Giordano Bruno A HŐSI HEVÜLETEKRŐL, ELSŐ RÉSZ Negyedik Párbeszéd
Tansillo: Mármost bemutattuk az utat, amire a hősi szerelem rálépett helyénvaló tárgya, a legfelsőbb jó felé haladván, és az utat, amire a hősi intellektus lépett szintén helyénvaló tárgyának elérésére törekedvén, ami pedig nem más, mint az alapvető és abszolút igazság. Ezt foglalja össze első költeményünk, mely azt a célkitűzést hivatott kifejezni, amit a következő ötben fogunk majd bővebben kifejteni. Így szól hát:
Actaeon azt az intellektuális szándékot fejezi ki, amely az isteni bölcsesség megkaparintására és az isteni szépség megragadására tör. "berontanak masztiffok és agarak"; melyek közül az agarak a gyorsabbak, a masztiffok pedig az erősebbek, lévén az intellektus műveletei megelőzik az akaratét; ez utóbbi azonban cserébe erőteljesebb és hathatósabb; mivel az isteni jóságot és szépséget sokkal inkább szeretni, mintsem felfogni képes az emberi értelem, és mindamellett a szerelem megindítja és ösztökéli az értelmet, hogy mintegy lámpásként előtte menjen, "az erdőbe", ami műveletlen, elhagyatott és csak ritkán keresi és tárja fel bárki is, minek következtében csupán kevés ember hagyott nyomot benne. "az ifjú"-nak kevés a tapasztalata és a gyakorlata, lévén kevés dolgot élt még meg, lelkesedése pedig ingatag. A "homályos ösvényre téved" a bizonytalan és kétséges észre és szenvedélyre utal Püthagorasz betűjének értelmében, ahol is az úton tövises, megműveletlen és elhagyatott, nehezen járható ösvény nyílik jobbra, melyre ráereszti az agarakat és a masztiffokat a veszedelmes vadak nyomába, amik valójában az ideaszerű koncepciók felfogható formái, melyek okkultak, kevesen járnak a nyomukban, ritkán veszik szemügyre őket, és nem mindenki számára fedik fel magukat, akik keresik őket: "És itt, a vizek közt" vagyis a hasonlatosságok tükrében, vagyis olyan alkotásokban, amelyekben a hatalmas isteni jóság és ragyogás tükröződik vissza: mely alkotásokat a felső és alsó vizekkel szimbolizálnak, amik az égbolt felett s alatt helyezkednek el; "elibé tárul a legszebb kebel s orca", vagyis az a hatóerő és külső tevékenység, amit az ember, vagy valamely istenség a kontempláció állapotában és aktusában, valamint az emberi vagy isteni elme rászegeződése által meglátni képes. Cicada: Ha összehasonlítja is és ugyanazon osztályba sorolja az isteni és az emberi felfogóképességet, úgy hiszem ezt nem a két felfogóképesség jellege miatt teszi, amik nagyon is különbözőek, hanem szemléletük tárgya miatt, ami egy és ugyanaz. T.: Pontosan így van. Azt mondja "bíbor s arany, meg alabástrom", mert ami a test szépségben a piros, a szőke és a fehér, az az istenségben az isteni hatalom bíbora, az isteni bölcsesség aranya és az isteni szépség alabástroma a kontempláció folyamatában, amiben a püthagoreusok, káldeusok, platonisták és mások is próbálnak olyan magasra hágni, amennyire csak arra képesek. "láttára", vagyis megértvén annyit, amennyit csak bírt, "a nagy vadászból lesz a préda": ő ment el vadászni, mégis ő maga vált prédává az intellektus műveletében, melynek során önmagává alakította át a szemlélete tárgyát. C.: Értem, mivel az értelem tárgyait/specie intelligibili/ a rá jellemző módon formálja meg, és szintén a saját képessége szerint ad alakot nekik, ezért a befogadó a maga képessége szerint fogadja is be azokat. T.: És az akarat művelete által ő a lesz préda, lévén az átalakítja őt a tárggyá. C.: Értem, mert a szerelem átalakít és átformál a szeretett tárggyá. T.: Tudhatod már jól, hogy az értelem értelmes módon ismeri meg a dolgokat, vagyis a maga módján; az akarat is természetes módon szegődik a dolgok nyomába, vagyis a magukban a dolgokban benne rejlő okokból kifolyólag. Actaeon gondolatai, vagyis kutyái rajta kívül vadásztak a jóra, a bölcsességre, a szépségre és a veszedelmes vadra, aminek közelébe érvén annak szépsége olyannyira elragadta őt, hogy ő maga vált a prédává, hogy ő maga alakult át azzá, amit keresett, és azt látta, hogy kutyái, vagyis gondolatai számára ő maga vált áhított prédájukká; mivel önmagában szembesült az istenséggel, immár szükségtelenné vált számukra rajta kívül keresni azt. C.: Ez okból mondják hát, hogy a "Mennyeknek országa bennünk vagyon"; az istenség bennünk lakik a megreformált értelem s akarat ereje által. T.: Pontosan:
Actaeon saját kutyáinak prédája lesz, saját
gondolatai által űzvén szalad
s irányítja léptét új utakra: istenibb
és légiesebb módon halad, vagyis
sokkal könnyedebben és szaporábban a sűrű vadonban,
a sivatagban, a felfoghatatlan dolgok birodalmában; egyszerű,
hétköznapi emberből, ami kezdetben volt,
egyedülállóvá s hősiessé vált,
furcsa szokásokkal és különös elképzelésekkel,
aki szokatlan életvitelt folytat. "felfalja
számos,
erős kutyája": vagyis élete véget ér
az őrült, érzéki,
vak és bizarr világ számára, és intellektusa
szerint kezd el élni: az
istenek élete az övé, ambróziát eszik
s nektártól ittasult.
