Miguel Serrano
Hermann Hesse és C. G. Jung Hermetikus Köre
Két Barátság Feljegyzései
C. G. JUNG

- Első interjúm Dr. Junggal -

1957 decemberében írtam Dr. Jung-nak, és elküldtem neki egy cikkemet, ami a Hindustam Times-ban jelent meg. 'Az Ego Keresztrefeszítése' volt a cikk címe, amit a Sarvapalli Radhakrishnan filozófus, a későbbi indiai alelnök egy mondata isnpirált, amely még ugyanabban az évben hangzott el Delhiben, a Vallások Világkongresszusán előadott beszédében. Jung maga ugyan személyesen nem válaszolt rá, de elolvasta, amint azt késöbb a titkárnőjétől, Aniéla Jaffé-től megtudtam. Túlhajszoltsága és rossz egészségi állapota miatt nem tudott nekem személysen válaszolni.

Indiában eközben egészen különös időszakomat éltem. Hagytam, hogy a napok céltalanul teljenek, az időn kívül éreztem magam. Az életről szerzett benyomásaim darabosak voltak, és úgy úsztak el tudatom mellett, mint hordalékdarabok egy folyón. Időről-időre lótuszülésbe helyezkedtem, és koncentrációs jógagyakorlatokat végeztem. Különösképp az OM szent szótagra koncentráltam. Hogy Jung terminológiáját használjam, azt mondhatnám, hogy ezekben az években igazából a lelkemért kűzdöttem. Ezidőtájt elkezdtem írni egy történetet, a Sába Királynőjének Látogatásai-t, amiről akkor még nem tudtam, hogy ez csupán első darabja egy számos hasonló történetből álló sorozatnak, amik a bensőmben dúló különös háborgás produktumai voltak. Amikor először találkoztam Junggal, nekiadtam első művemnek egy példányát, Keleti és Nyugati szimbólumok keveredtek benne, és saját életem 'legendái'-val ötvöződtek egybe.

India szerepét e kapcsolatban nem lehet eléggé kihangsúlyozni. Indiai tapasztalataim hijján valószínűleg sohasem keltettem volna fel e nagy ember érdeklődését, és végül is, India volt köztünk az összekötő kapocs, mivel Jung számára éppoly fontossággal bírt, mint Hesse számára. Mrs. Indira Gandhi, Nehru miniszterelnök lánya mutatott be először Dorothy Norman-nak, egy intelligens amerikai nőnek, akinek érdeklődése homlokterében Jung és a szimbólumokkal végzett munkája állt. Amikor Mrs. Norman megtudta, hogy szeretnék Junggal találkozni, táviratozott Dr. Jolande Jacobi-nak, Jung egyik zürichi tanítványának, és megkérte őt, hogy próbáljon összehozni számomra egy interjút. Még Dr. Jacobi segítségével sem volt könnyű abban az időben Junggal találkozni, mivel teljes visszavonultságban élt. Amikor Zürichben találkoztunk, azt mondta Jung Dr. Jung épp Locarnoban vakációzik. Mivel Locarnon keresztül kellett mennem, hogy meglátogassam Hermann Hesse-t, úgy döntöttem, megpróbálom Jungot ott felkeresni.

Így történt hát, hogy ott találtam magam 1959 február 28-a délutánján Locarnoban, a Hotel Esplanade hatalmas előcsarnokában, amint Dr. Jungra várok. Azonnal felismertem, ahogy lefelé jött a központi lépcsőn. Magas, de kissé görnyedt, ritkás fehér haja volt, kezében egy pipát hordozott. Udvariasan köszöntött angolul, és egy mellvéd sarkához invitált leülni, ahol magunk lehettünk.

'Értesültem róla, hogy épp most érkezett Indiából' mondta, 'Magam is voltam ott egy idővel ezelőtt, próbáltam meggyőzni a hindukat, hogy lehetetlen az Ego vagy a tudatosság ideájától megszabadulni, még a samadhi legmélyebb állapotában sem.'

Dr. Jung rögtön a központi témával kezdte. Szavai s mozdulatai ünnepélyesek és elegánsak voltak, a felszín alatt azonban elragadtatás izzott különleges vitalitásának jeleként, annak ellenére, hogy akkoriban már majdnem 84 éves volt.

