A NÓLAI ÉRVELÉSE A HŐSI HEVÜLETEKBEN
Főméltóságú Sir Philip Sidney-nek. Főméltóságú lovag, csakugyan alpári, rút s szennyes az az észjárás, mi folyvást csak a női test szépségeivel foglalatoskodik, s kíváncsísága a megszállottságig fajul! Ó te jó Isten, míly látvány lehet hitványabb s nemtelenebb a tiszta érzékekkel bíró elme számára, mintsem egy értelmes férfié, ki magát kínok közt emészti, gyötri a melankólia meg a csüggesztő komorság, ki hol hévtől tajtékzik, máskor meg hidegtől vacog, hol elsápad, hol meg kipirul az arca, ki egyszer szétszórt, másszor meg eltökélt; ki éltének gyümölcseivel együtt cseppről-cseppre hullajtja el agyának elixírjét, idejének jó részét annak áldozván, hogy képzelgésekbe meg az írásba menekül és köztéri szobrokba önti azokat a végeláthatatlan kínokat, iszonytató gyötrelmeket, azokat a bűnre csábító szónoklatokat és fáradtságosan összeállított siralomtengereket, egész verejtékes munkájának gyümölcseit, melyeket egy érdemtelen, esztelen, ostoba de illatos őrület rabigája kényszerít reá! Micsoda tragikomédia! Míly szánalmunkra és nevetségünkre méltóbb színjátékot tárhatnának elénk, mondom én, a világnak e színpadán, tudatunk ezen színfalai között, mint amit azon egyének hordája mutat be, akik melankólikussá, merengővé, szilárddá s megingathatatlanná, hűvé, szeretővé és elkötelezetté változván egy olyan dolog csodálatára s szolgálatára adták magukat, amiben megbízni egyáltalán nem lehet, ami nélkülöz bármiféle állandóságot, amiben tehetségnek szikráját se látni, erénynek nyomára se bukkanni, az elismerést vagy hálát hírből sem ismeri, képtelen érzékenynek, intelligensnek avagy egyszerűen csak jónak mutatkozni, mintha legalábbis valamiféle falfestmény volna; amibe több gőg, dölyf s arrogancia, pökhendiség és pimaszság, megvetés, düh, gúny, képmutatás, feslettség, fösvénység, háládatlanság és egyéb veszedelmes bűn szorult, és többféle s fajta méreg meg halál ered belőle, mint amennyi Pandóra szelencéjéből szabadult ki annak idején? Mert ilyenek bizony azok a mérgek, amik e szörny agyában tágas otthonra leltek! Papírra vetettünk, könyvekbe zártunk, szemek elé helyeztünk s fülekbe harsogtunk zajt, zsivalyt, szimbólumok, emblémák, mottók, episztolák, szonettek, epigrammák, terjengős felegyzések, tengernyi veríték és elhasznált életek kavalkádját, kiáltásokat, melyek a csillagok fülét is megsiketítik, a pokolnak barlangjaiban visszhangzó jajveszékelést, az élő lelkekre rémülettel lesújtó kínszenvedéseket, sóhajtásokat, amelyekre még az istenek is részvéttel gyengülnek el; és mindezt azokért a szemekért, azokért az orcákért, azokért a keblekért, azért a fehérségért, azért a karmazsinvörösért, azért a hangért, azokért a fogakért, azokért az ajkakért, hajért, ruháért, fátyolért, kesztyűért, cipellőkért, azért a tartózkodásért, piciny mosolyért, fanyarságért, özvegyi vágyódásért, fogyatkozó napért, büntetésért, undorért, bűzért, sírért, latrináért, menstruumért, dögletes rothadásért, hideglelésért, a természet minden mértéken túli megsebzéséért és elferdítéséért, mi a felszínes megjelenéssel, egy árnnyal, egy fantommal, egy álommal, egy kirkéi varázslattal egyetemben a nemzés szolgálatába állíttatott, s minket mint a szépség egy válfaja kápráztat el. Olyan szépség ez, mely jön és megy, születik és elmúlik, virágzik és lehanyatlik; örökre csupán egy rövidke pillanat erejéig tűnik gyönyörűnek, önmagában viszont valóban tartós rakományt hordoz, mintegy raktára, tárháza, piaca mindenféle mocsoknak és méregnek, amit csak természet mostohaanyánk létrehozni képes; összegyűjtvén a magvat, amire szüksége van, minket gyakorta csupán rossz szaggal, bűnbánattal, melankóliával, erőtlenséggel, fejfájással s a romlás érzetével jutalmaz, s még megannyi szerencsétlenséggel, amik mindenki számára nyilvánvalóak lehetnek, így ezután igencsak szenved az ember, míg azelőtt csupán kicsinyt. De mit is csinálok? Mit is gondolok? Csak nem saját létrejöttöm ellensége vagyok? Csak nem afelett sajnálkozom, hogy jómagam meg mások is e világra születtek? Csak nem megfosztani kívánom a férfiakat attól az örömtől, hogy leszakajtsák a legédesebb gyümölcsöt, amit csak a mi földi paradicsomunk teremni képes? Csak nem a természet szent intézménye ellen lázadok? Kell-é, hogy kivonni próbáljam magamat, vagy bárki mást a szeretett, édes iga jármából, mely alá az isteni gondviselés hajtá fejünk? Csak nem arról győzködöm magamat s másokat, hogy elődeink ugyan érettünk születtek, mi viszont nem leszármazottaink okán? Nem, ne is kívánja Isten, hogy fejemben valaha is íly gondolat foganjék! Igazából, ezt hozzátehetem, nem volt soha semmilyen kincs vagy gyönyör, amit nekem valaha felajánlottak vagy elfogadtam volna, és soha sem voltam oly bölcs avagy jó, hogy arra a kívánságra jutottam volna, hogy katasztráljanak avagy eunuch legyek. Szégyelhettem is volna magamat, lett légyen bármilyen is kinézetem, ha valaha arra vágytam volna, hogy azok nyomába lépjek, akik igazán érdemesek arra, hogy a természet s az áldott Isten szolgálatában törjék meg a kenyeret. És hogy az ebben való részvétel tanúskodhat-e valaki jószándékáról, azt annak döntésére