Nyár van, és én újból Német földön járok, Német országutakat rovok, és Német fedél alatt hajtom álomra a fejem. Lelkem Walther von der Vogelweide Tandaradei-ét visszhangozza. Tübingenben fogom tölteni az éjszakát, ahol Hölderlin élt, szenvedett, és írta verseit. Az emberek egy díszkaput szenteltek emlékének a vásrosban. De Apollón sújtotta őt... !

Almafa árnyékában ülve, hunyorogva nézek fel ágacskái között az égre. Méhek, darazsak és szúnyogok döngenek, tücskök ciripelnek. Egy pacsirta örvendezőn emelkedik a fénybe. Tollat s papírt kerítek hátizsákomból. Ki róhatna meg ezért? Írnom kell, mert csak én beszélem saját nyelvemet. Ki gondolhat rosszat rólam, ha dalt írok? Ezt kell tennem, mert a vers, mint forrásból a víz, úgy tör fel lényem kútjából.
Sorjáznak mellettem az út vándor kísértetei, egyik a másik után bukkan fel, hétszáz év távolából.

"Mi a neved?" - kérdezek meg egy férfit. Többé már nem fiatal. Haja szürke, orcái sápadtak. Hosszú, fekete, poros szerzetesruha fedi testét, varrásai sok harcot tűrtek, viselője lépte azonban sebes.

"Bertrand vagyok, Foix vidékéről" - mondja.

"Merre tartasz?"

"A Rajnához, és tovább" - válaszolja egyszerűen.

"Eretnek vagy?"

"Az vagyok" - mondja, miközben végigmér. És én azt kérdem: "Ki elől menekülsz?"

"Faydit vagyok, a Római Katolikusok elől vagyok szökésben"

"Ismerem a szülőfölded" - jegyzem meg.

"Az meglehet, de annyira nem, mint jómagam"

A férfi a nyelvemen folytatja: "Lovag voltam! Egyszer a kastélyom mellett haladtál el, fel sem néztél, úgy belemélyedtél egy könyvbe. Kevesebbet kellene olvasnod, többet látnod és hallanod! Kastélyom Foix mellett állott egy dombon, Montségur szomszédságában. Míg távol voltam, bátyámat, feleségemet s gyermekeimet máglyán égette meg az Inkvizíció. A téli napéjegyenlőséget Ornolac bércei közt ünnepeltem, közel ahhoz a föld alatti templomhoz, amit a Pireneusokban láttál, Lujat hegyén, a Katarok Ösvényén. Mi Nadalnak hívjuk ezt az ünnepet, Karácsonynak."

Közbevágtam, és ezt kérdeztem: "Odaadással és ünnepélyesen emlékeztél-e a Názáreti születésére?"

"Nem én! Inkább a megváltó napéra! Néhányunk Krisztusnak hívta, ahogy a kereszténység előtt a görögök is tették. Jézus nem a Krisztus; ő egy zsidó szektás volt, akit csak követői nyilvánítottak naptermészetű megváltónak, halála után. Melito, a korai keresztény püspök helyesen mondta, hogy Krisztus tanítása nem egy kinyilatkoztatott vallás, hanem inkább filozófia, melyet először a barbárok vallottak. Csak a Római Császár alatt kezdett el terjedni, megmásított formában, s a birodalom növekedését követve szivárgott be mindenhova."

Megkérdeztem: "Más szavakkal tehát, azt mondod, hogy Jeruzsálem és Róma magáévá tette Krisztus tanítását, saját érdekei szerint megmásítva azt?"

"Igen, de a Jézus Krisztus földi életéről, és a kereszten való haláláról terjesztett tanítások Isten ellen valóak."

"Miért Isten ellen valóak ezek?"

"Isten ellen való az isteniséget emberformában elképzelni."

"Mi hát az Isten?"

"Isten szellem, világosság, és erő."

"És létezik Ellenisten is?"

"Igen. Ez a gyengeség, mely az emberek között mint hamisság és kétség nyilatkozik meg. Ez a törvénytiprás és a pusztítás szelleme is."

"Ha ez így van, hát nem Lucifer, akit ti Lucibelnek neveztek, az ördög?"

"Lucifer a természet, amit magad körül látsz, ahogy azt magad körül, és magad felett látod. Megjelenése kettős természetű: Ő a föld sötétje és a menny felvillanyozó fénye."