Dr. Jung folytatta: 'Amikor Bengálban voltam a Kalkuttai Egyetemen, brahmana tudósokkal és professzorokkal vitattam meg ezt a problémát, de képtelenek voltak megérteni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy ha példának okáért Ramakrishnan képes is lett volna legmélyebb extázisa pillanataiban teljesen megszabadulni tudatosságától, akkor éppen ezek a pillanatok lettek volna nemlétezővé. Nem lehetett volna képes megjegyezni őket vagy visszaemlékezni rájuk, vagy egyáltalán csak azt tételezni, hogy valaha is léteztek.'

Miközben beszélt, átéreztem, mennyire tudatában kellene legyek ezeknek az együtt eltöltött pillanatoknak, és próbáltam a lehető legnagyobb figyelemmel lenni. Azt is észrevettem, hogy a beszéd közben belőle sugárzó energián túl volt benne egy bizonyos fajta kedvesség is, bár ez néha iróniával, sőr szarkazmussal keveredett. De mindenekfelett az őt körüllengő egyfajta távollét vagy titokzatosság légköre volt az, ami magára vonta a figyelmemet, mivel tudtam, hogy az ilyesfajta emberek nagyon is képesek voltak kegyetlen és destruktív lényekké változni, ha úgy adódik, amikor bizonyos bennük feszülő szélsőségek hirtelen eggyéolvadnak. Szemeinek figyelme metszően átható volt; mintha a szemüvegén túlról, és talán még az időn is túlról tekintettek volna. Orra akár a sasé. Számos képet láttam Jungról, mind fiatal mind idős korából, de ezek semmilyen kapcsolatban sem álltak azzal a személlyel, aki elöttem ült. Teljesen letaglózott ez az átalakulás, mert most Jung leginkább egy ősi alkimistának nézett ki. Kezei bütykösek, mint Hessééi, és bal kezének gyűrűsujján egy aranyba ágyazott sötét kő ült, rajta különös írásjegyekkel.

Mivel beszélgetésünk olyan kellemesen és szívélyesen indult, sokkal hosszabb ideig kívántam maradni, mintsem azt gondoltam volna. Az volt az érzésem, hogy az interjú sokkal inkább régi ismerősök találkozásnak tűnik, nem pedig első ismerkedésnek. Olyasvalakivel való találkozásnak tűnt, aki már várt rád, és akiről tudtad, hogy már várt rád. De térjünk vissza Dr. Jung megjegyzéseihez:

'Mivel a Tuddattalan valójában a nem-tudatost jelenti, senki sem érheti el ezt állapotot, amíg életben van, és vissza sem emlékezhet erre, ahogy azt a hinduk állítják. Ahhoz, hogy visszaemlékezzünk, egy tudatos megfigyelőnek kell léteznie, aki a Selbst, vagy a tudatos lény. Megvitattam ezt Mysore Maharadzsa Gurujával...' Szünetet tartott, s pipáját a mellvédhez kocogtatta.

'Mindig úgy gondoltam' mondtam, 'hogy a hindu azért akar az Ego-tól megszabadulni, hogy kiszabadulhasson a Samsara körforgásából; az örökkévalóság számára örök álmatlanság volna, és ezért akarja önmagát az Egész koncepciójába beolvasztani. Ez az, amit a modern hinduk akarnak, de ahogy azt ön is tudja, a Szidhák valami teljesen mással próbálkoztak. Most már értem, hogy ön párbeszédet kíván kezdeményezni az Ego, és aközött, ami az Ego-t meghaladja, és hogy a tudatosság fényét egyre jobban és jobban a tudattalanba akarja vetíteni... és ennek következményeképpen beszél a Kollektív Tudattalanról; és feltételezem, hogy az ellentétek törvénye alapján egy Kollektív Tudatosság, vagy Szupertudatosság is létezhet. Gondolja, hogy ez lehet az az állapot, amire a hindu utal, és amit elérni kiván samadhi-ja közben, vagy még erőteljesebben a kaivalya alatt? Meglehet, hogy ennek az állapotnak az eléréséhez, a Szuper-tudatosság eléréséhez meg kell szabadulni a hétköznapi racionális tudatosságtól. Így a hinduk és az ön közti nézeteltérés lehet, hogy csupán félreértés, vagy annak megértésére való képtelenség, mit is ért valójában egy hindu azon, amikor azt mondja, Ego-ját kívánja legyőzni.'