bízom, ki maga is képes ezt megítélni. Nem hiszem, hogy sikerült volna elkapniuk. Biztos vagyok ugyanis abban, hogy mindazon csapdák és kelepcék, amiket azok állítanak és állítottak nekem, akik maguk hurkok és hálók csomózósával szerezték érdemeiket, soha sem szerzik meg majd ellenségeimnek azt az örömet, hogy engem behálózzanak és kelepcébe csaljanak. Csak a halált vonzanák magukhoz (ha szabad ezt mondanom), ha rosszat akarnának nekem. És azt sem hiszem, hogy túlontúl rideg volnék, mint ahogy azt sem, hogy a Kaukázus avagy a Ripheus hegység hava kellene, hogy lehűtse szenvedélyemet. Döntse el maga, hogy az értelem, avagy valamiféle jellembéli hiányosság az, ami belőlem beszél. Mire is gondolok hát? Miféle következtetéshez is akarok eljutni? Milyen elhatározásra is akarom adni magam? Amit mondani és kikövetkeztetni akarok, ó felséges lovag, az az, hogy ami a Császáré, az legyen is Császáré, ami pedig Istené, az legyen is az Istené. Ez alatt azt értem, hogy bár vannak esetek, amikor még az isteni dicsőítés és magasztalás sem elégíti ki a nőket, ez még nem jelenti azt, hogy tartozunk is őket isteni mód dicsőíteni és magasztalni. Úgy óhajtanám, hogy a nőket oly módon dícsérjék és szeressék, mint ahogy nőket szeretni és dícsérni ildomos. Ez okból szeressék és dícsérjék hát őket, mondom, és éppen annyira, amilyen kicsinyek is ők, és akkor, és az alkalommal, amikor meg is mutatják a reájuk jellemző erényeiket. Ilyen természetes erény a szépség, a ragyogás, valamint a szelídség és az alázat, aminek hiányában világrajöttüket a hasznosabb növények kárára burjánzó mérgesgombákénál is hiábavalóbbnak tekinthetjük, undokabbnak még a fejüket a föld porából emelgető kígyó meg viperafajzatoknál is. Úgy gondolom, hogy az univerzumban mindennek, ahhoz, hogy stabilitása és állandósága lehessen, meg kell legyen a saját súlya, száma, rendje és mértéke, hogy ezáltal lehessen elrendezni és kormányozni, teljesen igazságosan, az értelem szerint. Ezért hát Szilénosz, Bacchus, Pomona, Vertumnus, Lampsacus istene és az egyéb kocsmai istenségek, az erős sör s a gyenge bor istenei sem üldögélnek ott a mennyben, nektárt szürcsölvén és ambróziát falatozván Jupiter, Szaturnusz, Pallasz, Phoebus meg az egyéb, hasonló istenek díszvacsoráján; és ruházatuknak, templomaiknak, áldozati rítusaiknak is különbözniük kell ama nagyobb istenekéitől. Végezetül, úgy gondolom, hogy e hősi elragadtatásoknak hősies alanyuk és hősies tárgyuk van, és ezért épp annyira tekinthetőek vulgáris és fizikai szerelmeknek, mint amennyire delfineket láthatunk az erdő fái között, vagy vad medvéket a tenger sziklái alatt. Mégis, hogy megszabadulhassak mindenféle ehhez hasonló feltételezéstől, először arra gondoltam, hogy e könyvnek hasonló címet adok, mint amilyet Salamon könyve is visel, mely a szeretők és a hétköznapi szenvedélyek álcája alatt hasonlóképpen isteni és hősies elragadtatásokat rejt, ahogyan azt a misztikusok és a kabbala doktotorai is magyarázzák; így hát tulajdonképpen Énekek Énekének szerettem volna elnevezni. Végül azonban tartóztattam magam ettől, több oknál fogva is, amik közül kettőről be is számolok. Az első az a félelem, amelyet egynémely farizeus zord homlokráncolásából olvashattam ki, akik szentségtörőként bélyegeznének meg, miszerint elbitorlom a szent és természetfeletti címeket a természetről és a fizikairól szóló dialógusaimban, miközben ők, a legnagyobb csirkefogókként mindenféle disznóságban résztvesznek, és minden elmondhatónál hitványabb módon bitorolják a szentségek, a szentek, az isteni prédikátorok, Isten fiai, papok és királyok neveit. Mi azonban várhatjuk az isteni ítéletet, amely nyilvánvalóvá teszi majd rosszindulatú tudatlanságukat és tantételeiket; a mi egyszerű szabadságunkat és az ő gonosz szabályaikat, gáncsoskodásaikat és szokásaikat. A másik ok az a nagy eltérés, ami ezen és ama mű megjelenésében megmutatkozik, ámbár ugyanaz a misztérium és lelki szubsztancia rejtőzik az egyik s a másik árnyéka mögött is; mert senki sem kételkedhet abban, hogy a Bölcs inkább isteni dolgokat kívánt megjeleníteni semmint másmilyeneket; nála egy alakzat nyíltan és nyilvánvalóan egy alakzat, a metafórikus értelem pedig annyira érezhető, hogy nem is tagadhatjuk annak metafórikus értelmét, miképpen ez akkor is történik, amikor azokról a galamb szemekről, tornyusoló nyakról, tejízű nyelvről, tömjén illatról, azokról a fürdőzésből visszatérő báránynyájnak tűnő fogakról, vagy ama Galaad hegyéről leereszkedő kecskékhez hasonlatos hajfürtökről hallunk. Ez a költemény azonban nem azt az arcát mutatja, mely oly lelkesen invitálna őbenne lappangó avagy okkult értelmet keresni; így hát hétköznapi nyelven és a gyengéd szeretők érzelmeihez sokkalta illőbb hasonlatok által, amiképp azt a gyakorlott költök is versbe és rímbe szedik, az érzelmek ahhoz hasonló módon nyernek kifejezést, ahogyan azok a költők is beszéltek, akik Cythereidáról vagy Licorisról, Dorisról vagy Cynthiáról, Lesbiáról, Corinnáról, Lauráról és más, hozzájuk hasonló hölgyekről szólottak. Ígyhát könnyedén arról győződhetnek meg, hogy az elsődleges és alapvető célom egy hétköznapi szerelem