Egy több mint szerény kis tanyán lakom, ahonnét kénytelen vagyok egy a híres Camp des Cremats(Tüzek Mezeje)-hez vezető ösvény melletti kútra járni a vízért. Dominikánus szerzetesek 205 eretneket égettek meg ott egy gigantikus máglyán. Nem sokkal messzebb a kúttól, egy kőtömbből kinyúló kovácsoltvas kereszt áll, rajta két egymást keresztező karddal. A kereszt felső száráráól egy ostor, egy vessző és egy töviskorona lóg - mintegy Szent Péter kulcsaiként. Közvetlenül mögötte kolosszális hegy emelkedik; csúcsán Montségur romjai pihennek grandiózus magányban.

Szédítően mélyülő völgyszorosra néz le Montségur falvacskája, alig harminc házával. A városka felső része már le is omlott. Aki csak tud felkerekedik, és a völgyekben fekvő városokba költözik, hátrahagyva otthonát. Csak a legeltetés, burgonya és egy kevés kis gyümölcstermesztés dívik errefele. Az emberek szörnyen szegények. Szállásadóm, a falusi lelkész, panaszkodik is emiatt. Számlái felett görnyed, s állandóan azt számolgatja, miképpen jöhetne ki a pénzéből, mert a péterfillérekből nem futja a szükséges kiadásokra. Néha meglátogatja a közeli Belestában élő rokonait, s kenyérrel és kolbásszal megrakodva tér vissza.

A templomot, egy szánnivaló kis építményt, szinte csak az iskolás gyerekek látogatják. Néhány ráncos vénembertől eltekintve felnőttek csak Toussaint(1) ünnepén járnak arrafele, november elsején. Ez az egyetlen nap egész évben, amikor a közösség összegyűlik - hogy emlékezzenek az elhunytakra. Tartózkodásom első napján egy Bordeauxból érkezett mérnökkel(2) találkoztam, aki az Albigensek kincsét keresi, és a templom mellett lakik. Elmondta, hogy a kastély a helyhatóság tulajdona, és hogy szerződéses engedélye van tőlük, miszerint ha sikerrel jár, az övé a lehet a kincs fele (meg van róla győződve, hogy aranyról és ezüstről van szó). Ezen kívül azt reméli, hogy rátalál a Jelenések Könyvének és János Evangéliumának eredeti változataira Jézus Krisztus igazi üzenetével, melyekről azt tartották, hogy az Albigensek birtokában voltak. A Katarok úgy hitték, hogy a római egyház meg akarta semmisíteni Isten Fiának egyetlen igaz üzenetét, mert a katolikusok meghamisították azt.

Honnan tudja mindezt? Kérdeztem tőle. Világossá tette, hogy erről nem beszélhet nekem, mivel egy titkos társasághoz(3) tartozik, amely megköveteli a titoktartást tagjaitól. Bár a Albigenseket majd mind egy szálig kiirtotta az inkvizíció és annak csatlósai, az igazi Jelenések Könyvét biztos nyugvóhelyre rejtették egy üreges hegy belsejében. Még hosszú idővel a kastély eleste után is a környéket túrták a katolikusok János szentirataira vadászva - mindhiába. Ráadásul elmondta, tudja hol van Esclarmonde sírhelye. Egy varázsvesszős férfi tárta fel a helyet, és hála a vessző működésének, le tudta írni a síremléket: Egy kő volt az, melynek tetején egy arany galamb díszelgett.
Nem tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak.