'Nagyon is meglehet,' mondta Jung, 'mert a hinduk hírhedten gyengék a racionális érvelésben. Legnagyobbrészt példázatokban vagy képekben gondolkodnak. Nem érdekli őket, hogy az értelemre hassanak. Természetesen ez az egész Kelet alapállása... Ami a Szupertudatosságról alkotott hipotézisét illeti, az már metafizikai koncepció, és ennek következtében kívül esik érdeklődési körömön. Én egyedül a tényekből és kísérletekből akarok kiindulni. Eleddig semmilyen stabil vagy jól meghatározott középpontot sem találtam a tudattalanban, és nem is hiszek ilyen középpont létezésében. Abban hiszek, hogy az a dolog amit én Selbst-nek nevezek, egy ideális középpont, egyenlő távolságra az Ego-tól és a Tudattalantól, és valószínűleg ez egyenértékű az individualitás természetes kifejeződésének maximumával, a beteljesedés avagy totalitás állapotában. Ahogy a Természet megnyilvánítani törekszik önmagát, úgy az ember is, és a Selbst a totalitás ezen álma. Ez hát az ideális középpont, valami, amit létre kell hozni. A hinduk bölcsen írtak erről. A Sankya filozófusok szerint a Purusa a Selbst, és az Atman is ehhez lehet hasonlatos. De a meghatározás mindig példázat formáját ölti. Ismeri a tanítvány történetét, aki meglátogatta Mesterét, hogy megtudakolja tőle, mi az Atman? A Mester válaszolt, "Minden az." De a a tanítvány nem tágított: "A maharadzsa elefántja is az?" "Igen," válaszolt a Mester, "Te vagy az Atman, és a Maharadzsa elefántja is az." Ezután a tanítvány igen elégeddetten távozott. Visszafelé menet találkozott a Maharadzsa elefántjával, de nem tért ki az útjából, mivel azt gondolta, hogy ha ő és az elefánt is az Atman, akkor az elefántnak fel kell ismernie őt. Még akkor sem mozdult, amikor az elefánthajcsár már ráordított, és így az elefánt törzsénél fogva megragadta, és félrehajítota. Következő nap, horzsolásokkal telve újból Mesteréhez szólt, és azt mondta, "Azt mondtad nekem, hogy én és az elefánt mindketten az Atman vagyunk, és most nézd, mit tett velem." A mester teljesen nyugodt maradt, és azt kérdezte a tanítványtól, mit mondott neki az elefánthajcsár. "Hogy táguljak az útból" válaszolta a tanítvány. "Azt kellett volna tenned, amit mondott," mondta a Mester, "mivel az elefánthajcsár is az Atman." Ilyenmód a hinduknak mindenre van válaszuk,' mondta Jung nevetve. 'Nagyon sokat tudnak...'

'A hinduk teljesen a szimbólumokban élnek,' mondtam, 'Át-és-áthatják őket, de nem magyarázzák azokat, és nem is szeretik, ha bárki magyarázza, mivel ez lerombolná azokat. Úgy gondolom, ez az, ami miatt az ön művei kevéssé ismertek vagy vitatottak Indiában, annak ellenére, mennyi időt áldozott kultúrájának és általánosságban az egész Keletnek. Ön szimbólumokat értelmez. Másrészről viszont, ön nagyon is jól ismert, és széles körben olvasott hazámban. '

'Tudom, mindig érkeznek hozzám levelek Chiléből és más Dél-amerikai országokból, és ez meglepő, mivel minden munkám saját magamra irányul; könyveim személyes individuációm melléktermékei csupán, még akkor is, ha hermetikus kapcsolatok fűzik a múlthoz, és minden valószínűség szerint a jövőhöz is. De mivel nem népszerűnek, és nem a tömegeknek szántam őket, eléggé megrémít az a váratlan siker, amit úton-útfélen elértem velük. Attól tartok, hogy ez nem jó, mert az igazi munka csendben megy végbe, és csak nagyon kevesek elméjének húrját pendíti meg. Van egy régi kínai közmondás, miszerint ha egy ember egyedül üldögél szobájában, és a megfelelő gondolatokat gondolja, az elhallatszik mérföldek ezreire....'