A fentebbi folyamatot, amelyet a kutyáit felingerlő vadász szimbolizált, itt a szárnyas szív jeleníti meg; kalitkájabeli tétlenségéből és nyugalmából felverik és elküldik, hogy a magasban építsen fészket, és ott költse ki kicsinyeit, azaz gondolatait, mert eljött az idő, amikor a külső dolgok jelentette ezernyi csábítás akadálya és a belső gyengeség megszűnt, elhárult. Ez lehetővé teszi a szívnek egy sokkalta nemesebb állapot elérését, és az most már egy magasztosabb cél és szándék felé fordulhat, lévén a lélek azon képességei, melyeket a platonisták már régebben is két szárnnyal szimbolizáltak, sokkal erősebben kifejlődtek. Vezetőjéül mellé pedig azt az istent rendeli, akit a közönséges emberek vakságukban vaknak és őrültnek neveznek; ez az isten pedig a szerelem, akinek a mennyek irgalma és kegye által meg van hozzá a hatalma, hogy ama bizonyos másik természetűvé alakítsa át, amire áhítozik, aztán pedig, miután véget ért utazása a száműzetésből, hogy visszaállítsa abba az állapotba, amitől megfosztatott. Ezért mondja ezt: "s vissza se térj, csak ha urad már nem én leszek", így nem érdemtelenül mondhatom ama másik költővel:
Aztán a lélek halálának bemutatása következik, amit a kabbalisták a "halál csókjának" neveznek és Salamon Énekében is szimbolizálnak, ahol a szeretett hölgy e szavakkal szól:
mások ezt a halált "alvásnak" nevezik, miképp a zsoltáros szavaiban is:
Aztán arról beszél, hogy a lélek teljesen ernyedt, lévén önmagában halott és csak tárgyában él:
A szenvedő lélek szól itt, és nem az elégedetlenség, hanem egyfajta szerelmetes mártíromság szenvedélye beszél belőle azokhoz, akikben hasonló szenvedély él: mintha csak nem saját akarata vagy elhatározása vezette volna, elbocsátotta a szívét, ami elérhetetlen cél irányába vette útját, és oly magasra tör, ahová felérni képtelen, olyasmit akar megragadni, ami markából kicsúszik; és hiú mód a szív minél inkább eltávolodik a lélektől, lángjai annál közelebb csapnak fel a végtelenhez. C.: Miből ered az, ó Tansillo, hogy a lélek e folyamat közben saját szenvedésében örömét leli? Honnan ered az az ösztönzés, ami mindig lehetőségeit meghaladó cél felé vezérli? T.: Abból, amit most elmondok neked. Bár az értelem elérkezett egy bizonyos fajta értelemmel megragadható forma felfogásához, az akarat pedig e felfogóképesség mértékében az erre való vágyhoz, az értelem nem áll meg itt; saját, belső fénye arra indítja, hogy azt gondolja el, ami tartalmazza az értelemmel megragadható és vágyható összes nemét, mígnem elérkezik az ideák forrásának megragadásához, abba a magasságba, ahonnét minden igaz és jó ered. Jelenjék meg számára, és ragadjon meg bármilyen fajt is az értelem: amit így megragadott és meglátott, abból mindig arra következtet, hogy létezik egy efelett álló fajta is, egy mindig hatalmasabb és még hatalmasabb fajta, így mindig lesz egy olyan forma, ami maga felé vonzza, s még további mozgásra és absztrakcióra ösztönzi egy bizonyos módon. Lévén mindig csak azt találja, hogy amit megragadott, az egy véges dolog, ami épp ennél az oknál fogva önmagában nem lehet elégséges, elég jó vagy elég szép, mert egy véges dolog nem a mindenség és nem az abszolút lét/l'ente absoluto/, hanem csak valami saját természetébe zárt, és ez a faj avagy forma az, ami megjelenik az értelem, majd pedig a lélek előtt. Végül is e felfogott, és épp ezért véges szépség, valamint az ennek átélésében való részvétel szépsége által az értelem továbblép afelé, ami igazán gyönyörű, végtelen és minden körülhatároltságot meghalad. C.: Hiábavalónak tűnik nekem ez a folyamat. T.: Pedig egyáltalán nem az, mert valójában sem nem összeegyeztethető, sem nem természetes az, hogy a végtelen megértés tárgya legyen, vagy hogy mint véges nyilvánuljon meg: mivel ekkor megszűnne többé végtelennek lenni; az azonban tökéletesen összhangban áll természetével, hogy a végtelent, mivel léte végtelen, vég nélkül lehessen közelíteni, amely közeledés nem fizikai, hanem egyfajta metafizikai mozdulat; ez pedig nem a tökéletlentől a tökéletesig való haladás, hanem a tökéletesség fokozatain át vezet körkörösen a végtelen középponttal való egyesülésig, ami maga sem nem alak, sem nem alakított. C.: Szeretném én azt tudni, miképpen lehet a középpontot körkörös mozgással elérni. T.: Ezt elképzelni sem tudom. C.: Akkor meg hát miért mondod ezt? T.: Mert mondhatom, és az ezen való töprengést pedig rád hagyom. C.: Ha nem azt mondod, hogy aki a végtelent közelíti az olyan, mint aki a kerületen való mozgással kívánja elérni a középpontot, akkor hát nem tudom, mit értesz ez alatt. T.: Valami másról van itt szó. C.: