Bár a tél gyorsan közelít, olyan enyhe s napos az idő, hogy úgyhatároztam, még maradok néhány napig. Vissza, és egyben előre is akarok tekinteni, ezért az Alpokban kerestem pihenőhelyet: az északot a déltől elválasztó pontot. A Brenner Hágó, a Németország és Róma közti főkapu, ősrégi pántokon nyílik és zárul. Néha jobb lett volna, ha örökre lezárul.

Utam Németországból Dél-Franciaországba, Itáliába és Tirolba vezetett. Most átlépem a Brennert, és a kaput magam mögött bezárom. Néhány Genfben eltöltött hónap után északnak indulok egy borostyánúton - ugyanazon az ösvényen, amelyre az utolsó Gótok tévedtek a rettenetes, Nápoly melletti csatából, és az utat, melyen a provanszál trubadúrok követtek, miután a Katolikus Egyház megsemmisítette emberi mivoltuk és szerelmük törvényeit. Nem a kelet, hanem az északi éjfél hívta őket, ott válik a fény igazán csak ragyogóvá.

Tannhäuser is leereszkedett ezen az ösvényen.

Miközben Walther von der Vogelweide, Wolfram von Eschenbach és más minnesingerek szonettjeiket költötték, dícsérvén a szerelmet és májust, a Grált, a rózsakertet és Venusberget - olyan szerzeményeket, amiket a középkor embere nagyobb becsben tartott, mint a latin kántálást vagy az egyház szent legendáit - egyedülálló, lírai versengés kerekedett Wartburg várában. Bár egy bizonyos Tannhäuser is részt vett a versengésben, nem lehet biztosan állítani, hogy ez ugyanaz a lovag lett volna, aki Szent Erzsébet dícséretét zengte, és végül visszatért Vénuszhoz, Úrnőjének földalatti vágybirodalmába.

Egy Tannhäuser (vagy Tanhuser) nevű minnesinger 1240 és 1270 között Bécsben, II. Frigyes, Badenberger hercegének udvarában élt, és írta verseit. Patrónusának halála után elszórt mindent, amit csak kapott, és kalandos nomádéletbe kezdett. Végül is felvette a keresztett, és Palesztínáig is eljutott. Költészete az érett vándorénekesekéhez tartozik: Tannhäuser leginkább a táncban volt otthon; gyakran vezette a körtáncot hegedűjével egészen addig, amíg a húrok el nem pattantak, vagy a vonó el nem törött.

A második Tannhäuser ama szentségtelen lovag volt, ki lelkének üdvén gyötrődve esdekelve kérte Vénusz istennőt, engedje el, hogy megtalálhassa a megváltást. Nehéz szívvel, de útjára bocsátotta őt. Ahogy azt már tudjuk, a vezeklő vérző talpakkal Rómába gyalogolt, ahol a Pápa (valószínűleg IV. Orbán) elé vetette magát, és bűnei feloldozásáért könyörgött hozzá. A Pápa, kezében egy kiszáradt ágat fogva kinyilvánította: "Ahogy e halott ágból sem nyílik többé rózsa, úgy te sem várhatsz bocsánatot sohasem. Légy átkozott!". Tannhäuser ezek után azonnal visszatért Vénusz Úrnő bájaihoz. Mielőtt bebocsátást nyert volna a hegy csodás belsejébe, megáldotta újból a napot és a holdat és kedves barátait, akik a csillagok lehettek. Csak ezután lépett be a hegybe. A harmadik napon azonban, hogy-hogynem, a Pápa száraz ága pompás rózsákba borult. Azonnal követeket küldtek az országba, hogy elhíreszteljék a menny kegyét, melyet a szentségtelen lovag iránt gyakorolt - de mindhiába. Tannhäuser Frau Holde-vel maradt. Ő Róma nélkül is áldott volt.