bemutatása lehetett, ami meglehetős önhittségbe vihetett engem, azután pedig, minthogy valószínűleg visszautasításra találhatott, szárnyakat növesztett magának és heroikussá változott; lehetséges ugyanis, hogy valaki bármely mesét, románszt, álmot vagy profetikus rejtélyt a metafóra s allegória erényeit kihasználván, annak örve alatt olyan módon használja fel, hogy ezáltal azt juttathassa kifejezésre, ami őneki kedves, gyakorlott lévén az értelem kifacsarásában, ügyesen bármiből bármit tud csinálni, a mélyenszántó Anaxagorasz szavait követvén. De gondoljék úgy rá, ahogyan csak neki tetszik, mert végül is akár tetszik, akár nem, ha igazságosan akar eljárni, mindenkinek úgy kell felfognia és meghatároznia e tárgyat, ahogyan én fogom fel és határozom meg, és nem aként az énként, ahogyan ő értené és vázolná fel; mert mint épp ahogy ama héber szenvedélyeinek esetében is, amiknek meg volt a maguk sajátos formája, egymásrakövetkezée és megnevezése, úgy az én énekeimnek is meg van a maguk saját neve, egymásrakövetkezése és formája, amiket nálamnál jobban senki más sem érthet meg és magyarázhat el, legalábbis amíg én el nem távozom. Egy bizonyos dologról szeretném, ha a világ meggyőződne: amiről e bevezető előszavamban, melyben különösképp önhöz szólok, excelenciás uram, valamint a következő szakaszokban kifejtésre kerülő dialógosukban, szonettekben és versszakokban értekezni próbáltam, az az, hogy értésére adjam mindenkinek, magamat a legszégyenletesebbnek és legállatiasabbnak kellene tekintenem, ha ennyi gondolkodás, tanulás és munka során valaha is abban leltem volna örömömet, vagy annak ízét élveztem volna, hogy (mint azt mondják) Orpheus-t játszak, aki hús s vér asszonyért rajongván, annak halála után ki akarná szabadítani őt (már ha ez lehetséges volna) a pokol rabigájából; miközben valójában aligha tarthatnám őt érdemesnek (pironkodás nélkül) akár a természetes szerelemre is, még ama szent minutában sem, amikor szépségének virágjában, és az Istent s a természetet megörvendeztető útódnemzési erejének teljében van: és még kevésbé vágynék bizonyos költőkhöz és versfaragókhoz hasonlónak feltűnni, akik kitartó állhatatossággal dicsőítik az efajta szerelmet, oly makacs módon ragaszkodván eme őrületükhöz, hogy az bízvást felvehetné a versenyt az összes többi balgasággal, amelyek csak magukat emberi agyba befészkelni képesek. Mint mondom, annyira eltávolodtam az ilyetén hiábavaló, leggyarlóbb s hírhedett dicstől, hogy nem hinném, bárki fia, aki csak szemernyi értelemmel is rendelkezik, szerelmét annál nagyobb mértékben fecsérelné egy ilyen dologra, mint amennyire én azt a múltban tettem, vagy azt most tenni szándékozom. És becsületszavamra mondom, ha ama Toszkán költő nemességének védelmére kívánnék kelni, aki egy valclusa-i hölgy miatt oly zaklatottan kóborolt a Sorgue partján, s hogy ne mondjuk, kötözni való bolonddá változott, akkor azoknak kéne majd hinnem, és azoknak a követésére kellene rákényszerítenem jómagamat is, akiknek nem lévén tehetségük a magasabbrensű dolgok megértéséhez, melankóliájuk hízlalásába kezdtek, és eszüket zűrzavarba vetették állandóan csak a megátalkodottan vulgáris és állatias szerelem következményeire figyelvén, mint ahogyan azt számosan mások is tették, akik tücsköt, bogarat, szamarat, Szilénoszt, Priaposzt vagy majmokat dícsérvén énekeltek, és mint ahogyan azt teszik napjainkban is, énekeket zengvén a vizeldékről, a pásztorsípról, a babról, az ágyról, hazugságról, becstelenségről, a tűzhelyről, a késről, az éhínégről és a járványról, amelyek nem kevésbé tűnnek fennséges és büszke dolgoknak az őket megéneklők okoskodásaiban, mint egy s más hölgy, akiket említettem volt, bár az őket ünneplő költők okoskodásaiban. Mégsem kívánnám azonban (tévedés ne essen) csorbítani azon hölgyek kiválóságát, akiket érdemmel dícsértek, s dícséretre érdemesek: és azokét sem, különösen akik e brit földet mondhatják otthonuknak, akiknek vendégi szeretettel és becsülettel tartozunk; mert aki kivetnivalót akarna keresni e földkerekségen, nem találhatna egyet sem e nemzetben, amely e tekintetben nem is földi világ, és nem is része annak, hanem teljességgel elkülönült attól, mint ahogyan azt tudjuk is; így hát az általánosan a női nemről folytatott semelyik diskurzus sem képes, és nem is lehet képes a ti asszonyaitokhoz felérni, akiket nem is tekinthetünk eme nem részének; mivel nem is asszonyok ők és nem is hölgyek, hanem a hölgyek fátylai alatt nimfák, istennők, égi anyagból gyúrva, akik közt is ott szemlélhetjük ama páratlan Dianát, akit nem is kívánhatok a nők egyetlen osztályába vagy kategóriájába sem besorolni. Értse meg, csakis hétköznapi válfajukra gondoltam. Méltatlanul és igaztalanul kellene hogy kárhoztassam ezen fajta bármely egyedét: mivel egyetlen meghatározott személyt sem vádolhatunk nemének gyengeségei és tulajdonságai miatt, úgy mint például alkatának hiányossága vagy fogyatékossága, feltéve, hogy magában nincs semmilyen hiba vagy fogyatékosság, aminek hiányában mindezt a fajta avagy a természet számlájára írhatjuk, és nem pedig a fajta adott egyedére kell hárítanunk. Valójában amit e nem