Nos, ha nem kívánod elmagyarázni, akkor ne is beszéljünk erről többet. Azt mondd el inkább, de csak ha akarod, hogy mit ért azon, hogy a szívet "szertelen kezek vezették"? T.: A köznyelvből való hasonlatot, metaforát használ itt, amiben is szertelennek nevezik azt a tárgyat, ami nem hoz gyümölcsöt, vagy legalábbis csak részben gyümölcsöző, és sokkal inkább vágy, mint birtoklás tárgya, így aki csupán részben birtokolja, nem lelhet teljes boldogságra, mivel még mindig olyan hévvel vágyik annak teljességére, hogy az ájulás s a halál szélére jut. C.: Mik azok a gondolatok, amik visszafelé hívogatják a szívet egy ily nemes vállalkozásból? T.: Az érzéki és más egyéb természetes érzelmek, amiknek a test fenntartására van gondjuk. C.: Mi közük van ezeknek az érzelmeknek a testhez, ami pedig semmi esetre sem lehet előnyükre vagy segítségükre? T.: Semmi közük sincs a testhez, a lélekhez viszont igen, ami túlságosan is csupán egyetlen erőfeszítésre és célra törekszik, ezáltal gondatlanná válik, és kicsit sem törődik semmi mással. C.: Miért nevezte a szívét "háborodott sólymom"-nak? T.: Mivel bölcs az. C.: Általában azokat nevezzük háborodottnak, akik kevesebbet tudnak, mint a többiek. T.: Nem. Igazság szerint azokat nevezzük háborodottnak, akiknek a tudása nem az általánosan elfogadott szabályoknak felel meg, irányuljon az az alacsonyabb rendű dolgokra egy kevésbé értelmes módon, avagy magasabb rendű dolgokra, egy értelmesebb módon. C.: Azt hiszem, igazad van. Mesélj csak tovább: mik azok a szúrások, lángok és láncok? T.: A szúrások azok az újabb ösztönzések, amelyek sarkallják és felébresztik az érzelmet, hogy vágyni kezdjen; a lángok a szépségnek azok a sugarai, amik lángra lobbantják ki kész szemlélni azt; a láncok azok a részletek és megjelenési formák, amik rögzítik a figyelmet, és szorosan egybekötik az intellektus képességeit tárgyukkal. C.: Mi a tekintet, a hang és a kellem? T.: A tekintet (minthogy ő ránk tekint) az az átható erő, amivel a tárgy előttünk megmutatja magát; a hang az az átható erő, amivel a tárgy inspirál és hozzánk szól; a kellemet pedig azok a megjelenési formák alkotják, amik vonzanak és megörvendeztetnek minket. A szív ezek által tehát édesen sóvárog, finoman ég, újból és újból megerősödik elhatározásában, és fél, hogy a sebe esetleg begyógyul, hogy tüze kialszik és hogy kötelékeit eloldják. C.: Szavald tovább, mi következik. T.:
A lélek természetes magánya jelenik meg itt, ami teremteni áhít az anyaggal kötött barátságából fakadóan. A lélek kivezényli felfegyverkezett gondolatait engedve az alsóbbrendű természet kesergésének, és megparancsolja nekik, hogy hívják vissza a szívet. A lélek elmondja gondolatainak, hogyan viselkedjenek, mivel olyannyira lenyűgözi őket tárgyuk, hogy nem egykönnyen vehetőek rá arra, hogy fogságban maradjanak és egy szív társaiul szegődjenek. Így elmondja nekik a lélek, hogy fegyverkezzenek fel szerelemmel, mely a belső tüzek lángjaival lobog, vagyis a teremtéssel párosuló szerelemmel, amely kötelezi őket, és aminek követei, szolgálói és katonái kell legyenek. A lélek azután elrendeli gondolatainak, hogy zabolázzák meg tekintetüket, hogy hunyják le szemeiket azért, hogy ne legyenek képesek más szépségre tekinteni, csakis arra, ami előttük megnyilvánult, barátjukra s anyjukra. Végezetül a lélek azzal zárja, hogy gondolatai ne térjenek vissza valamely más teendőjük miatt, és hogy legalább valamicske újságot tudjanak hozni szívének állapota felől. C.: Mielőtt még folytatnád, meg szeretném tudni tőled, hogy mire is gondol akkor a lélek, amikor azt mondja gondolatainak "tekinteteket oly erővel zabolázzátok". T.: Elmondom hát. Minden szerelem a megpillantásból ered: az értelem szerelme az értelem szemléletéből; az érzéki szerelem pedig az érzékek szemléletéből. Mármost a szemlélet két dolgot jelenthet: jelentheti a szemlélés képességet, ami az értelemmel vagy a szemmel való látásra vonatkozik; de jelentheti a látást, mint cselekvést magát, amivel a szem vagy az értelem az anyagi vagy az értelemben megjelenő tárgyra szegeződik. Amikor azt tanácsolja a gondolatoknak, hogy nyomják el látásukat, akkor nem az első, hanem e második fajtára gondol, mivel a látási képesség aktualizációja az atyja az újból és újból megjelenő, és magával ragadó érzéki vagy intellektuális vágynak. C.: És éppen ez az, amit hallani is vágytam tőled. Mármost, ha a látóképesség cselekvése az, ami a szemléletből fakadó jónak és gonosznak forrása, miért van mégis az, hogy látni vágyunk? És hogyan van az, hogy az isteni dolgok tekintetében inkább szerelmünk, mintsem értésünk az erősebb? T.: Vágyunk arra, hogy lássunk, mivel valamilyen módon tudatában vagyunk a látás értékének. Ismeretes előttünk, hogy a látáson keresztül csodás dolgok mutatkoznak meg számunkra: ezért vágyunk e csodás dolgok látványára. C.: Vágyjuk a szépet és a jót; látni azonban önmagában se nem szép, se nem jó, valójában ez inkább csupán egyfajta eszköz, amivel a dolgokat egymással összehasonlíthatjuk, vagy egyfajta fény, aminek a segítségével látjuk nem csupán a szépet és a jót, hanem a csúfat és gonoszat is. Nekem úgy tűnik, a látvány vagy szép, vagy jó, ahogyan vagy fehéret, vagy feketét látunk. Ha azonban tehát a látás maga (az, ami felfog) se nem szép avagy jó, miért is vágyunk rá? T.: Nem önmagáért vágyunk rá, hanem bizonyosan valamilyen tárgy miatt, lévén a tárgy felfogása nélküle nem jöhet létre. C.: Mit mondasz arra, ha a tárgy sem nem érzéki, sem pedig intellektuális? Kérdem én, hogyan vágyhatunk a tárgyra, vagy pillanthatjuk meg, ha egyszer nincs arról semmiféle tudásunk, ha nem vonhatja megismerésének körébe az értelem vagy az érzékelés semmilyen tevékenysége sem, és valójában kételkedünk is abban, hogy érzéki avagy értelembéli, vagy hogy testi avagy testetlen, vagy hogy akár egyetlen dolog-e, avagy több, és hogy emilyen vagy amolyan természetű-e? T.: Erre azt tudnám mondani, hogy létezik az érzékekben és az értelemben egyfajta általános fogékonyság és vágyakozás az érzékelhetőre. Azért van ez így, mert az értelem vágyik az összes igazság ismeretére, hogy megragadhassa mindazt, ami szép és jó az értelem világában. Az érzékelő képességek pedig tudni szeretnének mindenről, ami az érzékelhetőség osztályába tartozik, hogy megragadhassanak mindent, ami szépnek és jónak mutatkozik az érzékek számára. Ezért hát nem vágyunk kevésbé az eddig meg nem pillantott dolgok látványára sem, mint a már látottakéra és megértettekére. Ebből azonban nem következik az, hogy a vágy ne a felfogásból keletkezne, és hogy ebből kifolyólag ne vágynánk eleddig még ismeretlen dolgokra is. Éppen ellenkezőleg, úgy tartom, jól megalapozott nézet az, hogy nem vágyunk arra, ami ismeretlen. Mivel ha a dolgok egyedi természetükre vonatkozóan ismeretlenek is, azért még nem ismeretlenek az általános természetük szerint; a látási képesség lehetőségei felölelnek mindent, ami rendelkezik a láthatóság adottságával, az értelem lehetőségei pedig csakúgy mindent, amik rendelkeznek az értelem által való megragadhatósággal. Ezért, mivel a cselekvésre való hajlam az adottságok jelentette hajlandóságokban van, mind a látási, mind pedig az intellektuális potenciák az univerzális felé irányuló cselekvésre hajlanak, mint valami olyasmi felé, amit természetes módon jónak ismernek. Ebből következik, hogy a lélek nem a süketekhez vagy a vakokhoz intézte szavait, amikor azt ajánlotta gondolatainak, hogy igázzák le a látást; mivel bár maga a látás nem lehet a vágy közvetlen oka, azért még annak elsődleges és alapvető oka. C.: Mit értesz ezen utolsó kijelentésed alatt? T.: Azt értem alatta, hogy nem magának az érzékelhető vagy elgondolható formának vagy fajnak a külső megjelenése az, ami megindítja a lelket, mivel az, aki a formát annak a szem számára megnyilvánult alakjában szemléli, még nem jut el annak szeretetéig; de attól a pillanattól fogva, hogy a lélek az adott formát már nem a látás tárgyaként fogja fel, hanem a gondolkodáséként, és többé már nem részekre bonthatónak, hanem oszthatatlannak, és nem egy bizonyos faj körébe tartozónak, hanem a jó és a szép fajához tartozónak, akkor, abban a pillanatban megszületett a szerelem. És ez az a tárgy, amitől a lélek el kívánja téríteni gondolatainak tekintetét. Ez a látás nem bátorítana jobban a szerelemre, mint amennyire látni képes; mivel mint azt kicsivel ezelőtt elmondtam, a vágyódás - a szépről és jóról való univerzális tudásánál fogva - mindig feltételezi az általa eddig már elérni tudott jó és szép fajtáin túl végtelenül több és több további fajtát. C.: Miért van mégis az, hogy bár birtokoljuk a szépség ezen absztrakt elképzelését, ami a lélek szülötte, mégis még mindig vágyakozunk arra, hogy külső megjelenési formáival töltekezzünk? T.: Mert a lélek mindig még annál is jobban szeretni vágy, mint amennyire éppen szeret, és többet szeretne látni, mint amennyit éppen lát. Ezenfelül a lélek vágyik arra, hogy a látás szülte faj ne csökkenjék, erőtlenedjék, vagy tűnjék el. A lélek ezért egyre többet és többet vágy látni, és amit a lélek belső vágyódása homályban hagy, azt a faj külső aspektusai gyakorta megvilágítják: ami létezésének kezdetét jelentette, fennmaradásának alapjává kell válnia. Ilyen hasonlóság van a látás és a megértés aktusa között is, mivel a látás a látható dolgokhoz idomul, éppen mint ahogy az értelem is az elgondolható tárgyakhoz. Hiszem, hogy most már érted azt a szándékot és értelmet, amik ezen szavai mögött rejlenek: "tekinteteket oly erővel zabolázzátok". C.: Nagyon is jól értem. Most pedig folytasd hát, mik is történnek ezekkel a gondolatokkal! T.: Az anya azon keservei következnek, amiket fiaihoz intéz, akik, minthogy szemük felnyílt, és tekintetüket a tárgy ragyogására rögzítették, most, ellentétben anyjuk parancsával, a szív társaságában vándorolnak. Ekképpen beszél:
