1961 május 10-én megpróbáltam mégegyszer felkeresni Jungot. Valamiféle furcsa indíttatás vezérelt, attól féltem, hogy hagytam, túl sok idő szálljon el. Jung huszonhét nap múlva elhunyt, így azt hiszem én voltam az utolsó külföldi vendég aki láthatta őt, vagy jelentőségteljesebb beszélgetést folytathatott vele.

A legutolsó pillanatig sem tudtam, hogy sikerül-e találkoznom vele. Miss Ruth Bailey elmondta, hogy ő szívesen találkozna velem és megihatnánk együtt egy teát, Jung azonban súlyos betegen ágyban feküdt. Lett légyen bárhogy is, délután átmentem Küsnachtba, és találkoztam Miss Bailey-vel. Egy kis fogadószobában foglaltunk helyet a földszinten, és megkérdeztem, megnézhetném-e a ház többi részét is. Megmutatta az ebédlőt reneszánsz festményeivel és antik bútoraival, aztán bementünk a nappaliba, és leültünk. Miss Bailey egészen különleges nő: elkísérte Jungot afrikai expedícióira, és gondolt viselt rá életének utolsó éveiben. Gyors felfogása volt s érdekes arca, amelyet bizonyos fajta elegancia tett még karakteresebbé, akkor azonban az aggodalom felhői árnyékolták be. Engem Mirabenre, Mahatma Gandhi angliai tanítványára emlékeztetett, aki élete végéig mellette maradt. Miraben később aztán Görögországban telepedett le, Gandhi nélkül India elviselhetetlen volt a számára. Mint ahogyan később, Jung halála után, Miss Bailey is elhagyta Svájcot, és most Angliában él és szegénysorban élő családanyák számára végez szociális munkát. Van valami szomorú e két női sorsban, akiknek egyedül kellett tovább folytatniuk az általuk olyannyira tisztelt emberek halála után.

Tea - igazi Angol rituálé - közben Miss Bailey elmondta, hogy milyen szerencsés vagyok, mert Jung állapota jelentősen javult azon a reggelen, és látni óhajtott a tea után. Közben csendesen tűnődve a halálról beszélt. 'C. G. azzal vádol, hogy itt tartom a földön,' mondta. 'Azt mondja, ő már inkább távozni szeretne, de én megakadályozom. Én azonban mégiscsak úgy gondolom, hogy élni akar, és metsző humora is csak vitalitását jelzi.'

'Gondolja, hogy van bármiféle létezés a halál után?' - kérdeztem.

'Bizonyára,' válaszolta, 'Nem tudom elképzelni, hogy Jungnak csak úgy vége legyen...' Miss Bailey olyan mozdulatot tett, mintha leoltaná a villanyt. 'Megaztán,' folytatta, 'vannak pszichológiai bizonyítékok a túlvilág valószínű létezésére. A Tudattalanban ott van a halálon túlívelő kontinuitás és halál túlélésének érzete. Olyan, mintha a Tudattalant egyszerűen hidegen hagyná a halál, mintha nem félne tőle. Jung elmondta, hogy szokott a halálról álmodni, és hogy ezek az víziók különösen érdekesek.'

Miss Bailey szünetet tartott egy pillanatra, majd folytatta:

'Tudja, Jung igen elfoglalt volt az utóbbi napokban, egy tanulmányt írt az "Ember és Szimbólumai" címmel az amerikai publikumnak. Eléggé kimerítette a munka. Kézzel írta, és már nyolcvan oldalt tesz ki; közvetlenül angolul írta, mert félt, hogy a német kifejezésmód csak összezavarná az értelmezhetőséget, és reméli, angolul sokkalta világosabb lesz.'

Miss bailey töltött még egy csésze teát, és ugyanazt mondta, amit Elsy Bodmer és Ninon Hesse is értésemre adott: 'Úgy gondolom, mély kapcsolat alakult ki ön és Jung között. Mindig nagyon vidám, amikor láthatja önt, és már nagyon várta a mai látogatását.'