Sohasem tárult még elém olyan pompás kilátás a várhegy tetejéről, mint azon a reggelen. Carcassonne-tól, ahol valaha a vizigót királyok udvara állott, egészen Toulouse-ig végig lehetett tekinteni a síkságon. Kelet felé a tengert valahol a Montagne Noire és Alaric hegye között sejtettem, amerre ezüstös derengést láttam. A lábaimnál Notre-Dame-de-Prouille apátságának gazdag növényzetét pillantottam meg, a Dominikánus rend anya-kolostorát, az Áldott Szűz Rózsafüzérének otthonát s az inkvizíció bölcsőjét. Isten Anyjának jelenése után, melyet saját ünnepnapjának alkalmából ejtett meg (amikor is elrendelte a rózsafüzér feltalálását és az eretnekek megsemmisítését), Szent Domonkos megalapította az apátságot, hogy az vigyázó szemét Montségur-ra vethesse. Mégsem látogatta meg sohasem az eretnek hegycsúcsot. Mielőtt még a fellegvár elesett volna, szemei örökre lezáródtak, és ha az egyház helyesen véli, a szentek közé emelkedett. De Szent Domonkosnak sok élet száradt a lelkén...

Toulouse-tól északkeletre, ahol lenge köd függ a légben, ott fekszik Albi, a város, ami nevet adott az eretnekmozgalomnak, mivel oly sok Albigens otthona volt. Mirepoix városát tisztán láttam lábaimnál. A kereszténység előtt Beli Cartha-nak hívták, a "fény városa"-nak, mivel Belis és Abellio a fény isteneinek nevei voltak. A csúcsok közt, közvetlenül északra úgy négy órai útra innen, Foix várát tudtam kivenni. Tornyai visszaverték a reggeli nap fényét. Nyugatra és délre, a Pireneusok csúcsai nyúltak az ég felé, egyik büszkébben s határozottabban, mint a másik: Canigou, Carlitte, Soularac és a fennséges Szent Bartholomeo csúcs - a Tabor, ahogy a földművesek hívják. De vajon a megvilágosodás hegye-e ez, mint a palesztínai Tábor? Majd háromezer méter magas csúcsa szinte mindig felhőlepelbe burkolódzik.

Harminc év folyamán az Albigensek elleni keresztes hadjárat zarándokai és katonái, késöbb pedig a dominikánusok egyesültek a franciákkal, akik mind Montségur-hoz igyekeztek. Vastag falai mögött, mint azt tudjuk, az utolsó még szabad eretnekek és occitániai lovagok leltek menedéket. 1244 virágvasárnapjáig sikerült kitartaniuk. Akkor pásztorok, akiket lefizettek a katolikusok, megmutatták az utat az ostromlóknak egy sziklakiszögellésen, amelyen gond nélkül elérhették a csúcsot. A várba vezető egyetlen bejárat a hegy nyugati oldalán volt, ami kevésbé meredek, de hála a megerősítéseknek, nagyon jól védett volt. Azonban innen újabb veszély fenyegette a fellegvár ostromlott lakóit. A támadók egy gatta nevű gépet építettek, egy ostromtornyot, ami nap-nap után egyre közelebb kúszott a csúcs felé, a kastély falait fenyegetve(4). A pásztorok árulásának hírére a fellegvár védőinek ellenállása megtört. Mindenki, aki csak elutasította Jehova felsőbbségének elismerését, vagy Szent Péter kulcsainak fennhatóságát és Róma hittételeit, máglyán égettetett meg azon a virágvasárnapon, a hegy tövében. A 205 áldozat között volt a várnagy leánya, Esclarmonde de Belissena, Esclarmonde de Foix rokona is. A többi rabot, mintegy négyszázat, Carcassonne várbörtönének mélyére vetették, ahol a legtöbbjük nyomorúságosan veszett el(5).

Egy pásztor mellett pihentem meg, akivel a Pic du Soularac-on találkoztam össze. Ő sajttal kínált, én pedig felajánlottam hogy igyon a vörösboromból a gourde-ból (egyfajta bőrből készült kulacs), amit arra az esetre vittem magammal, ha eltévednék utamon. Bár a nap felhőtlen égből ragyogott, süvített körölöttünk a déli szél. A pásztorral Montségur-ról és a Katarok kincséről beszélgettünk.