Ím itt vagyok én, nyomorúságos állapotban, megfosztva szívemtől, gondolataimtól elhagyottan, és velük együtt reményemtől is, mit beléje vetettem. Semmim sem maradt, csak a nyomorúság érzése, a boldogtalanság és a csüggedés. De miért is nem hagyott el még ez is? Miért nem sietett segítségemre a halál most, hogy már megfosztattam minden élettől? Mi okból fosztottak meg természetes képességeim erejüktől? Hogyan leszek képes csupán az értelem formáin élni, az intellektus étkén, ha egyszer lényem összetett? Hogyan maradhatok meg egyéb, nekem kedves és ismerős részeim társaságában, amiket magam köré szőttem, elemi részeik szimmetriájának megfelelően rendezve el őket, ha egyszer elhagytak gondolataim és érzelmeim, hogy anyagtalan és isteni étken éljenek? Gyertek, gyertek, ó illanó gondolataim és lázadó szívem. Éljenek csak az érzékek az érzéki dolgokon, az intellektus pedig az értelem tárgyain. Az anyag és a testi tárgyak támogassák a testet, az intellektus pedig elégedjen meg hát saját tárgyaival; ekképpen fennmaradhat ez az összetett halmaz, és nem bomlik fel a gépezet, minek szelleme a lelket a testtel egyesíti. Ó miért kell megtapasztalnom elesettségemben, inkább saját tetteim, mintsem külső csapások nyomán, hogy ily szörnyűmód elváljanak egymástól tagjaim s részeim? Miért? Mert közbeavatkozik az értelem eluralkodván az érzékek fölött, és megfosztja őket táplálékuktól; az érzékek pedig épp ellenkezőleg, ellenállnak az értelemnek, mert saját szabályaik szerint szeretnének élni, és nem ama másiké szerint. Csakis saját szabályaik, és nem pedig a másikéi azok, amelyek biztosíthatják fennmaradását és boldogságát, mivel ennek saját, nem pedig a másik kényelmével és életével kell törődnie. Nincs harmónia és összhang abban az egyformaságban, ahol az egyik természet magába akarja olvasztani a teljest lényt; a harmónia és az összhang ott van jelen, ahol rend és megfelelő arányosság uralkodik a különböző dolgok között, és ahol minden a maga természetét szolgálja. Ezért az érzékek a érzéki dolgok törvényszerűségének megfelelően táplálkozzanak, a hús a hús törvényszerűsége szerint, a szellem a szellem törvényszerűsége szerint, az ész az ész törvényszerűségének megfelelően; és ne kevertessen össze az egyik a másikkal, és ne is zavarják meg egymást. Elég annyi, ha semelyik sem másítja meg vagy ítéli el a többiek törvényszerűségeit. Mert ha egyszer igazságtalan az, ha az érzékek túlkiabálják az ész törvényszerűségeit, úgy az is elítélendő, ha az ész zsarnokoskodik az érzékek felett, mivelhogy az intellektus nagy vándor, míg az érzékek inkább megmaradnak a maguk otthonos lakhelyén. Ezért van hát, ó gondolataim, hogy néhányótokra saját otthonotok gondja lett bízva, míg mások felkerekedhetnek, hogy máshol, másfajta gondokra ügyeljenek. Ez hát a természet törvénye, és Azé is, aki a természetnek teremtője és princípiuma. Áthágjátok e törvényt, ha az intellektus szépségeinek csábítására hagyjátok a másik oldalt a halál szélére sodródni. Hogyan is fogant meg bennetek az a perverz és komor kedvtelés, hogy megszegjétek az igaz élet természet adta törvényeinek némelyikét, egy olyan életét, amely a ti erőitektől függött, és melyet egy olyan bizonytalan élettel cseréltetek fel, ami nem más, mint egy az elképzelhetőség határain túlra vetülő árnyék? Természetesnek tűnik az nektek, hogy a teremtmények elutasítsák maguktól az állati vagy az emberi életet, csak hogy isteni életet éljenek, miközben ők maguk nem is istenek, hanem csupán emberek és állatok? A sors és a természet törvénye, hogy minden dolog a saját természetének feltételei szerint működjön. Ezért hát miért töritek magatokat az isteni nektár hajszolásával, ha közben elveszítitek azt a nektárt, amely nektek valóban való; miért kínozzátok magatokat egy másfajta nektár megszerzésének hiú reményében? Vagy talán nem úgy gondoljátok, hogy a természetnek is ugyanúgy vissza kellene utasítania titeket ebbéli vágyatokban, mint ahogy ti is lenézitek azt a jót, amit ő nektek felkínál?