Szünetet tartott egy pillanatra, aztán megkérdezte, ismerem-e a Bollingen Tornyot. A tornyot Jung építette egy vidéki tavacska partján, egy Bollingen nevű hely közelében. Ösztönös indíttatásból építette, és felépítményét is az álmai határozták meg. A torony volt Jung próbálkozása arra, hogy a Selbst ideáját kőben fejezzi ki. Reprezentálja az egész pszichológiai rendszerét. Az elmúlt években Jung végül már heteket töltött ott. Volt egy kis csónakja, amivel a tavon szokott közlekedni. Maga rakta a tüzet és maga főzött, áramot nem használt. A kőfalakra Gnosztikusok és egyiptomi alkimisták idézeteit véste fel, mandalák körvonalait, meg egyéb misztikus szimbólumokét. Mondtam Miss Bailey-nek, hogy még nem láttam ezeket.

'Nagyon érdekes,' mondta. 'El kellene látogatnia oda. Magam is segédkeztem Jungnak néhány szertartás közben. Reggel, amikor kimegy a kis konyhájába, üdvözli minden egyes főzőeszközét - serpenyőit, edényeit, lábosait. Azt mondta, nekem is így kell tennem. Jung mindig ugyanazokat a serpenyőket és edényeket használta, barátainak és öreg társainak tekintette őket, akikhez beszélhetett elvonultságának magányában. Jung számára minden dolog élettel teli volt, vagy legalábbis ő életet lehellt beléjük.'

Megittuk a teát, és Miss Bailey javasolta, hogy menjek fel Junghoz. Kérte, hogy fogjam rövidre, mert félt, hogy túlságosan kifárasztja majd a beszélgetés. Ígyhát, megmásztam utolsó alkalommal is a lépcsőket. A fordulóban aztán Miss Bailey otthagyott, és egyedül léptem be Junghoz.

Jung az ablak mellett ült, ahogy a korábbi találkozásainkkor is. Aznap azonban ünnepélyes japán köpenyt viselt, és a késő délutáni nap fényében teljesen olyan volt, mint egy mágus, vagy valamilyen ősi kultusz papja. Amikor beléptem, Jung fel akart állni a székéből, én azonban ezt sietősen megakadályoztam. Átadtam aztán neki egy kis ajándékot, amit Keletről hoztam neki - egy kashmíri türkiz dobozkát, hasonlót, amit Hermann Hessének is adtam Montagnola-ban. Öreg kezeibe vette, nézegette és tapintgatta, aztán azt mondta: 'Türkiz Kashmírból. Sosem jártam ott; csak Bengált láttam és India északkeleti részét, délen pedig Madura-t. Köszönöm ezt a gyönyörű ajándékot.'

Elmondtam neki, hogy épp Hermann Hesse-től jövök, és hogy a halálról beszélgettünk. Mondtam, hogy megkérdeztem Hesse-t, vajon fontos-e tudnunk, van-e valami a halál után. Hesse azt mondta, hogy úgy gondolja, nem, és hogy szerinte a halállal valószínűleg a Kollektív Tudattalanba lépünk, vagy meglehet, hogy zuhanunk bele...

'Rosszul tette fel a kérdést,' válaszolt Jung. 'Jobb lett volna, ha eképpen fogalmaz: Van-e bármilyen okunk feltételezni azt, hogy van élet a halál után?'

'És van?' kérdeztem.

'Ha lehetséges volna, hogy az elme az agy határterületein működhessen, akkor romolhatatlan volna.'

'Lehetséges ilyesmi?'

'A parapszichológiai jelenségek arra engednek következtetni, hogy igen,' mondta. 'Én magam is tapasztaltam bizonyos dolgokat, amik szintén erre utalnak. Egyszer halálosan beteg voltam, majdnem kómában. Mindenki azt hitte, hogy szörnyen szenvedek, én azonban valójában valami rettentő kellemes dolgot éltem meg. Úgy tűnt, mintha a testem felett lebegnék, jóval magasabban felette. Aztán, apám halála után többször is láttam őt. Ez persze nem jelenti azt, hogy valóban meg is jelent. Ezek lehettek teljesen szubjektív jelenségek is részemről.'

'De nem lehetséges az, hogy mindezek a dolgok valójában is külső és objektív jelenségek, és nem csupán az elmében jelennek meg?' kérdeztem. 'Hesse úgy beszél a Kollektív Tudattalanról, mintha az külsődlegesen is létezne, és úgy véli, a halállal csupán belezuhanunk abba az állapotba.'