tekintetében megvetendőnek tartok, az az a fanatikus és beteges érzéki szerelem, amiért némelyeknek szokása pénzt is kiadni, miáltal eljutnak arra a pontra, hogy elméjük a nő rabszolgája lesz, lealacsonyítván ezzel intellektusuk legnemesebb erőit és képességeit. Ha megértik szándékaimat, távol állnak majd attól, hogy elkeseredjenek avagy nehezteljenek rám a természethez hű és igaz beszédemért, minden becsületes és tiszta nő inkább egyetérteni és szeretni fog ezért; és elismerik majd, hogy a nő férfi iránti érzéki szerelme szégyenteljes dolog, mint amiképp én is tevékenyen fellépek a férfiak nők iránti érzéki szerelme ellen. Ezért hát, szívem, elmém, meggyőződésem és célom minden elszántságával megerősítem, hogy művem, amelyre elhívást kaptam, elsődleges és legfőbb, másodlagos és alárendelt, utolsó és legvégső szándéka is az volt, és továbbra is az, hogy az isteni jellegű szemlélődés jelentőségét hangsúlyozzam, és hogy a szem s a fül elé tárhassam azokat az elragadtatásokat, amelyeket nem a közönséges szerelem, hanem a heroikus szerelem hoz létre. Két részletben fogom ezeket az elragadtatásokat kifejteni, egyenként öt-öt dialógusra felosztva.
Az első rész öt dialógusának összefoglalása Az első rész első párbeszéde öt szakaszból áll, amelyek sorrendben a következőek: az elsőben bemutatjuk az okokat és az alapvető indítékokat a hegy, a folyó s a múzsák nevein és alakjain keresztül, ez utóbbiak maguk adtak hírt magukról, nem mintha meg lettek volna hívva avagy idézve, és nem is kerestük őket, hanem inkább csak gyakori okvetetlenkedésük okán vannak jelen. Mindezzel azt jelképezzük, hogy az isteni fény mindig jelen van, mindig elénk tárja magát, folytonosan ott kopogtat érzékeink és egyéb észlelő s felfogó képességünk ajtaján, mint ahogy az Salamon Énekéből is kitűnik, amikor azt mondja, "En ipse stat post parietem nostrum, respicinse per cancellos et prospiciens per fenestras", [Énekek. 2:9: "Ímé, ott áll a mi falunkon túl, néz az ablakon keresztül, tekintget a rostélyokon keresztül"], amely fény gyakorta a legkülönfélébb okok és akadályoztatások miatt kívülreked s visszatartatik. A második szakaszban bemutatjuk, hogy mik azok a tárgyak és dolgok, jelenségek, eszközök és hatások, amiken keresztül beáradhat és feltárulhat ez a fény, és átveheti a lélek feletti irányítást, hogy felemelhesse és átalakíthassa azt Istenné. A harmadikban azt a feltett szándékot, irányultságot és elhatározást mutatjuk be, amit a megfelelőképpen tájékozott lélek alakít ki az egyetlen, tökéletes és legvégső cél elérésének irányában. A negyedikben azt a polgárháborút, amely azután tör ki a szellem ellen, hogy egy ilyen elhatározás megfogan, amiről is így szól az Ének: "Noli mirare, quia nigra sum: decoloravit enim me sol, quia fratres mei pugnaverunt contra me, quam posuerunt custodem in vineis". [Énekek. 1:6: "Ne nézzetek engem, hogy én fekete vagyok, hogy a nap lesütött engem; az én anyámnak fiai ellenem megharagudtak, a szőlőknek őrzésére vetettek engem"] E helyütt négy zászlóvivőként megjelenik a ragaszkodás, a végzetes ösztön, a jó egy fajtája valamint a lelkiismeret, amiket légiónyi sokféle, különböző és ellentmondásos erő követ szolgáikkal, közbenjáróikkal és szerveikkel együtt, mind ami csak létezhet ebben a szervezetben. Az ötödikben leírásra kerül a természetes szemlélődés egy fajtája, amelyen keresztül megmutatjuk, hogy minden ellentét közt végülis barátság szövődik, valósuljon az meg akár az egyik ellentét győzelme, akár a harmónia és a kiegyezés, vagy bármely más viszontagság által, hogy minden viszályt megegyezés követ, s minden sokféleség egységgé válik; mely tantételt már felállítottuk más párbeszédeink tárgyalása során. A második párbeszédben sokkalta világosabban kerül leírásra annak az összeütközésnek a rendje és módja, amely az elragadatatott egész komplexumának lényegét érinti, vagyis az első szakaszban bemutatjuk az ellentétek három fajtáját. Az első a két ellentétes benyomás vagy cselekvés összeütközése, például ahol a remények hűvösek, a vágyak pedig forróak. A második önmagukban veszi ugyanezeket a vágyakat és cselekvéseket, amelyek nem hogy eltérő időben, hanem ugyanakkor mennek végbe, amikor mindegyikük, például, elégedetlen önmagával, a másikra tekint, és egyazon időben szeret és gyűlöl. A harmadik aközött az erő és tárgy között feszül, amely erő követi és törekszik arra a tárgyra, ami pedig menekül és kitér előle. A második szakaszban leírásra kerül az az ellentét, amely két, egymással általában ellentétes ösztön összeütközéséből fakad, ahová minden egyedi és másodlagos ellentét is tartozik, például amikor valaki egyszerre közeledik és távolodik is két ellentétes helyhez vagy célhoz képest. Az összetett lénnyel megtörténik, hogy a számos részében meglevő hajlamok eltérősége, és az ebből fakadó természete miatt egyszerre emelkedik és bukik is az ember, egyszerre halad előre és lép vissza, egyszerre vonja ki magát magából és egyszerre húzodik is vissza magába. A harmadik szakasz az ezekből eredő következményekkel foglalkozik. A harmadik párbeszédben feltárjuk, míly erő lakozik is az akaratban e kűzdelem folyamán, mivel egyedül az akarat sajátsága a szervezés, a kezdeményezés, a végrehajtás és a befejezés; és az akarat az, amihez az Ének is szól, amikor azt mondja, "Szóla az én szerelmesem nékem, és monda: kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte. Mert ímé a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment. Virágok láttatnak a földön, az éneklésnek ideje eljött, és a gerliczének szava hallatik a mi földünkön." (Énekek. 