Pásztorom tudtomra akarta adni az igazságot - hogy a Grált valóban Montségur-ban őrizték volna - így hát egy történetbe kezdett: Midőn még álltak Montségur falai, a Tiszták ott őrízték a Szent Grált. De az ördög követői okkal sóvárogtak a Grál után: vissza akarták helyezni azt uruk fejdíszébe, ahonnan az az angyalok bukása közben a földre zuhant. A kastély veszélybe került - Lucifer seregei már a sáncok alatt táboroztak. Ebben a kétségbeejtő helyzetben egy galamb szállt le a mennyekből, és csőrével szétválasztotta a hatalmas Tábor hegyet. Abban a pillanatban Esclarmonde, aki a Grál őrzője volt, a drágaságos ereklyét a hegy hasadékába dobta, ami körül az újból összezárult. Íly módon menekült meg a Grál. Mire az ördögök végül is betörtek a várba, már elkéstek. Dühükben megégették a tisztákat nem messze a várhegytől, a Camp de Cremats-nál, a Tüzek Mezején. Mind elégtek, Esclarmonde-ot kivéve. Amikor megbizonyosodott arról, hogy a Grál biztos helyen van, felkapaszkodván a Tábor csúcsára galambbá változott, s tovarepült Ázsia hegyei felé. Így menekült meg Esclarmonde a halál karmaiból, s máig is ott él a Paradicsomban. Ez az oka annak, mondta el pásztorom, hogy a sírját soha sem fogják megtalálni(6).

Amikor azt kérdeztem tőle, mit gondol a varázsvesszős emberről és Esclarmonde sírboltjáról, elvicsorodott, "Ce sont tous fumistes!" - "Mind őrültek!"

A pap unokaöccsével és néhány földművessel a tűzhely mellett üldögéltem, egy alacsony konyhában. A mellettünk levő szobában pár fiatal cimbora hangosan kártyázott. Lehangoló idő volt odakint; a kastély és Montségur falva felhőkbe burkolódzott. Még most, három nap múltán sem vonultak el. Ősz van, és dermesztő hideg. Mindenki úgy tudja, hogy Montségur volt a Grál kastélya. Egész Foix így gondolja. A mérnök gúnyolódott rajtuk, amikor beszéltek neki erről. Ezért nekem sem említették.

Lelkesedésemnek köszönhetően beszélgetésünk bátrabb tónust vett, és még több mindent megtudtam: A mérnök sohasem fogja megtalálni a kincsét. Az egy barlangban fekszik, a Tábor erdejében. A bejáratot egy masszív kő torlaszolja el a behatolók elől, és magát a kincset viperák százai őrzik a barlang belsejében. Aki be kíván jutni, azt csupán a virágvasárnapi mise ideje alatt teheti - a Féte des Rameaux-kor. Ez az a pillanat, amikor lehetségessé válik felemelni a kőlapot, mert ekkor a kígyók álomba zuhannak. Isten segítse azonban azt, aki a mise vége elött el nem hagyja a barlangot, mert amikor a pap befejezi az Ite Missa Est! éneklését, a kőlap újra bezárul, és a behatoló szörnyű véget ér, miközben halálra marják a felébredt viperák.

A körünkben ülő egyik cimbora azt mesélte, hogy a nagyapja, aki pásztor volt, talált egy ilyen kőlapot mélyen az erdőben, rajta egy vas gyűrűvel. Olyan nehéz volt, hogy meg sem bírta mozdítani. Így hát visszasietett a városba segítségért, de aztán már soha többé nem tudta megtalálni azt a helyet. Különös vidék!

Megérkezett a tél; nyolc napig havazott egyhuzamban. Amikor elhagytam északi otthonomat, nem gondoltam volna, hogy étkezéseim elköltéséhez hófúváson kell majd magam keresztülverekedni a kis fogadóig. Ha nem délfrancia parasztházak lennének errefelé, könnyen elfelejthetném, hogy Franciaország legdélebbi részén vagyok, csupán néhány órányira Spanyolországtól - amit helytelenül citrom és narancsfákkal telt kertnek képzelünk. Ehelyett, kolosszális hegyek vannak itt, amik olyanok, mintha a Bajor Alpokhoz tartoznának, hóborította szilfák és fenyvesek - annyira "északi" e déli vidék. Egészen mostanáig nem láthattam az ég kékjét és a napfény átlátszó tisztaságát. Az éjszakák durván hidegek, és a csillagok oly közeilek, hogy azt gondolná az ember, kinyújtott kezével a markába zárhatja őket.