'A Háború alatt,' mondta Jung, 'láttam embereket olyan fejsérülésekkel, amik bénították az agykéreg működését, és ez meggátolta őket a tér és az idő bármiféle érzékelésében. Ennek ellenére képessek voltak álmodni, és némelyiküknek fontos álmai voltak. Namármost, ha az agy teljesen bénult állapotban van, a kérdés az, mely szerv szüli az álmokat? Melyik testrészével álmodik az ember? Egyáltalán fizikai szervével-e? Vagy ez az elme agytól független működésére utalna? Nem tudom, ez azonban egy érdekes hipotézis.'

Jung abbahagyta egy pillanatra, mielőtt folytatta volna. 'Vannak más jelenségek is, amik alátámaszthatják ezt a feltevést,' mondta. 'Ön is tudja, hogy a kisgyerekeknek nem érzékelnek világosan körülhatárolható Ego-t. A gyermek egoja átjárja és szétoszlik egész testében. Mégis, bebizonyították, hogy vannak álmaik, amikben az Ego épp olyan pontosan körülhatárolt, akárcsak a felnőttek esetében. Ezekben az álmokban a gyermek tisztán érzékeli a perszónát. Ha azonban pszichológiai szempontból a gyermeknek nincs Ego-ja, akkor mi produkálja benne ezeket az álmokat, méghozzá, tegyük hozzá, olyan álmokat, amik az egész késöbbi életére kihatnak? És még egy kérdés: Ha a test Ego-ja eltűnik a halálban, így tesz-e vajon ez a másik is, ami gyermekkorában az álmait küldte?'

Miközben hallgattam, újból csak nagy hatást gyakorolt rám Jung elméjének csodás szigorúsága. A halál előszobájában még mindig kutatott és hinni akart; tudományos objektivitása azonban megakadályozta, hogy kiejtsen a száján akár egyetlen szót is, ami nem feleltethető meg tudományos kísérletekkel is kimutatható tényeknek.

'Manapság senki sem törődik azzal, ami a szavak mögött rejlik,' mondta, 'azokkal az alapvető ideákkal, amik ott vannak. Pedig az idea az, ami valójában ott van. Munkám csupán arra irányult, hogy új nevet adjak ezeknek az ideáknak, ezeknek a valóságoknak. Vegyük példának okáért a "Tudattalan"-t. Épp most olvastam el egy könyvet, amit egy kínai Zen Buddhista írt. Mindvégig úgy tűnt számomra, hogy ugyanarról beszélünk, az egyetlen különbség köztünk az, hogy eltérő szavakkal fejezzük ki ugyanazt a valóságot. Így maga a Tudattalan, mint szó, nem lényeges; a lényeges az idea, ami a szó mögött rejlik.'

A Jung széke melletti asztalon volt egy könyv, Teilhard de Chardintól az Emberi Jelenség. Megkérdeztem Jungtól, olvasta-e.

'Nagyszerű könyv,' -mondta. Arca sápadt volt, mégis különös, belső fény világlott rajta. Kezei, mik Keleti köntöse ujjaiból nyúltak ki, egyszerre voltak finomak s göcsörtösek. Újból észrevettem ujján a gnosztikus gyűrűt, és rákérdeztem a szimbólumok jelentésére.

'Egyiptomi,' válaszolta. 'Ide egy kígyó van vésve, ami Krisztust szimbolizálja. Felette egy női arc; alatta pedig a 8-as szám, ami a Végtelen szimbóluma, a Labirintusé, és a Tudattalanhoz vezető Úté. Megváltoztattam egyet s mást a gyűrűn, hogy keresztény szimbólumok legyenek belőlük. Mindegyikőjük él bennem, és reakciótat keltenek a lelkemben.'

Elmondtam Jungnak, hogy úgy gondolom, lényében kapcsokat őriz a múlt titkaival. 'Megtalálta azt az összekötő utat, amely elveszett az európai felvilágosodással, vagy még előbb. Ahogyan a reneszánsz rátalált az Ókor külsősségeire, úgy a mi korunk számára ön, úgy tűnik, rátalált az annak belső arculatához vezető kapocsra. Így, hála önnek, az eszenciális emberi értékek megmenekültek. A maga idejében Eckhart Mester is ugyanezt a szerepet töltötte be.'