Dr Jung csendben maradt egy pillanatra, mielőtt folytatta volna:

'Igen, India egy különlegesen érdekes ország, és a helyes módon kell megtapasztalni ezt az élményt, intenzíven, míg el nem érkezik az idő.... Szembe akartam szállni az univerzummal, és mint a keresztény nyugat produktumát, arra használni, hogy saját utamat mérjem vele, és hogy életet lehelljen belém a Hinduk elképzeléseinek megfelelő helyekre, amelyek nyugaton legnagyobbrészt szunnyadóak maradnak. És ez az, amiért 1938-ban Indiába mentem. Hadd mondjam el önnek, mit gondolok most erről az országról, aztán később majd kijavíthat. Ahogy meg tudtam ítélni, egy indiai, amíg indiai is marad, nem gondolkodik - legalábbis nem olyan módon, ahogy mi. Ő inkább felfog egy gondolatot. Ilyen módon az indiai a gondolkodás primitív módját közelíti meg. Nem azt mondom, hogy az indiai primitív, hanem hogy az ő gondolkodásmódja a gondolatok létrehozásának primitív módjára emlékeztet. A primitív gondolkodás lényegét tekintve egy öntudatlan folyamat, ami csupán a közvetlen eredményét fogja fel. Csak remélhetjük, hogy megtaláljuk a gondolkodás ilyetén fajtáját egy olyan kultúrában, amely tulajdonképpen megszakítás nélkül fejlődött a primitív korszaktól fogva. Természetes evolúciónk itt Nyugat-Európában megtört a pszichológia és a spiritualitás bevezetésével, ami egy nálunkénál magasabbrendű kultúrából fejlődött ki. Megszakították fejlődésünket már a legkorábbi kezdeteknél, amikor hiedelmeink még barbár mód többistenhívőek voltak, és a föld alá kényszerítették ezeket a hiteket, amik ott is maradtak az elmúlt kétezer év folyamán Ez az ami, úgyhiszem, megmagyarázza azt a megosztottságot, ami a nyugati elme sajátja. Egy még mindig primitív állapotban ránk kényszerítették, hogy elfogadjuk a keresztényi kegy és szeretet viszonylag összetett hitelveit. A nyugati emberben így disszociáció következett be mentalitásának tudatos és tudattalan része között. A személyiség tudatos része kétségtelenül megszabadult az irracionálistól és az ösztönös behatásoktól, de az individuum teljessége elveszett. A nyugati ember meghasonlottá vált mentalitásának tudatos és tudattalan része közt. A tudatos személyiség mindig idomítható, mert le van választva a primitívtől; és következésképp, mi itt nyugaton oly magasan képzettek, rendszerezettek és racionálisak lettünk. Másrészről azonban, mivel hagytuk, hogy tudattalan személysiégünk elnyomott legyen, kizárattunk a primitív ember tanulási folyamatának s kultúrájának megértéséből vagy elfogadásából. Persze tudattalan személyiségünk továbbra is létezik, és alkalmanként kontrollálhatatlan formában tör elő belőlünk. Így vagyunk képesek belesüllyedni a legsokkolóbb barbarizmusba, és minél sikeresebbek vagyunk a tudományban és a technológia terén, annál ördögiebb módon használjuk fel találmányainkat és felfedezéseinket.

Az, hogy az emberrel felismertetjük saját tudatos oldalát, nem az egyetlen, és semmi esetre sem a legideálisabb mód arra, hogy civilizáltá tegyük. Sokkal kielégítőbb megközelítés volna, ha az embert, mint egészet tekintenénk, különböző részeinek vizsgálata helyett. Arra van szükség, hogy megállást parancsoljunk az ember felsőbb és alsóbb része közt létrejött végzetes disszociációnak; ehelyett, egyesítenünk kell a tudatos embert a primitív emberrel. Indiában olyan kultúrát láthatunk, amely magába olvasztott mindent, ami lényeges a primitívben, és ennek nyomán az embert, mint egészet tekintve találjuk. India civilizációja és pszichológiája jól megjelenik templomaiban, mert ezek a templomok az Univerzumot reprezentálják. Azért hangsúlyozom ki ezt, hogy el tudjam magyarázni, mit is értek nem gondolkodás alatt. Ez egyszerűen az, hogy - hála Istennek - még mindig van ember, aki nem tanulta a gondolkodást, hanem még mindig csupán úgy fogja fel gondolatait, mintha azok víziók vagy élőlények volnának, amik az ösztönös valóságra alapulnak. Ő békét kötött isteneivel, és azok vele élnek. Igaz, hogy az az élet, amit él, közel van a Természethez. Telve van reménnyel, brutalitással, szenvedéseel, betegséggel és halállal; mindezeken túl azonban beteljesedett, megelégedett, és mérhetetlen érzelmi szépséggel telített. E civilizáció logikája kétségtelenül tökéletlen, és így láthatjuk, miképp élnek együtt a nyugati tudomány töredékei a babonával. Számunkra lehetetlennek tűnnek ezek az ellentmondások, de nem így az indiaiak számára. Ha léteznek ezen ellentmondások, az csupán az önnállóskodó gondolkodásmódunk jellegzetessége, és csakis ez lehet érte a felelős. Az indiai gondolkodásmód nem felelős ezekért az ellentmondásokért, mivel számukra a gondolatok érkeznek hozzájuk. Ezt a jelenséget illusztrálja az indiaiak érdeklődésének hiánya az Univerzum részleteit illetően. Csak a teljesség víziója az, ami érdekes a számukra. Azonban, sajnos, nem döbbennek rá, hogy az egész élő világ megsemmisülhet két koncepció harcában....'