"Lucifer hát az Atyád?"

"Miért beszélsz úgy az istenségről, mint valami hímről? Megnevezésed elárulja Isten megszemélyesítéséről vallott elképzeléseidet. Német kortársaim az istenséget semleges nemben említik. A bibliai gondolkodásmód gyökeret vert benned, akár el akarod ismerni, akár nem!"

"Lucifer hát az Istened, vagy sem?"

"Nem, ő közvetítő"

"Szüksége van az erőseknek közvetítőre?"

"Igen! - de nem olyan közvetítőre, aki megváltja őket. Inkább úgy, hogy az erőseknek olyasvalakire van szükségük, aki megelőzi őket, aki példát és utat mutat. Lucifer a nap is, amire szükséged van az élethez. És szükséged van rá - a halálban is."

"Miért?" - kérdeztem, a választ sejtve.

"Télen a nap meghal, Tavasszal pedig megújultan támad fel. Elhozza az élet fényét, és a bizonyosságot, a kételkedés ellentétét."

"Az újjászületés bizonyosságát?"

"Igen, ha így akarod mondani. De lehet helyesebb, ha az élet felett való győzelemről, az örökkévalóságról beszélünk."

"Örökkévaló-e az ember?"

"Erre magadnak kell meglelned a választ. Nézz szét magad körül!"

A almafa törzse, melynél ülök, öreg és korhadt. Egy nap elenyészik; ámbár, még mindig virágokat bont. Ezek, megtermékenyülvén, gyümölcsöt hoznak. Aztán a gyümölcs lehull a földre, és új fák serkennek fel belőlük. Magam elött látom a férfit. Többé már nem fiatal. Megkérdem: "Apa vagy-e?"

"Az voltam. Négy gyermekemet Toulouse mellett égették meg, egy autodafén. Álruhában ott álltam az emberek között, akik embertelenségüket az Ószövetséggel fedezték, és az 'igazhit'-ről tettek tanúbizonyságot, miközben a gyermekeim meghaltak."

"Hogyan fogsz akkor tovább élni halálod után?"

"Mindennek ellenére, erős maradtam, és büszke az utolsó lehelletemig, így beteljesítve a törvényt..."

"Mely törvényről beszélsz?"

"Magadnak kell erre megtalálnod a választ. Nézz magad fölé!"

Felnéztem, és elvakított a nap. Mindazonáltam, megértettem mire gondol: Minden este a napnak el kell távoznia, hogy reggelenként felkelhessen a horizonton. Elsüllyed, csak azért, hogy újra felemelkedhessen kijelölt útjának kezdetén. A nap ad életet a földnek és fényt más csillagoknak. Nagylelkűen és lovagiasan, nagyobb napoknak kölcsönzi fényét, melyek csak úgy tűnnek, hogy kisebbek, saját útjaikat járva. Erős, mert gyözedelmeskedik a sötét fellegek felett, a fekete éjen, és a tél halálos hidegén. Büszke, mert ő szórja fényét a hét és az év napjaira.

"Tekints magadba!" - mondja a férfi. Két hangot hallok belül, egymással vitázni.

"Légy csöndes és mozdulatlan" - mondja az egyik. "Te vagy az élet és a bizalom megerősítése, az élet kirakósjátéka, a világ, s mindeg dolog! Mi hát az élet? Küszködés és munka, betegség és halál. Mi hát e világ? Szenvedések bőségszaruja, siralomvölgy, szenvedélyek harca. Mik hát a dolgok? Kezdettől fogva tökéletlenek, eltűnőek, változó anyagból gyúrva. Még a csillag is ahol élsz és dőzsölsz, egy nap az enyészeté lesz. Ő is a véget várja. Amit csak érzékeiddel megragadhatsz, semmi sem változatlan vagy isteni, mert Isten örökkévaló. Csak egy bizonyosság van: a halál. Erre a kősziklára építsd fel templomod!"

A második hang válaszol: "Igen, Én vagyok! Igen, Én erős maradok, büszke és bátor! Nem én hoztam létre e világot, és mindeme látható dolgot, és magamat. Ebben biztos vagyok - és e bizonyosság mindent megszentel számomra: a csillagokat, a földet, az elemeket, és midenek felett, ahol az istenség látni engedte a fényt, szülőföldemet és nemzetségemet. Mert amiképp az élet isteniséget adott nekem, úgy építkezem ezen életre. Vagyok aki vagyok. De nem lennék az a nemzetségem nélkül, ha nem a hazámért lennék, és nem lenne haza, ha az nem isteni lenne."