Egyik fát a másik után halmozom a tűzre, csak hogy rájöjjek, míly izzó a forróság mellette, de néhány lépéssel arrébb már jéggé lehetne fagyni. Ha a tűz előtt ülünk, egyszerre folyik rólunk veríték, s vagyunk libabőrösek. Én is, akárcsak a többi falusi, jobban szeretek a kocsmáros konyhájában tartózkodni, ahol a sütő egyenletesen osztja el a meleget. A konyha lett így egyben a kocsmáros étkezője is.

Lehetetlen lenne most a várhegyre felkapaszkodni. Megpróbáltam, de a hó túl mély. Amikor végül sikerült átjutnom, megdöbbenésemre felfedeztem, hogy az északi lejtő a kastély alatt áthatolhatatlan jégfallá változott - és a hegy körül tomboló viharon már nem igen tudnám magam átverekedni. Mindezzel szembenézve, úgy döntöttem, előveszek inkább néhány könyvet, amit Németországból küldtek: a Parcifal-t, Wolfram von Eschenbach, a német minnesinger elbeszélő költeményét; A Der Wartburgkrieg ódáját; és francia, valamint német műveket a Grál legendáról és a Minne-ről. Wolfram költészete fékezhetetlen örömmel tölt el. Hát nem mindenki az igazságot keresi, úgy mint Parcifal? És nem Herzeloyde-e minden anya, akinek a fiát az élet kihívásainak kell kitennie? És nem vonz-e ellenállhatatlanul minden őszinte embert, akik az igazság útjelzőit keresik, a Grál birodalma?

Nem nagyon nyűgöz le a névtelen szerző által írott Der Wartburgkrieg története(7). Nélkülözi a Wolfram alkotására jellemző finomságot, időtlenséget és mélyreható erőt. Mindazonáltal a könyv jelentősebb passzusai tökéletesen illusztrálják a kereszténység 13. századának vészterhes korszakát. Nála visszhangra talált a "Szabadulj meg Rómától!" jelszava. S bár korlátozza kora, mégis megtalálta a maga helyét a német irdoalomban.

A Parcifal témája a Grál, a fény köve utáni vágyódás. Bármely földi ragyogás semmi hozzá képest. A Grál személyesíti meg a minden földi jó utáni vágyunkat: vagyis, a Paradicsomot. Aki birtokolja, soha meg nem hal. Héraklész, Nagy Sándor és a régi görögség más hősei is tudtak a lézetéséről. Sőt, egy "pogány és asztrológus"(8) kiolvasta nevét az égbolt fényeiből, és kinyilvánította megérkezsést az emberiség körébe. Hogy hogyan esett a Grál a csillagokkal teli mennyből a földre, nem árulja el Wolfram. De a kő ittmaradt: "[Egy] osztag hagyta a földön, és majdan magasra emelkedik a csillagok fölé, ha ártatlanságuk újból magával ragadja*". A Grált azóta egy Muntsalvatsche nevű kastélyban tartják, s Grál lovagok őrzik egy királlyal együtt, a Grál szűzek jelenlététben. Csak az ő vezetőjük hordozhatja a drága követ. Parcifal, a fiatal hős nekiindul, hogy felkutassa a Grált. Elhagyja anyját Herzeloydét, és lovag akar lenni; aztán már mint Arthur Király kerekasztalának lovagja folytatja a keresést a legfelsőbb földi díjért: a Grálért. Egy kastélyban találja meg, és Grál Király válik belőle. Mikor Parcifal fia, Lohengrin a megfelelő korba lép, ő lesz a Grál örököse, és hattyúk vontatta hajón utazik oda, ahol csak igazságtalanság éri az embereket.