A lélek ezen s hasonló érvekkel próbálja meg védeni kevésbé szilárd részének ügyét, és visszahívni a gondolatokat, hogy vegyék gondjaikba a testet. Azok, bár megkésve, visszatérnek és elébe állnak, formájuk azonban már nem olyan, mint eleinte; csakis azért tértek vissza, hogy kinyilvánítsák lázadásukat és hogy magukkal ragadják az egész lelket. Ezért hallatja hát a lélek bús panaszát:
A platonisták úgy tartják, hogy felsőbbrendű részéhez híven a lélek csakis az intellektus szerint létezik, így azt ésszerűbb inkább értelemnek hívni, mintsem léleknek; mivel léleknek csupán annyiban nevezzük, amennyiben megélénkíti és fenntartja a testet. Ezért ugyanaz az esszencia, ami táplálja a gondolatokat és fenntartja őket az átszellemült szív magasában, itt szomorúságot él át alsóbbrendű részeiben és visszahívja lázadónak tartott gondolatait. C.: Eszerint nem két ellentétes esszencia létezik, hanem csupán egy, két teljesen ellentétes állapotnak alávetve? T.: Pontosan. Miképp a nap sugara is eléri a földet, megérinti a alsóbb és homályos elemeket, megvilágítja, megélénkíti és lángra lobbantja őket, mégis összeköttetésben marad tűz elemével, vagyis a csillaggal, ahonnan érkezik és szétárad, ahol princípiuma és eredeti léte van, hasonlóan a lélekhez, melynek horizontján ott van mind az anyagi mind az anyagtalan természet, és felemelkedik a felsőbbrendű dolgokhoz, de hajlik az alsóbbrendűek felé is. Láthatod, hogy nem valamely önmozgás által és szerint történik ez, hanem egy s más hatóerő avagy potencia vonzására és ösztönzésére. Például, amikor az érzékek/senso/ felemelkednek a képzelethez/imaginazione/, a képzelet az észhez/raggione/, az ész az intellektushoz, az intellektus pedig az elméhez/mente/, akkor az egész lélek Istenné alakítja magát át és az értelem világában/mondo intelligibile/ foglal helyet. Innen ellentétes alakulásokon keresztül a lélek alászáll az érzékek világába az intellektuális, észbeli, képzeletbeli, érzéki és vegetatív fokozatokon keresztül. C.: Valóban, úgy mondták nekem, hogy a lélek, mely önmagára lel az isteni dolgok legfelső fokán, azonnal alászáll a halandó testbe és onnan ismét felhág az isteni fokozatokig; és azt is, hogy az intelligenciáknak három fokozata van - azokat, amelyekben az intellektuális dominál az állati rész felett, égi intelligenciáknak nevezzük; azokat, amelyekben az állati rész dominál az intellektuális felett emberi intelligenciáknak; a többi pedig, amelyekben ezek egymással egyensúlyban vannak, azok a daimónok vagy hősök /demoni o eroi/ intelligenciái. T.: Képességeinek határait feszegetvén az elme csak olyan mértékben vágyhat egy tárgyra, amilyen mértékben az közeli, elérhető, ismert és megszokott a számára. Ezért egy malac sem vágyhat embernek lenni, vagy emberi vágyakra. Jobban szeret inkább a sárban dagonyázni, mintsem finom puha ágyban heverni; elébb párosodna egy kocával, mintsem a legcsodásabb nővel, akit csak a természet teremthet, lévén vágya fajának természetéhez igazodik. Az emberek közt is ezt láthatjuk, annak megfelelően, hogy némely ember többé vagy kevésbé hasonlatos a vadállatok egy s más fajához: némelyekben a négylábúakból van valami, másokban a légies teremtményekből, és meglehet, hogy érdeklődést is mutatnak irántuk - amire jobb, ha nem is térünk ki, miképp - arra vezetvén ez őket, hogy szeressék is az állatok egynémely fajtáját. Mármost, ha az elme úgy érzi, háttérbe szorul a lélek testhez való kötődése által, és lehetővé válik számára, hogy felemelkedjen egy olyan, másfajta állapot szemléléséhez, amelyet a lélek is képes elérni, akkor az bizonyára képes is lesz arra, hogy érzékelje az egyik és a másik állapot között fennálló különbséget, és hogy elvesse jelen állapotát egy jövőbeli másik kedvéért. Hasonlóképp, ha egy állat képes lenne érzékelni a különbséget saját és egy ember állapota között, a saját nemtelen és az ember nemes állapota között, és ez nem tűnnék teljesen elérhetetlennek a számára, akkor mint kiút, előnyben részesítené a halált, lévén egy ilyen élet csak még tovább bebörtönözné jelen létállapotába. Ezért ezen a ponton, amikor a lélek az "Ahh Actaeon ebei" szavakkal bánkódik, úgy mutatkozik meg, mint aki csupán teljességgel alsóbbrendű lehetőségekből állt össze, az elme pedig ez ellen lázadt és ezért ragadta el a szívet, vagyis az összes érzelmet és