Egyre hangosabban halljuk a sokszor feltett kérdést: a legendás Tannhäusernek lehetett-e valamilyen módon köze a minnesingerekhez? Azt már minden kétség nélkül megállapították, hogy élt a tizenharmadik században egy költő, aki költeményeit Tannhäuser néven jegyezte le. Bár a nevek néha inkább ellepleznek, könnyen lehet, hogy egy harmadik Tannhäuser egy isten volt!

A bajor krónikás, az abenbergi Johannes Turnmair, vagy ahogy jobban ismert, Johannes Aventinus hátrahagyott egy furcsa leírást(1). Több, mint ötszáz éves, és így szól:

A Teutonok és a Gótok elárasztották Közép-Kelet Ázsiát egy bizonyos Denheuser, vagy görögül Thananses király uralkodása alatt, akit Istenként imádtak. Wolfram von Eschenbach, és hozzá hasonlóan sokan mások kisajátították a Teuton uraságokat és hercegeket, beillesztvén őket erkölcstelen krónikáikba és vérben gázoló* szerzeményeikbe, de nem a háború okán, hanem a szerelemén... Így jutunk el Danheuserhez. Nagy hős és harcos volt... hódoltak neki a Görögök, az ősapáink, olyan Istenként, aki megkapta a menyország kulcsait, és különleges segítséget reméltek tőle*.

Hozzáfűzök egy második, harmadik, s negyedik változatot is Turnmair leírásához. A második történet állítása szerint, ami 1580 körül keletkezett, Tannhäuser inkább Mars, mintsem Vénusz szolgálatában állt, és a Pápának háborúban elkövetett bűneit vallotta meg, nem pedig a Venusbergben való tartózkodását. A harmadik változat, ami valamivel régebbről származik, mint a második, Tannhäusert úgy láttatja, mint annak a tizenkét mesternek a közvetlen utódját, akik megteremtették a Minne költészetét. A negyedik állítása szerint egy 15. századi mesterdalnok, aki egyike volt a "rózsakert tizenkét öreg mesterdalnokának", vitatja, hogy Tannhäuser tizennegyedikként(2) csatlakozott volna a tizenkét öreg mesterhez.

Hajlamosak vagyunk képtelen zagyvaságnak tekinteni ezeket a beszámolókat. Számomra mégiscsak úgy tűnik, fontos információkhoz juthatunk belőlük: Nem ismerünk görög vagy germán istent Thananses néven(3). Másrészről, ahogy azt már korábban írtam, Jordanes beszámol a Gótok Történetében egy Gót Amali királyról, akit Taunasis-nak vagy Thanauses hívtak, és a Gótok istenként tisztelték. Halála után megtért a hősök körébe, akiket "ha győzedelmeskedett a végzet, Ázóknak neveztek a Gótok." Általánosan elfogadott, hogy az Ázok tizenketten voltak - ők lehettek a rózsakert tizenkét mestere - és, ha tovább gombolyítjuk a szálat, a rózsakert az Asgard volt, az Ázok paradicsomi kertje. Tannhäuser, aki a tizennegyedik mester akart lenni, Theodoric-ot, az osztrogót amali királyt juttatja eszünkbe, aki sorban a tizennegyedik közvetlen leszármazottja volt Amali dinasztiának. Továbbá, Consolati tiroli gróf ősei lehet, hogy Thanauses Isten és király emlékére viselték a régi Tanhausen nevet. De csak lehet.

Ha Aventinus rózsakertbe lépő Tannhäusere király is lett volna, később már istennek tekintették. Isteni státusza a rózsakertbe lépésével nyert megerősítést azáltal, hogy a menny kulcsai neki adattak. A rózsakert Istene nem lehetett a Biblia Istene, és a menny kulcsa - a rózsakerté - csak a Dietrich lehet, amit Alsó-Szászországban Peterkennek, azaz kis Péternek hívtak!

