven neveztek is a beavatottak: akár élet Fájának is... - Azután hosszú-hosszú ideig csendben ülünk, és a csillagokat nézzük, annyira hosszú ideig, hogy már nem tudom mennyi idő telt el azóta, hogy ideérkeztem: órák, hetek, évek? Vagy évszázadok!? És most itt főzöm teámat, szerény ételeimet főzöm, olvasok, figyelek, hallgatom az emberek távoli moraját - és persze néhanapján lemegyek élelemért vagy a kocsmába borért - itt ülök hát a házikóban valahol a város fölött, a csillagok alatt, forgatom könyveim és feljegyzéseim, és már régóta megszoktam, hogy én vagyok immár az "öreg", hogy a csillagok bennem is keringenek, hogy én vagyok immár Magam, ahogy mindig is voltam.
Vége
(Nem, még nincs vége! Látom a gőzborotvákat, ahogy megszállják az emberi értelmeket, a lángosok, évszakok, kipukkadt álorcák,9 ím elindulnak (elinalnak !?)... Savanyú és igénybevesz róla, ám tutajok, bajuszok. Nem bírja, nem bírja ki! és perfekt kanári és csuklik, mint a szivardoboz a spirituális neszeszerben. Bizonytalan.)
VÉGE
Jegyzetek
1. E. T. A. Hoffmann: "Sandman" c. novellájából. »
2. Tertön: elrejtett könyveket (pl. barlangokban) fellelő (tibeti) bölcs. »
3. R. Wilhelm: "Das Buch der Sitte", Jena, 1930. p. 302. »
4. A 'Zamboff Nyefekinger' feltalálója, ami oly botrányos sorsot járt végig. »
5. További kulcsot rejt még Hugo Ball: „Karavánok" című poémája, különösen a "Jolifanto habla hórem" kitétel. »
6. A későbbi IV. Penetráns (a lubomíri Naum ban Wafer) kiegészítése: Meg kell látnunk, hogy a kabbalisztikus eljárás, a gematria szerint az 'asztalos' ugyanolyan értékű, mint az 'atlaszos', ami azután egyértelműen - a "tl", "tlan" gyök révén - utal Atlantiszra. »
7. William Blake hasonló című verséből. »
8. J. Böhme: Hat Teozófikus Pont", Ann Arbor, 1960. »
9. Sokszor használtuk talán azt a kifejezést: "nem beszélhetek, nem írhatom meg". Mégis - s erre inkább óva figyelmeztetek, semmint felhívom csak a figyelmet! - aki megfelelően olvassa a textust, nagyon is sok mindent megtudhat olyasmikről, amikről nem lehetett szándékunk, senkinek szándéka, beszélni, leszámítva nehány bergmanlit (s azt aki mégis felfedi e rejtett, óvott tartalmakat). Praeceptor Ultimae. s.k. »
|