a gondolatok seregét. Ez okból, csupán saját jelenlegi állapotát fogván fel, nincs tudatában másfajta állapotoknak, nem hívén abban, hogy létezhet bármilyen más állapot egyáltalán, és nem is lévén erről semmilyen tudomása, a lélek azon kesereg, hogy gondolatai megkésett visszatértükkel is csupán el akarják őt ragadni, nem pedig menedéket nyújtani neki jelen állapotában. Az anyagi és az intellektuális dolgok iránt érzett kettős szeretetéből következő zaklatottsága miatti szenvedésében a lélek úgy érzi, szétszaggatják és darabokra tépik, hogy végül megadja magát az életerősebb és hatalmasabb vonzás erejének. Ha a lélek a kontempláció erényétől hajtva felszáll, vagyis a természetes vágyak horizontján túlra emeltetik, és a legtisztább szemmel szemléli a szemlélődő élet s a vágyakkal teli élet közti különbséget, akkor legmagasztosabb gondolatai által legyőzve, a test számára immár holtan a legfelsőbb régiókba tör; és bár a testben még tovább él, a lélek csak vegetál abban, mintha halott lenne, és egy cselekvésre már képtelen mozgatóerőként van benne jelen; nem teljesen tétlen azonban mindaddig, amíg a test fennáll, a lélek, mint halmaz tevékenysége azonban lelassul, meggyengül és csorbát szenved. C.: Így értette hát az a bizonyos teológus, aki, mint mondják, a harmadik mennyországba ragadtatott, és lenyűgözvén őt a mennyei látomás azt mondta, hogy amire vágyik az az, hogy teste feloldassék. T.: Így értette, és bár a lélek kezdetben panasszal fordul szívéhez és gondolataihoz, utóbb már arra vágyik, hogy velük együtt felemeltessen, és szemmel láthatóan szánja azt az egybezártságot és bilincset, amit a megtestesült anyaggal alakított ki, ezt mondván: "Ó hagyj el" testi élet, és ne gyötörj tovább, hogy "felszálljak" valódi otthonomba, "napomhoz". Hagyj el mostantól, hogy megszáradhassanak könnyes szemeim, akiken segíteni én már nem tudok, és akik boldogságomtól elválasztanak. Hagyj el, mert az nem helyénvaló és nem is lehetséges, hogy a kettős folyam forrásommal nem táplálván is tovább folyjon, vagyis megfosztván a szívtől; mert hogyan is eredhetne szememből a könnyek e két folyója, ha egyszer szívem, e folyamok forrása már elrepült nimfáival, vagyis gondolataimmal együtt? Így elhidegülése és szánakozása lassanként az alsóbbrendű dolgok utálatává változik át, amit e szavakkal fejez ki: "Súlyos terheim mikor lelnek már enyhet a természet által feloldván?". C.: Nagyon is jól értem ezt, és azt is, amire beszélgetésünk lényegével kapcsolatban következtetsz, vagyis, hogy a szerelmek, érzelmek és elragadtatások különböző fokúak lehetnek aszerint, hogy az értelemben és a felfogóképességben kisebb vagy nagyobb mértékben van jelen a fény. T.: Jól érted. Ennek pedig ahhoz az általában a püthagoreusoktól és a platonistáktól kölcsönzött tantélhez kell elvezetnie, miszerint a lélek kétféle utat jár, egy felfelé és egy lefelé menőt önmaga és az anyag iránt való kétféle érdeklődésének megfelelően, mert egyrészt a saját javára való törekvés vezérli, anyagi részét másrészt viszont a sors gondviselése. C.: Mondj valamit röviden arról, mit gondolsz a világlélek/l'anima del mondo/ felől. Felemelkedhet ez is, és leszállhat? T.: Ha arról a világról beszélsz, amit közönségesen értenek ez alatt, amikor a világmindenségről szólnak, akkor a válaszom az, hogy ez a világ végtelen és nem rendelkezik olyan kiterjedéssel vagy mértékkel, ami mozdulatlannak, élettelennek és formátlannak tűnnék, ráadásul végtelen számú mozgásra képes világ lakhelye, a tér pedig végtelennyi benne, ahol ez a számtalan hatalmas állat, amiket csillagoknak hívunk, elhelyezkedik. Ha arról a világról beszélsz, amit a valódi filozófusok értenek ezen, akik számára világ minden gömb, minden csillag és e földgolyónk is, a Nap égiteste, a Hold és sok egyéb hozzájuk hasonló, akkor azt válaszolom, hogy e világok lelke nem csak hogy felemelkedik és alászáll, hanem hogy körben is mozog. Lévén e lelkek mindegyike felső és alsó erőkből tevődik össze, a felső erők az istenség felé vezérlik, az alsók pedig az anyagi tömeg felé, amelyet viszont ama istenség elevenít meg és tart fenn az e világokban levő élőlények létrejövetelének és romlásának övezetei között; a lelkek örökkön-örökké saját életüknek szolgálnak; az isteni gondviselés pedig mindig azonos rendű és mértékű, az isteni hő és fény mindig