Jung professzor szünetet tartott, hátradölt székében, és látszólag egy messzi pontra tekintett - meglehet, hogy az indiaiakról alkotott elképzelésének víziójára.

'Igen,' mondtam, 'India ilyen. Nagyszerű, természetes civilizáció, vagy inkább, a Természet civilizációja. Valóban, ez volt elmondható a Kelet többi részéről is, legalábbis a legutóbbi időkig, nem leigázni próbálták a Természetet, hanem tiszteletben tartották annak törvényeit, és próbálták megérteni - hogy jelentéssel tölthessék fel azokat. És emellett, fogalma sincs a personáról; csupán az archetípust ismeri. Tudatában vagyok persze, hogy a személyiség fogalma nem feltétlenül jó; és meglehet, hogy ennek épp az ellenkezője az igaz....'

'Igen, India archetípikus,' mondta Jung. 'És épp ezért nem terveztem, hogy Swamikat vagy Gurukat keressek fel, amikor Indiában jártam; még Ramana Maharshi-t sem látogattam meg, aki iránt Somerset Maugham olyannyira érdeklődött, mivel éreztem, hogy ez egyáltalan nem szükséges. Tudtam mi az a Swami; pontos képem volt az archetípusáról; és ez elég volt ahhoz, hogy mindet ismerjem, különösen egy olyan világban, ahol szélsőséges egyéni különbségek nem léteznek, ellentétben a Nyugattal. Közöttünk nagyobb a változatosság, de ez csupán felszínesen látszik így....'

Egy pillanatnyi csend után én kezdtem beszélni:
'Dr. Jung, ön azt mondta, azért ment Indiába, hogy önmagát ismerje meg jobban. Én magam is hasonló okból mentem oda, mert fel akartam fedezni, hogy mi Dél-Amerikaiak kik is vagyunk. Nem vagyunk sem ázsiaiak, sem európaiak. Azt mondta, hogy a hindu nem kigondolja a gondolatait, és ezt én úgy értelmeztem a magam számára, hogy ő nem az eszével, nem az agyával gondolkodik, hanem gondolatai valamely más központjának a produktumai. Gondolja, hogy ez lehetséges volna? Számomra mindig úgy tűnt, hogy mi Dél-Amerikaiak nem a racionalitás központjának segítségével gondolkodunk, hanem valamiféle másikéval, és ennek következményeképpen elsődleges feladatunk az, hogy felderítsük, mely másik központ is ez, és ezután kezdhetjük csak el önmagunk megértését. Mit feltételez, hol lehet ez a másik központ? Gondolja, hogy komolyan kell vennünk a Jóga pszichikus központjainak elméletét - a csakrák rendszerét?'

'Kérdése nagyon érdekes,' válaszolta Jung. 'Emlékszem egyszer beszélgettem a Pueblo indiánok főnökével, akit Ochwiay Biano-nak hívtak, ami Hegyi Tavat jelent. Megosztotta velem a fehér emberről szerzett benyomásait, és azt mondta, hogy ezek mindig zaklatottak, mindig kutatnak valami után, és ennek folyományaképpen, arcukat mindig barázdák gyűrik, amit örök nyugtalanságuk nyomának tekintett. Ochwiay Biano azt is gondolta, hogy a fehérek mind örültek, mivel állításuk szerint ők a fejükkel gondolkodnak, márpedig jól ismert, hogy csak az őrültek tesznek így. A Pueblő főnök állítása annyira meglepett, hogy megkérdeztem tőle, ő hogyan gondolkodik. Azt felelte, hogy természetesen ő a szívével gondolkodik.'

És aztán Jung hozzátette: 'És ilyen módon gondolkodtak az ősi görögök is.'