Az első hang szembeszáll vele: "Az istenségnek a te hazádhoz sincs több köze, mint bárki máséhoz, mert az istenség elött minden egyén és nép hasonlóképp tűnik fel."

A második hang néma maradt. A szürke férfi beszél hozzám.
"Az én szülőföldem nincs többé. Törmelékek halmává változtatták a Pápa parancsára, hogy új kasztnak készítse elő földet. Elpusztítottak bennünket, mert nem ismertük el Yahvét, Mózest, és a prófétákat. Nem imádkoztunk Yahvéhoz, mert ez a zsidók istene, és nekünk nincs közzünk őhozzá. Csak a zsidók elég arrogánsak ahhoz, hogy Isten választott népének nyilvánítsák magukat. Ki más lenne hát Yahve, mint B'nai Izráél lelkének tükröződése, öntelt, intoleráns, nyugtalan, hataloméhes és nemtelen? Az én népem lelke másmilyen volt. Istenünk a fény, világosság és nemesség istene volt. Mi, mint emberek voltunk azok, akik tökéletlenek voltunk."

"Miért utalsz úgy mint tökéletes azokra, akik befogadták a Consolamentumot? Miért hívod őket szenny nélkülinek? Hát nem öntelt dolog önmagad tökéletesnek, vagy tisztának nevezni?"

"Róma ellenében hívtuk magunkat így, ami minden embert, még az egy vérből valókat is szennyesnek és tisztátalannak mond. Mint őseink unokái, a Görögöké és Gótoké, nemesnek tekintettük magunkat, de elveszőnek vagy Istentől elválasztottnak nem, sem szennyesnek és istentelennek! Nincs szükségünk Róma Istenére, mert meg van a sajátunk. Nincs szükségünk Mózes parancsolataira, mert bennsőnkben hordtuk az őseinkét. Mózes volt az, aki tökéletlen és tisztátalan volt, máskülönben soha sem vett volna egy Mórt feleségül, megróva rokonait, és engedve, hogy Istene leprával sújtsa őket. Mózes és az ő törzse volt az, aki ránk eröltette hitét, írásait és törvényeit; ők azok, akik tökéletlenek és tisztátalanok, rabszolgák és fajzatok lelkei. Nordikus vérből való nép vagyunk, kik Katarnak hívjuk magunkat, mint ama keleti nép a Nordikus vérből, akik Párszinak nevezték magukat, azaz: 'tisztáknak'. Megértesz-e engem, avagy a te véred is tisztátalan...?"

"Párszi...?"

"Igen! A Perzsák az ősi Árják, és mi, Katarok, nem lettünk hűtlenek a vérünkhöz. Ez az a titkos összefüggés, ami után folyvást kutatsz. Ha Parsifalra gondolsz, mostantól eszedbe kell jusson a szó, amit Irániul jelent. Azt jelenti, 'tiszta virág'. És ha a Grál után kutatsz, akkor a szent kő után kutatsz - a Párszik ghral-ja után. A Grál a mennyei tudás gyűjtőhelye, ezt olvashattad Wolfram von Eschenbach műveiben is. A mi mennyünk csakis a tisztákhoz szól, nem az alantas vagy kevertfajúakhoz - hanem az Árjákhoz, a nemesekhez és uralkodókhoz!"

Felnézek. Egyedül vagyok.

Hallom, hogy ének közeledik egyre. Fiatalemberek éneke. Német cserkészek csapata kirándul a közelben, a főúton. Megosztjuk egymással a jóhíreket, aztán együtt sátorozunk a virágzó fa tövében, és egy új Német dalt zengünk:

Ha egyikünk elcsüggedne,
A többiek virrasztanak érte.
Ha egyikünkben kételkedés támad,
A többiek, akik hisznek, nevetnek csak.
Ha egyikünk kidőlni készül a sorból,
A többiek helyette is megállnak
Mert minden harcos egy Isten,
Ha együtt vannak a bajtársak.

Vissza a tartalomjegyzékhez