Az Aventinustól nyert információk sem tűnnek kevésbé fontosnak vagy elképzelhetőnek , mint a Minnesingerek szavai. Aventinus azt állítja, hogy "kisajátították a Teuton uraságokat és hercegeket, beillesztvén őket erkölcstelen krónikáikba..." Egyetértek vele: Eredetileg a Minne-nek semmi köze sem volt a szerelemhez, és az állandó udvarláshoz. A Minne "emlékeket" jelentett. És ha az igazi szonettek a német nemesek dicsőítésére születtek, azok az utolsó tisztelgést voltak hivatva kinyilvánítani az elhunyt király, herceg, vagy más szabad ember javára, a halotti hant körül énekelve, ahogy ezt azok a gót lovagok is tették, akik eltemették s majd dicsőítették Attilát, a Hunok elhunyt királyát.

A Der Wartburgkriegben az Ungerlantból, vagyis Magyarországról, a Szent Erzsébet hazájából való Clingsor versengett Wolfram von Eschenbachhal. (Eldöntetlen, Aventinus jogosan rágalmazta-e) Wartburgban Wolfram, akit mint bölcs amatőrt jelenítettek meg, nem a Grál Hegyéről, Montsalvatról hívta elő Lohengrint, a hattyúlovagot. Ehelyett, Lohengrin azokból a hegyekből érkezett, ahol Artúr Király élt udvaroncaival. Ott van ugyanis egy achát, ami valaha Lucifer koronájáról hullott alá(4). Enek a kőnek (ami a középnémetben "borostyánt" vagy "mágnest" jelent) és a Grál kövének egynek és ugyanannak kell lennie, mint amiképp Artúr ás Anfortas karaktere is ugyanaz: szenvedő királyok, s egyben a szent kő őrzői is. A 15. századi a Halberstädt Saxonia krónikája elbeszéli, hogy Lohengrin abból a hegyből érkezett, ahol Vénusz Úrnő a Grállal együtt lakott, és hogy egy másik, korabeli krónikás szerint ez nem is igaz. Azt is elmeséli, hogy volt valaha egy király, aki boldogságot hozott a népének. A Grál volt valaha a Paradicsom, de becstelen hellyé vált. Igen! A Szent Grál hegyét a pokoli Venusberggé alacsonyították.

Amit a Teutonok a pogány időkben mint az Asgard lakóhelyét, és Hel, a halottak istennőjének birodalmát tiszteltek, az a középkori eretnekek és Minnesingerek számára a Grál Hegyévé, rózsakertté, Artúr Kerekasztalává, Vénusz Hegyévé és Dietrich Bel istenének tüzes Hegyévé alakult - és ez a hely volt, hogy Wolfram von Eschenbach nyelvezetét használjuk, "minden földi vágy legfőbb jutalma". Amit az ősi Görögök Aea napsütötte szigetének gondoltak, és amelyre az Argonauták s Héraklész oly sokáig áhítoztak, nem volt más, mint az északi Asgard hellenizált képe. Később, a középkorban ez változott át a Grál Paradicsomává, Artúr Kerekasztalává, a rózsakertté, és Vénusz Hegyévé. A prototípus az "egybegyűlés hegye, messze, északon", ahogy azt Izajás nevezi. Hogy elérhesse ezt a hegyet, Lucifer, az újszövetség Apollyonja, a legfelsőbb felhők szféráján is túl kívánt emelkedni. Ehelyett Jehova a legmélyebb szakadékba taszította őt, az intolerancia e zsidó Istene számára a paradicsomi Asgard az átkozottak helyévé vált: a pokollá.

Átkelek a Brenner-hágón egy borostyánúton, és északnak fordulok. Azzal, hogy Laurin, a rózsakert királya, rábízta Dietrich von Bernre a Tűzhegy titkát, egyben megmutatta a hozzá vezető ösvényt is: "jól kitaposott út az". Egy ősi borostyánkőútra utalhatott ezzel:

...Minden ember úgy mondta, nagy
Hőségben utaztunk. Figyelmezz hát:
Elégedett földi istenekké leszünk ott
A berni mondá: "ez most már a te ügyed is,
Megtörténhet.
S boldogságom
Hegyem, melyet el már soha sem veszthetnek."