'Ez rendkívüli,' mondtam. 'A Japánok, ahogy azt ön is tudja, a személyiség központját a napfonatban vélik megtalálni. Ön is úgy gondolja, hogy a fehér emberek a fejükkel gondolkodnak?'

'Nem. Ők csakis a nyelvükkel gondolkodnak.' Jung a nyakára tette kezét. 'Csupán szavakkal gondolkodnak, szavakkal, melyek manapság felváltották a Logoszt....'

'És mit gondol a csakrákról, doktor? Némelyek azt állítják, hogy a nyugati tudomány plexusainak felelnek meg. Vagy legalábbis úgy tűnik, ugyanazokon a helyeken találhatóak, mint a plexusok. Természetesen a tantrikus jógik szerint a csakrák és a nádik pszichikus központok, és nem pedig élettaniak vagy fizikaik, és egy "gerincoszlop" mentén helyezkednek el, mely szintén pszichikai. Eszerint a csakrák csupán potenciálisan léteznek; és akaratlagos cselekvés által jönnek csak létre, általában a Jóga gyakorlásán keresztül. Meglehet, hogy ezek valami olyasmik, mint a Selbst, amit kis idővel ezelőtt említett - valami, amit létre kell hozni. Bárhogy is, rengeteg kérdés vár megválaszolásra az ősi Kelet tudományát illetően, és sok módszer, úgy tűnik, már el is veszett, megelehet, hogy hatalmas kataklizmák közepette, melyek civilizázióit sújtották.'

'A csakrák,' mondta Jung, 'a tudat központjai, és a Kundalini, a Tüzes Kígyó, ami a gerinc tövében található, egy lobbanékony töltés, mely végigfut a gerincen, egyesítve az alsót a felsővel, és fordítva is. '

Dr. Jung szünetet tartott azon igyekezvén, hogy visszaemlékezzem a csakrák szanszkrít elnevezéseire. 'Nagyon öreg vagyok már, és kopik az emlékezetem,' mondta. Nekem azonban az volt a benyomásom, hogy memóriája bámulatos volt.

'Alulról kezdve,' mondta, 'A gerincoszlop aljában van a Muladhara csakra; aztán, a szolárplexusban jön a Manipura; aztán az Anahata, mely a szívben van, a Vishuda, ami a torokban, az Ajna, ami a szemöldökök közti pontban van, és végül a Brahma-csakra, ami a korona csakra. Ezek a helyek csak arra jók, hogy elképzelése legyen, mire gondolok. A csakrák a tudat központjai. A alsóbbak az állati tudatosságot reprezentálják, és vannak még lejjebb is, mint a Muladhara.'

'Feltételezem, hogy ha képesek volnánk aktiválni ezeket a központokat, akkor elérhetnénk a teljességet,' mondtam. 'Ez azonban elhozná magával valószínűleg a történelem végét is, ami maga az egyik csakrától a másikig lendülő mozgásnak tűnik. Hogy úgy mondjuk, minden civilizáció úgy tűnik egy adott csakrát nyilvánít meg, és különböző féle tudatosságot találunk a világban különböző térben és időben.' Aztán megkértem Dr. Jungot, definiálná-e a Selbst-ről alkotott koncepcióját, és hogy mit hisz, mi a személyiség valódi centruma.

'A Selbst,' mondta Jung, 'egy kör, melynek közöppontja ott van mindenütt, de a kerülete sehol.' Dr. Jung ezt latinul mondta. 'És tudja, hogy a nyugati ember számára mi is a Selbst? Krisztus, mert Krisztus a hős archetípusa, aki az ember legfelsőbb irányultságát fejezi ki. Mindez nagyon misztikus, és egyben rémisztő is.' Jung némaságba borult egy pillanatra.

Aztán átadtam Dr. Jungnak egy példányt regényemn angol fordításából, a Sába Királynőjének Látogatásai-ból, amit kifejezetten az ő számára hoztam magammal. Külön, személyes dedikációt írtam neki spanyolul.

Épp akkor, feljöttek hozzánk hárman, köztük egy nő, feketébe öltözve. Emlékeztette Jungot, hogy itt az idő a vacsorához, és én ráeszméltem, milyen gyorsan is telt el az idő. Távozni kivánván felálltam, és kezet ráztam vele azt sem tudva, vajon találkozunk-e még valaha, és annak tudatában, hogy sok dolog van még, amiről beszélgethetnénk. Elköszönt, én pedig kisétáltam Locarno városának kápráztató fényeibe.

 


Vissza a tartalomjegyzékhez