2:10-12) Csakis az akarat az, amely erővel ruházhatja fel az egyéb képességeket; és különösképpen önmagát, amikor önmagáról gondolkodik és kétszeresen is felerősíti így önmagát, amikor vágyni kíván, és örömét leli abban, amire vágy; visszahúzodik ellentétben akkor, amikor ellenszenvet érez a vágy tárgya iránt, és nem leli örömét az arra való vágyban. Mindenhol és mindenben elismeri ígyhát azt, ami jó, és amit a természeti törvény ír elő annak, és soha sem ismeri el azt, ami eltér e törvénytől. És éppen eszerint fejtegti ezt az első és a második szakasz is. A harmadik szakaszban egy hasonló erő kettős gyümölcsét láthatjuk. Amely szerint, minthogy szenvedélyek húzzák le és ragadják el őket, a magasztos dolgok alantassá válnak, az alantasak pedig magasztossá. Így azt szokás mondani, hogy a hányattatások és a vonzások kavargásának ereje által a félelem elementuma kicsapódik a levegőben, párává és vízzé, míg a víz elpárolog párává a levegőben és a tűzben. A negyedik párbeszéd hét részében szemügyrevesszük az értelem lendületét és életerejét, amely eltörli a ragaszkodást; a gondolatok kifejlődését, amelyek közt az elragadtatott szerető megosztja magát, és a lélek szenvedéseit, amelyeket egy íly nyugtalan köztársaságban kell elszenvednie. Itt válik világossá, hogy ki és mi is a vadász, a madarász, a vadállat, a kutyák, az utód, a barlang, a hurok, a szikla, a préda, a sok munka eredménye, a béke, nyugalom, és az íly vesződséges viszály hőn áhított célja. Az ötödik párbeszédben tovább folytatjuk az elragadtatott állapotának leírását, és bemutatjuk munkájának és sorsának rendjét, feltételét és okát. Az első szakaszban bemutatjuk mindazt, ami az önmagát egyre visszább vonó tárgy üldözését illeti; a másodikban bemutatjuk a szenvedélyek folytonos és engesztelhetetlen hadakozását; a harmadikban a magasztos és rideg, ezért hiábavaló célokat; a negyedikben az akaratlagos vágyat; az ötödikben az azonnali megszabadulást és erős menedéket. A következő szakaszokban bemutatjuk a maguk sokféleségében, okaik és helyénvalóságuk szerint sorsának, állapotának és munkájának viszontagságait, mindegyik szakaszban ellentétek, összevetések és hasonlatok által fejtvén ki azokat.
A második rész öt dialógusának összefoglalása Az második rész első párbeszédében megkíséreljük feltárni az elragadtatott szerelmi állapot formáinak és okainak eredetét. Az első szonettben bemutatásra kerül a szerelmes állapota az idő kerekének fogságában; a másodikban, hogy miképpen próbál meg védekezni a becsületét szennyező kijelentések ellen, miszerint nemtelen foglalatosságokra adta a fejét, és csak értelmetlenül fecsérli az amúgy is rövidre mért s szűken szabott idejét; a harmadikban megvallja gyengeségét stúdiumai terén, amiket bár belülről fénnyel áraszt el tárgyuk kiválósága, mégis elhomályosítják, és sötét felhőként takarják el azt, amint érintkezésbe lépnek vele; a negyedikben lelkének képességeiről panaszkodik, amik hasztalan erölködnek, miközben lelke olyan erők segítségével próbál felemelkedni, amelyek össze sem mérhetőek azzal az állapottal, amely felé törekszik, és amelynek hódolattal adózik; az ötödikben felidézzük belső ellentéteit és ismerősnek tűnő vívódását, amely kűzdelem pedig eltéríti attól, hogy teljes egészében végcéljának és célkitűzésének szentelhesse magát. A hatodikban bemutatásra kerül, hogy vágya mi felé is törekszik; a hetedikben megfigyeljük, hogy mennyire szegényes is ő, a törekvő, törekvésének tárgyához képest; a nyolcadikban láthatjuk, hogy lelkét míly zavarodottság kínozza a belső és a külső dolgok közti összeütközés miatt, valamint mert a belső dolgok is összecsapnak egymással, és a külsőek közt is hasonló összecsapásokra kerül sor; a kilencedikben elmagyarázzuk, hogy az emberi élet során melyik az a kor és idő, ami leginkább kedvez a fennkölt és komoly elmélyedésnek, amikor nem zavarják meg a lelket vegetatív működésének apályai és dagályai, hanem mozdulatlanságban és egyfajta mély nyugalomban honol; a tizedikben leírjuk, hogy miképp és milyen rend szerint támad, sebesít meg és ébreszt fel minket néha a hősi szerelem; a tizenegyedikben elmagyarázzuk a fajok és az egyedi ideák sokaságát, amik ezáltal mutatják fel egyetlen forrásuk jelét s annak kiválóságát, valamint azokat az eszközöket, amelyekkel a mennyei iránti vágy felkelthető; a tizenkettedikben bemutatjuk azt az állapotot, amelyben minden, isteni vállalkozások irányába tett emberi erőfeszítés osztozik. Sok dolog elvégeztét kell már feltételeznünk, mire valaki e mű véghezvitelét megkezdheti, és sok mindent kell e vállalkozás közben is. Amikor azonban valaki ebbe belemerül, és egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, a buzgó