Jegyzetek:

(1).: Johann Georg Turmair (1477-1534) történész, Bajorország történetének megírója, Aventinus latinizált néven is ismert születési helye nyomán.

(2).: A tizenhármas számot nem használták, mivel balszerencsésnek tartották. — Az angol fordító megjegyzése

(3).: Viszont ismerjük Tammúzt, a meghaló s újjáéledő akkád-babiloni termékenység és tavasz Istent, akit a Görögök Adonisz néven tiszteltek (mely a Főníciaiaktól ered, és ugyancsak Tammúz megfelelője). A zsidók kalendáriumában a Tammuz hónap szintén babiloni eredetű, azonban Tammúz istent kevéssé tartotta becsben Jehova, s a prófétái:

¹³Majd így szólt hozzám: "Látsz még szörnyűbb dolgokat is, amiket művelnek." ¹⁴Akkor levezetett az Úr temploma kapujának a bejáratához, amely északra néz. Ott asszonyok ültek, és Tammuzt siratták. ¹⁵Így szólt hozzám: "Láttad ezt, emberfia? Látsz még szörnyűbb dolgokat is."

Ezékiel könyve, 8. fejezet

Feltűnő párhuzam észak, s az asszonyi gyász motivuma. Legjobban azonban az asszonyok közül Istár istennő, az akkád Vénusz gyászolhatta kedvesének elvesztését. Tammúz a régebbi sumer Dumuzi isten akkád megfelelője, akinek társa Innana istennő. Dumuzi néven két királyt is találunk a sumer királylistákban, mindkettőnek beszédes mellékfunkciója volt: Dumuzid, a pásztorkirály, és Dumuzid, a halászkirály! Dumuzi néven tehát királyokat, s Istent is találunk.
Snorri Sturluson, s az Ynglinga saga nyomán Odin és és az Ázok eredetét a doni sztyeppék legendás uralkodóiig vezeti vissza. Magát a Dont Tanais-nak hívták, mely éppen az ősi Hyperboreus-Szkíták, a Hyperboreus Apolló földjén folyik át, és a torkolatánál épült Tanais görög kereskedőváros kolóniát 330-ban a Gótok dúlják fel. Ezékiel látomásában feltűnnek a templomban a "csúszómászó állatok visszataszító bálványai", ezek bizonyára a semamitok, és ismét csak Apollónhoz vezetnek bennünket vissza, mint Apollo Smintheus(Az egerek istene) és Apollo Parnopius(sáska).
Az Aventinus gótjai által elárasztott Közép-Kelet Ázsiában találhatjuk tehát egyfelől az Ázok őshonát, másfelől a gótok és görögök , valamint Mezopotámia felöl érkező babiloni műveltség találkozási pontját.

Így mondja az Ynglinga saga:

1. AZ ORSZÁGOK ELHELYEZKEDÉSÉRŐL. Azt mondják, hogy a föld övét, amelyet az emberi faj benépesít, sok részre szakítják a beléje mélyedő tenger-öblök, így hát nagy tengerek futnak a szárazföld felé a külső óceánból. Ismert, hogy egy nagy tenger ömlik be Narvesundnál[Gibraltár] egészen Jeruzsálem földjéig. Ugyanebből a tengerből egy tenger-öböl nyúlik északkelet felé, amit Fekete Tengernek hívnak, és elválasztja a föld három részét; melynek keleti részét Ásiának hívják, és nyugatit némelyek Európának, mások Eneának. A Fekete Tengertől északra fekszik a Nagy, avagy a Hideg Swithiod. A Nagy Swithiodot némelyek nem másnak, mint a Nagy Serklandnak gondolják; mások pedig a Nagy Kékföldhöz hasonlítják. Swithiod északi része lakatlan a fagy és hideg okán, míg hasonlóképp Kékföld déli részei puszták a nap heve miatt. Swithiodban van sok nagy tartomány, sokfajta ember, és sokfajta nyelv is. Vannak ott óriások, s vannak ott törpék, és kék emberek, és rengeteg féle különös teremtmény. Óriási vadállatok, és rémisztő sárkányok. A hegység déli oldalán, mely a lakatlan területeken kívűl fekszik, fut végig egy folyó Swithiodon, amelyet megfelelőképp megnevezve Tanaisnak hívnak, de korábban Tanaquisinek, vagy Vanaquisinek hívtak, és mely a Fekete Tengerbe ömlik. A Vanaquisi mellett élő nép országát Vanaföldnek hívták, vagy Vanaheimnek; és a folyó elválasztja a világ három részét, amelyek közül a legkeletebbit Ásiának, a legnyugatabbit pedig Európának hívják.