megmarad ugyanabban a változatlan állapotában. C.: Kielégítetted kíváncsiságom a témát illetően. T.: Mint ahogy e bizonyos lelkek fel-le szállásuk eltérő foka nyomán különbözőképpen változnak meg viselkedésükben és irányultságukban, úgy az elragadtatás, szerelem és érzékenység különböző formáit és fokait testesítik meg; és e sokféleség nem csupán a természet lajtorjájának fokozataiként létezik, azon különböző életek rendje szerint, amiket a lélek a különböző testekben felölt, mely folyamatot a püagoreusok, szaduceusok és mások, és közvetve Platón is, meg azok, akik mélyebben behatoltak az ő tanításába, világosan állítják, hanem az emberi lelkiállapotok lajtorjájának képében is, aminek éppolyan sok foka van, akár a természetéének, lévén az ember lehetőségeinek teljességében megjeleníti a lét összes fajta állapotát. C.: Ez okból a lelkek úgy ismerszenek meg, mint amik fel vagy alászállanak vágyakozásuk nyomán, mint amik felülről vagy alulról érkeznek, hogy állatokká vagy istenekké váljanak egyedi természetük szerint, mint ahogyan azt a püthagoreusok is tudták. Ezt akár egyszerűen a vágyukhoz való hasonlatosságként is fel lehet fogni, ahogyan azt a közvélekedés is tartja, az emberi lélek nem képes állati lélekké válni (legalábbis amíg az valóban emberi), ahogyan azt Plotinosz és más platonisták is helyesen vélik követvén ebben mesterük tanítását. T.: Jól van. Most pedig elérkeztünk tételünkhöz; a lélek, amiről beszélünk, egy állatias őrülettől elérkezett a hősies elragadtatásig, ekképpen fejezvén ki ezt: "Mikor jő ideje annak, hogy engem innét elragadnak, és a magasztos tárgyhoz szélvészként felragadnak, hogy szívemmel lehessek, s gyermekeinkkel hazatérhessek?". Ezt folytatván így szól:
Ó "végzet", ó sors, ó isteni s változhatatlan gondviselés, mikor engeded már, hogy megmászhassam azt a hegyet; mikor érhetek fel már az elme azon magasságaiba, ahová áthelyezvén magam elérhetem azokat a káprázatos kapukat, és beléphetek rajtuk, hogy szemlélhessem azokat a "páratlan szépségeket", szépségeket, amelyeket valamely módon elmagyaráznak nekem és megértetnek velem? Mikor nyújt hathatós enyhülést fájdalmamra (felszabadítván a törődés szoros köteléke alól), Ő, ki tagjaimat tapasztja egybe, amik addig szétszakadtak voltak? A kérdés a Szerelemre vonatkozik, aki gondoskodik mindeme fizikai tagok összeillesztéséről, amik addig épp annyira elválasztottak voltak, mint ahogy egyik ellentét is másikától; csakis a Szerelem az, aki amellett, hogy megóvja a haláltól ezeket az intellektuális képességeket, amik megszűntek aktívnak lenni, biztosítja is számukra azt a szellemet, amivel törekedhetnek a felemelkedésre. Kérdem én, mikor vigasztaltatom meg teljesen e képességek szabad szárnyalása által, hogy így lényem teljesen azon az otthonos helyen koncentrálódhasson, ahol saját erőmből megszabadulhatok minden tévedésemtől? Megérkezvén az egybegyűlés e hegyéhez, "Szellemem azon felülkerekedik, ki ellenem felkerekedik", mert semmi sincs ott, ami kárt tehetne benne, semmilyen ellentét, ami legyőzhetné, semmilyen tévedés, ami visszaüthetne rá. Ó, ha szellemem azon az úton jár és eléri a helyet, ahová minden erejével vágyik, ha felkapaszkodik és elérkezik arra a csúcsra tárgyához, és ott megnyugodva elfoglalja helyét; ha sikerül megszereznie azt a jót, amit nem szerezhet meg egyedül csak egy valaki (vagyis a jó önmaga által, lévén minden más csupán a maga képessége szerint részesedhet a jóságban, és csak maga a jó tartalmazza önmagát teljes egészében), csakis akkor engedtetik meg nekem, hogy oly módon lehessek boldog, amit a mindent megjövendölő mond ki, vagyis aki mindezt a magasztos dolgot megnyilvánítja, akiben a kinyilvánítás és a megnyilvánítás egy és ugyanaz. Oly módon leszek boldog, amilyen módon ő kinyilvánít és cselekszik, mert számára a kinyilvánítás és az elrendelés a teremtés és a véghezvitel valódi módja. Ez az a mód, ahogyan a Szerelem vágyai utat törnek maguknak felülről és alulról a felsőbb s az alsóbb dolgok lajtorjáján, és ahogyan az értelem és az érzékek utat törnek maguknak felülről s alulról az intellektuális és az érzéki dolgok rendjén keresztül. C.: Ezért vélekedik hát úgy a filozófusok többsége, hogy a természet örömét leli azokban a viszontagságokban, amik kerekének forgása által tárulnak elénk.
VÉGE A NEGYEDIK PÁRBESZÉDNEK
|
|||