lelkesedést letöri az önteltség, az idegek kezdik felmondani a szolgálatot, az erő ellankad, a gondolat elcsügged, a törekvések szertefoszlanak, a lélek pedig zavaros marad, legyőzetik és semmivé foszlik. Ezérthát találóan mondá a Bölcs, "qui scrutator est maiestatis, opprimetur a gloria" "ki a magasztost keresi, maga alá gyűri azt a dicső" (Péld. 25:27). Az utolsó szakaszban még világosabban kifejtésre kerül az, amit a tizenkettedikben ábrákkal és hasonlatokkal mutattunk be. A második párbeszédben egy szonettben és magában a párbeszédben, amely ahhoz kommentárként társul, pontosan meghatározzuk azt az elsődleges okot, ami legyőzte az erőset, meglágyította a keményet, és azt szerelmetes szolgává fokozta le, akinek Cupido parancsol, viszont aki e módon fel is magasztosult, ezzel ünnepelvén meg hevületét, lelkesedését, kiválasztottságát és elhatározását. A haramadik párbeszédben négy kérdés és négy válasz hangzik el, amelyeket a szív tesz fel a szemeknek, s a szemek a szívnek, amelyek, mint azt elmagyarázzuk, az észlelő és a vágyakozó képességek. E párbeszédben megmutatjuk, miképpen ébred fel alvásából az akarat, kap irányt és ösztökéli s vezeti az észlelés; és ellenkezőleg is, miképpen ébred fel, formálódik és kel életre az akarat által az észlelés, az egyik a másikból eredvén, váltakozva. Kétséges, hogy általában az értelem vagy az észleleti erő, avagy maga az észlelés cselekménye maga az, ami erősebb, mint az akarat vagy a vágy ereje általában, vagy még a ragaszkodásnál is erősebb. Ha valaki nem tud jobban szeretni, mint érteni, és ha mindenre vágyik, ami egy bizonyos módon létezik, akkor egy bizonyos módon ért is, és ennek ellenkezője is igaz; ezért találó ezt a vágy általi "megismerés"-nek nevezni. Azt láthatjuk, hogy a Peripatetikusok tanítása, amiket már fiatal korunk óta elvetettek és tápláltak bennünk, egészen odáig megy, hogy a vágyat potenciájában és természetes bekövetkeztekor "megismerés"-nek nevezi, eképp különítenek el minden hatást, eszközt és célt, princípiumot, okot és elemet a természet szerint első fokon, közvetve, és végső fokon megismerhetőre, amin belül, mint azt végül megállapítják, a vágy és a megismerés egybeesik. Így eljutunk az anyag végtelen potenciájának és az ehhez járuló cselekvésnek a feltételezéséhez, hálátadván azért, hogy ez a potencia nem hiábavaló*. Mert, mint ahogy az akarat cselekvése is végtelen a jó tekintetében, úgy a megismerésé is végtelen és határtalan a igazság tekintetében: ennek megfelelően a "lét", "igazság" és "jóság" is ugyanarra a jelentőségre tesznek szert, amikor ugyanígy hivatkoznak rájuk, vagyis: mint végtelen célokra. A negyedik párbeszédben bemutatjuk, és bizonyos módon magyarázatot is adunk arra a kilenc okra, ami miatt az emberi látás és felfogóképesség elégtelen, aránytalan és fogyatékos az isteni dolgokat illetően. Az első esetben születésénél fogva vak, és a természet miatt vak, ami lealacsonyítja és megalázza őt. A másodikban a féltékenység mérge vakítja el, és az ingerlékenység s a kéjvágy miatt vak, amik félrevezetik és eltérítik őt. A harmadikban a hirtelen feltűnő erős fény vakítja el, és az őt elkápráztató tárgy ragyogása miatt vak. A negyedikben befogadtatik és hosszú ideig tápláltatik a nap fényében, és az egység felett való temérdek magasztos szemlélődése miatt vak, amik eltávolítják a sokaságtól. Az ötödikben szeme állandó, sűrű könnyel teli, és vak, mert látja eszközeinek aránytalanságát ahhoz képest, ami lehetőségei s a tárgya között feszül, és ez hátráltatja őt. A hatodikban, miután a sok sírás miatt elhasználta látószervének folyadékait, a valódi szellemi táplálkozás hiánya miatt vak, mely hiány meggyengíti őt. A hetedikben szeme elhamvasztatik szívének heve által, azt az izzó szenvedélyt szimbolizálván ezzel, ami szétszórja, meggyengíti és néha fel is emészti a megkülönböztetés képességét. A nyolcadikban egy nyílhegy ütötte seb vakítja meg, és az azon tárgy formájával való egyesülése miatt vak, ami meghódítja, elváltoztatja és elcsábítja a felfogóképességet; egészen maga alá gyűri e formának a súlya, és elbukik jelenlétének lehengerlő erejétől; ezért hát nem ok nélkül jelenítik meg néha e tárgy feltűnését a villám átütő formájával. A kilencedikben, mivel néma, és képtelen elmagyarázni vakságának okát, a legamagasabb értelem szerint vak, Isten titkos rendeléséből, mert ő adta az embernek az igyekezet és a buzgó keresés adományát, de emiatt soha sem lesz képes vakságának és tudatlanságának tudásánál magasabbra hágni, és annál magasabbra sem, minthogy a csendet a beszédnél többre tartsa. Ebből azonban nem következik az, hogy a könönséges tudatlanságot mentegetni vagy megbocsátani kellene, mert kétszeresen is vak az, aki nem látja saját vakságát. És van különbség a hasznothajtó igyekezet s az ostoba tétlenség között. Az ostobán tétleneket maga alá temeti a saját vakságuk megítélésére való képteleneségük tompultsága, a hasznosan igyekvők viszont éberek, felébredettek saját vakságuk büszke bírái ők, és ebből az okból kifolyólag keresnek, és a fény elérésének határmezsgyéjén tartózkodnak, miből viszont a többiek hosszú időre kirekeszttettek.