'Amit én tenni próbáltam, az az,' mondta, 'hogy megmutassam a keresztényeknek, mi is valójában a Megváltó, és hogy mi is a feltámadás. Manapság ezt már úgy tűnik senki sem tudja, vagy nem emlékszik rá, ez az idea azonban az álmokban még mindig létezik.'

Elmeséltem aztán Jungnak, hogy elmentem Firenzébe megnézni Leonardo festményét, a 'Angyali Üdvözlet'-et. Azt is elmeséltem neki, hogy miközben a festményt néztem, az Aprószentek Lemészárlására gondoltam, ami egybeesett, vagyis inkább valójában az ellenpólust alkotta Krisztus születésével. 'Sok hűhót csaptak Krisztus halálával kapcsolatban,' mondtam, 'de senki sem törődik ennek a sok ártatlan kisdednek a halálával. Halálukat, úgy tűnik, elfogadját aképpen, mint ami szükséges volt egy Megváltó megszületéséhez. Ugyanez történt Krishna születésének esetében is, amikor a zsarnok Kansa megparancsolta, hogy végezzék ki a környéken aznap született gyermekeket. Így hát számomra úgy tűnik, mintha volna mindig valami szörnyűségesen igazságtalan a Megváltók eljövetelével kapcsolatban; valóban, már-már mint valamiféle pozitív gonoszságra gondolhatunk erre[1]. Mindig felvethető a kérdés, hogy a cél szentesíti-e az eszközt.'

Jung hallgatott egy ideig, aztán lassan azt mondta, 'És hogy akiket feláldoztak, azok gyakran a legjobbak....'

Arról kérdeztem aztán Jungot, hogy nem gondolja-e, hogy van valami alapvetően irreleváns ezekben a dolgokban, hogy érdeklődési körünk nem túlhaladott-e a szupertechnológia és a bolygóközi utazás korában. Elmondtam, hogy megkérdeztem Hesse-t, mit gondol, mi történik majd az introspektív személyiségekkel a jövőben, és hogy nagyon pesszimista volt ezzel kapcsolatban.

'Az űrutazás másik világokra még mindig igencsak odébb van,' válaszolta Jung. 'Előbb vagy utóbb az embernek vissza kell térnie a földre, oda, ahonnan elindult; vissza kell térnie önmagához, hogy így mondjuk. Az űrutazás csupán menekülés, eltávolodás önmagunktól, mivel könnyebb eljutni a Marsra vagy a Holdra, mintsem hogy önmagunkba hatoljunk be. Fanatikus térbeli hódításával az ember azonban egy veszélyes dolgot szimbolizál, önmaga tökéletes neurózisát. Úgy tűnik, e szorongást a világ népességrobbanásától való félelme táplálja. Bizonyos módon az űrutazás, úgy tűnik, egy az erre a problémára adott ösztönös reakció.'

Jung épp ki akarta fejteni véleményét a témáról, amikor kinyílt az ajtó, és belépett Miss Bailey. Rájöttem, hogy túl soká maradtam. Ugyanabban a pillanatban tudtam is, hogy ez volt az utolsó találkozásunk, és úgy érzékeltem, ezt Jung is érezte. Miss Bailey elmondta, hogy Jung lánya és annak férje megérkezett, és hogy lent várakoznak. Aztán kiment, így el tudtam búcsúzni.

Meghajoltam és megszorítottam a kezét, aztán lassan az ajtó felé indultam. Amikor odaértem, hátrafordultam, hogy visszanézzek rá. Merően figyelt engem a délután fényeivel betakarva, melyek keleti köntösén játszadoztak. Felemelte kezét, s a búcsú jelét intette felém.

Megjegyzések:

1.: Érdemes itt talán arra a szerepre utalni, amit az Aprószentek Lemészárlása az alkímiában betölt, lásd pl. Nicolas Flamel-nél.
Nemkülönben érdekes e motívummal kapcsolatban figyelembe venni Serrano politiko-misztikus elképzelésit. - megjegyzések tőlem.

Vissza a tartalomjegyzékhez