2. ÁZSIA NÉPEIRŐL. A Tanaquisitől keletre eső országot Ásiában Asaföldnek vagy Asaheimnek hívták, a fő várost pedig ama földön Asgaardnak. Odinnak hívták abban a városban a főnököt, és nagy áldozóhely volt. Szokásban volt, hogy tizenkét templomi papnak kell vezetnie az áldozást, s ítélnie is a népet. Diarnak, vagy Drotnernek hívták őket, és az egész nép szolgált és engedelmeskedett nekik. Odin hatalmas és messzeföldet megjárt harcos volt, sok királyságot meghódított, és oly eredményes, hogy minden csatában mellé állt a győzelem. Szokása volt, hogy mielőtt embereit csatába vagy messzeföldre elküldte volna, kezét a fejükre téve áldást kért reájuk; és ezután azok hittek vállalkozásuk sikerében. Népének szokása volt az is, hogy amikor csak veszélybe kerültek akár földön akár tengeren, segítségül hívták a nevét; és úgy gondolták hogy így mindig enyhülésre s segítségre találnak, mert ahol rágondoltak, ott közel volt segítség. Gyakran oly messzire ment, hogy számos évszakot töltött az utazással.

3. ODIN TESTVÉREIRŐL. Odinnak volt két öccse, az egyiket Ve-nek, a másikat Vilje-nek hívták, és ők vezették a királyságot, míg testvérük távol volt. Történt egyszer, hogy Odin igen messzire távozott, és oly sokáig távol volt, hogy Asia népei kételkedtek benne, hogy valaha is hazatér, így történt, hogy két testvére elhatározta, megosztoznak birtokain; de mindketten maguknak akarták Frigg-et, a feleségét. Odin azonban hamarosan hazaérkezett, és visszavette feleségét.

4. ODINNAK A VANAFÖLDIEKKEL VÍVOTT HÁBORÚJÁRÓL. Odin nagy sereggel indult Vanaföld népe ellen; de azok igen jól felkészültek és megvédték földjüket; így a győzelem forgandó volt, feldúlták egymás földjeit, és nagy kárt okoztak.
...

5. ODIN FELOSZTJA KIRÁLYSÁGÁT: VALAMINT GEFIONRÓL. Egy nagy hegy-választó fut északkeletről délnyugatnak, mely elválasztja a Nagyobb Swithiodot a többi királyságtól, e hegylánc déli része nincs messze Turkföldtől, ahol Odinnak sok birtoka volt. Azokban az időkben római főnökök járták be széles e világot, leigázva minden népet; és ezen okból sok más főnök ment szerteszét a világba saját földjéről. De Odin tudta előre, mivel mágikus látása volt, hogy leszármazottai kimennek majd, és a világ északi felében foglalják el lakhelyüket. Testvéreit, Ve-t és Vilje-t rendelte hát Asgaard fölé; ő maga pedig mind az istenekkel s nagy sokadalommal a népből elvándorolt...

— megjegyzés tőlem

(4).: Az Igazságosság Koronája néven említik a Der Wartburgkriegben. — Az angol fordító megjegyzése

Vissza a tartalomjegyzékhez