Az Ötödik Dialógus Példabeszéde és Összefoglalása Az ötödik párbeszédben színre lép két nőalak, akiknek (hazám szokásához híven) nem volna illő megjegyzéseket tenni, értelmezni, fejtegetni, és oly bölcsnek és tanultnak mutatkozni, hogy tanítói posztot bitoroljanak, és az embereknek rendeléseket, szabályokat és tantételeket adjanak, viszont akikhez illő, már ha úgy találjuk, hogy testükben lélek is lakik, hogy nagyszerűen jósoljanak és prófétáljanak. Ezért a szerző megelégszik azzal, hogy csupán a példabeszéd elmesélését hagyja rájuk, az értelmezés munkáját azonban más, férfi értelem gondjára bízza. És még neki is (hogy könnyítsen feladatán, vagy hogy azt mondjam, fel is mentse az alól) elmagyarázom, hogy ez a kilenc vak ember, szerepük értelmének megfelelően, vakságuk külső okaiból és sok más szubjektív különbségükből adódóan miképpen tesznek szert jelentőségre az előző párbeszédben kifejtett kilencen túl. A kilenc általánosan elképzelt égi szférának megfelelően ezek a vak emberek az abszolút egységen belül létező dolgok sokaságának számát, rendjét, és sokféleségét szimbolizálják, és mindezekben s mindezek felett azon intelligenciák rendjét, amelyek egy bizonyos analógia alapján, az első és egyetlen intelligenciától függenek. A Kabbalisták, Káldeusok, Mágusok, Plaotonisták és Keresztény teológusok mind azt tartják, hogy ezek az intelligenciák kilenc rendre különülnek el azon szám tökéletesítése által, amely a dolgok egyetemességét kormányozza, és egy bizonyos módon áthat mindent. Azt is tartják, hogy az istenség csupán egyetlen egyszerű számmal szimbolizáltatik, amelynek kiterjedése és négyzete jeleníti meg a számát és szubsztanciáját minden dolognak, ami tőle függ. Az összes tekintélyesebb gondolkodó, legyenek akár filozófusok akár teológusok, beszéljenek akár az értelem és saját világosságuk által, vagy pedig hitből és a felsőbb világosság által, emelkedő és alászálló ciklusokat figyeltek meg ezen intelligenciák között. Ezért mondják azt a Platonisták, hogy egy bizonyos fajta körforgás által van az úgy, hogy akik az idő és a változás végzetszerűsége felett álltak, alávetik magukat újra ennek a végzetnek, míg mások felemelkednek oda, és elfoglalják a helyüket. Hasonló körforgásra utal a Pythagoreus költő, amikor ezt mondja:
Néhányan azt mondják, hogy így kell értelmezni a Jelenések szavait is, amiben azt mondják, hogy a sárkányt láncok fogják le ezer évre, és ezen időszak letelte után elengedik. Ezen az állásponton vannak azok is, akik a Jelenések azon számos szakaszát fejtegetik, amikben a milleniumról szó szerint szólnak, és évvel, évszakkal, esttel, vagy valamely s más időszakkal szimbolizálják. Nem férhet kétség hozzá, hogy a milleniumot magát nem szoláris években kell mérni, hanem azzal kapcsolatosan lehet értelmezni, hogy egynél több módszerrel is meg lehet határozni a rendjét és mértékét annak, amitől a dolgok sorsa függ. Mert a csillagok évei épp annyira különbözőek, mint egyes fajtáik. A körforgásról szólván, a keresztény teológusok azt a nézetet osztják, hogy a szellemek kilenc rendjének mindegyikéből légiók sokasága vettetett alá alacsony és homályos régiókba; és hogy ezek székhelyei ne maradjanak üresen, az isteni Gondviselés azt kívánja, hogy azon szellemek, akik jelenleg emberi testben élnek, emeltessenek fel ezek méltóságára. Tudomásom szerint azonban a filozófusok közül egyedül Plotinosz látszik abban egyetérteni az összes nagy teológussal, hogy az ilyesfajta körforgás nem az összes lényt érinti, és hogy nem is folytonsoan megy végbe, hanem csupán egyszer. A teológusok közt pedig csupán Origenész, követvén az összes nagy filozófust, merészeli azt mondani a Szadduceusok és más elítélt szekták nyomán, hogy ez a fordulat újból és újból megtörténik és egyben örök is, és hogy mindazoknak, akik felemelkednek alá is kell majd szállniuk a legalsó pontra; ahogyan ez az összes elementum esetében megfigyelhető, valamint minden olyan dolog esetében is, amelyek a felszínen, a természet kebelében és méhében léteznek. Ami engem illet, én vallom, és mint helyénvalót elismerem a teológusok és azok véleményét, akiknek az a dolguk, hogy törvényeket és rendeléseket adjanak a népnek; viszont nem mulaszthatom el kiemelni és megerősíteni azok véleményét sem, akik a természetes értelem szerint beszélnek, és a kis számú bölcs és jó személyekhez intézik szavaikat. Az utóbbi véleményt indokoltan itélték el, lévén a sokaság szeme elé tárták, akiket pedig csak igen nagy igyekezet árán lehet a bűnöktől visszatartani, és erkölcsös tettekre bírni az örök bűnhődésben való hit eszköze által, mi történne hát, ha csak valamilyen kisebb jutalmat remélhetnének hősies és emberséges tetteik nyomán, és kisebb büntetést bűneikre és gazemberségükre? De hogy mondandómat zárjam, elmondom, hogy most a kilenc ember vakságára és szeme fényére vonatkozó magyarázatok és párbeszédek következnek majd, először a látóé, aztán a vaké, és végül a megvilágosodotté. Először egymással vetélkednek az isteni szépség árnyai és lenyomatai között; aztán teljesen vakká válnak, és végül megbékélnek egy sokkalta nyíltabb fényben. Míg az első állapotukban vannak, Kirké lakába vezettetnek, aki a minden dologban bennerejlő nemzőanyagot jeleníti meg. A nap leányának nevezik, mivel a formák atyjától örökölte a mindazon formák felett hatalmat, amelyeket vízzel való meghintés által - vagyis a nemzés aktusa és az elvarázslás hatalma által - vagyis egy titkos harmónia által - ő mindenekké átalakít, elvakítva ezzel a látókat. Mert a nemzés és a romlás az, amik a felejtést és a vakságot okozzák, ahogyan azt a régiek a Lethe vizeiben megfürdő s megrészegedő lelkek képével magyarázták. Aztán azzal is, amiről ezek a vak emberek siránkoznak, amikor azt mondják, Sötétség s szörnyűség anyja és leánya, ami a szárnyaszegett lélek rettegését és szomorúságát jelzi, azonban újból erőre kap majd, amint visszatér felépülésükbe vetett hite. Kirké azon szavaival, hogy Végy egy másikat a végzet edényei közül, azt jelezzük, hogy az ember magában hordja egy új metamorfózis rendelését s végzetét, amit egyébiránt maga Kirké ajánl fel neki; mivel azonban az egyik ellentét a másikban veszi eredetét, azt lehetetlen ezek által hathatósan feltárni. Ebből az okból kifolyólag mondja azt Kirké, hogy bár saját kezével felnyitni képtelen, azért még az edényt rájuk bízhatja. A másik ok az, hogy két fajta víz létezik. Vannak az ég alatti alsóbb vizek, amik megvilágosítanak. Ezek azok a vizek, amiket a pythagoreusok és platonisták az egyik térítőtől a másikig való felemelkedéssel szimbolizáltak. Aztán azon szavai, hogy Járd be a világot széltébe, ereszkedj le mélységeibe, keresd fel mind az összes birodalmat, azt jelentik, hogy nincs közvetlen átmenet egyik ellentétes formából a másikba, sem pedig azonnali visszatérés az első formához, hanem szükséges bejárni, ha nem is az összes, de legalábbis nagyon sok formát a természet fajainak kerekén belül. Aztán megvilágosodnak azon tárgy látványától, amiben egybeesik a három tökéletesség, a szépség, a bölcsesség és az igazság, amelyek a vizek hintése által tárulnak fel, amiket a szent könyvekben a bölcsesség vizeinek s az örök élet folyóinak neveznek. Ezek a vizek nem a föld felszínén találhatóak, hanem a földtől teljességgel elválasztottan, s az Óceán, Amphitrite és az istenség kebelén vannak, ahonnan az a folyó is folyik, ami eredetét az isteni trónus alól veszi, és aminek folyama egyáltalán nem a természetben megtalálható folyók szokásos folyásához hasonlít. Ebben a folyóban nimfák vannak, áldott és isteni intelligenciák, akik az első intelligenciának segédkeznek s szolgálnak, aki a vadon nimfái közt levő Diana-hoz hasonlatos. Mindenki máson kívűl csak neki van háromszoros erénye által egyedül hatalma ahhoz, hogy feltörjön minden pecsétet, hogy megoldja a kötéseket, hogy felfedjen minden titkot és fényt derítsen arra, ami rejtett. Megjelenésében egyeduralkodó jóságának és igazságosságának kettős ragyogásával, kegyével és szépségével eláraszt minden akaratot s értelmet, meghintvén azokat üdvöt hozó tisztító vizeivel. Azután a kilenc intelligencia hosszú éneke következik, a kilenc múzsáé, akiknek kórusa a kilenc szféra számához igazodva rendeztetett el aképpen, hogy az egyik harmóniája a következőében folytatódjón. Közöttük szó sem lehet szakadásról, az egyik dal vége egybeesik a másik kezdetével, az utolsó vége pedig az első kezdetével, hogy bezáruljék a kör. Mert a legcsillogóbb és a leghomályosabb, a kezdet és a vég, a legnagyobb fény és a legmélyebb sötétség, a végtelen lehetőség és a végtelen cselekvés egybeesik, ahogyan arra érvelésünk már egyebütt rámutatott. Végül láthatjuk az összes szféra együttesét és harmóniáját, az intelligenciákét és a múzsákét együttműködésük által, hogy a menny, a világok mozgása, a természet munkái, az értelmek értekezése, az elme szemlélődése, az isteni Gondviselés rendelése tökéletes összhangban ünneplik azt a magasztos és nagyszabású fordulatot, amely az alsó vizeket a felsőkhöz emeli, az éjszakát nappallá, a nappalt éjszakává változtatja, hogy az istenség ott lehessen mindenekben aszerint, ahogyan a végtelen jóság végtelen módon ráruháztatik minden dologra a maga teljes képessége szerint. Ezek hát azok az előadások, amiket, számomra úgy tűnik, nem is ajánlhatnék érdemesebb személynek, semmint ön, excellenciás uram. Nem kockáztatnám meg ugyanis mégegyszer azt, amit, mint azt hiszem, néhányszor már gondatlanságból elkövettem, és amit sokan mások rendszeresen elkövetnek lantot ajándékozván a süketnek és tükröt a vaknak. Ön elé azonban félelem nélkül tárhatom ezeket a beszélgetéseket, mivel e helyütt az Olasz olyanhoz beszél, aki megérti őt. Verseimet költő gondjára és bírálatára bízom. Filozófiám mezítelenül áll az olyan intellektus elött, mint az öné. Hősi dolgokat hősi és nagyvonalú szellemnek címzek, amivel ön is felruháztatott. Szolgálataimat olyannak ajánlom, aki tudja, hogyan fogadja azt jóindulattal, tiszteletemet pedig olyan úriembernek, aki mindig is érdemesnek mutatkozott erre. Ami pedig engem illet, én tudom, hogy közbenjárásával engem sokkalta hatalmasabb nagyszívűsége vezérelt, mint amivel bárki mást is megörvendeztetett, akik azóta ön elé járultak. Isten önnel.
A Nolai Apológiája A legelragadóbb s legerényesebb hölgyekhez
|
|||