Az én Parcifal-om kiadója hiszi, hogy Wolfram Grál Kastélyának a Pireneusokban kell lennie(9). Bizonyosan az olyan helyekre való utalások, mint Aragónia és Katelangen(Katalónia)(10) vezették el ehhez a következtetéshez. Pireneusi földműveseim nem tévednek hát, amikor Montségur romjait a Saint-Graal kastélyának nevezik, és a hó, amin Parcifal paripája vágtatott, valószínűleg a Pireneusok hava. Muntsalvatsche, ahogy Wolfram a Grál Kastélyát egyedül nevezte, "vad hegy"-et jelent a többek értelmezésében. A francia sauvage, vagyis "vad" szó, a latin silvaticus-ból (a silva, avagy "erdő"-ből) ered — és Montségur környékén erdőből nincs hiány. A Pireneusokban beszélt helyi dialektusban a "vad hegy"-et mont salvatgé-nek fordítják, ellentmondva ezzel Wolfram-nak. Richard Wagner, a Lohengrin és a Parcifal szerzője, saját jogán Montsalvat néven nevezte a Grál Kastélyt, ami a "fény hegyét" jelenti. Mind a Montsalvat-ot és a Muntsalvatsche-t fordíthatjuk mont ségur-nak, azaz "biztonságos hegy"-nek vagy "béke hegy"-nek. Ebben az értelemben Montségur romja* is megjelenik a hőn áhított Grál Kastély képében.

A Muntsalvatsche név egyedül Wolfram eposzában található meg. Más koraközépkori Grál költők, és sok ilyen volt, különböző célokat jelöltek meg. Egy ófrancia történetben a cél, amiért a Grál lovagog kűzdöttek, az édeni paradicsom — Éden, Chastiax de Joie, öröm, együttlétt, vagy chastiax des armes ("lélek", vagy "együttlét"). A költészet maguknak az Olümposziaknak is végcélja volt. Ezért hát a Grál keresői Olümposziakká lettek, ahogy a görög istenek hősök is azok voltak. A koraközépkor minden nagyszerű irodalmi művében a Grál kastélyát és hegyét a fény forrásának és a megvilágosodás helyének tekintették. Lehetséges, hogy ez az az ok, amiért a Pic du Saint Barthélémy, aminek legkeletibb kiszögellésén áll Montségur vára, a Tabor nevet viseli, épp úgy, ahogy a megvilágosodás bibliai hegyét is nevezik.

Egy éles és színes, Jézus Krisztust az Olajfák Hegyén ábrázoló kép függött a szobám falán, egészen mostanáig. Szárnyas angyalt jelenített meg, amint egy hatalmas kupát nyújt a hívők felé. Eltávolítottam a képet, és kicseréltem egy oldalra a legjobb papírjaim közül, amire a legnagyobb odafigyeléssel és szépséggel, amennyire csak tőlem tellett, Wolfram von Eschenbach néhány verssorát róttam fel: "Az eredeti történet a románc végkifejletével, hozzánk, német földön élőkhöz Provanszból küldetett: Amikor Lucifer megkezdte követőivel a pokolba való alászállását, fejlődött az emberiség*. Vesd tekintetted arra, amit Lucifer és bajtársai végbevittek! Ártatlanok voltak, s tiszták".

Én inkább úgy hiszem, hogy a Sátán, és nem Lucifer serege állt Montségur falai elött, készen arra, hogy ellopják a Grált, ami a Fényhozóról hullott alá, Lucifer koronájáról, és amit a tiszták őriztek. Ezek a Katarok voltak, és nem a papok és szerencselovagok, mellükön kereszttel, akik egy új kaszt eljövetelére készítették elő Languedoc-ot — a sajátjukéra.

Jegyzetek :

(1).: Mindenszentek — az angol fordító megjegyzése

(2).: A neve Arthur Caussou volt. — az angol fordító megjegyzése

(3).: Rahn a Polaires-re utal, egy a hüperboreai tradicióra alapuló titkos teozófus társaságra, melynek tagja volt többek közt Maurice Magre író és Miryanne Pujol-Murat grófnő. — az angol fordító megjegyzése

(4).: Rahn saját verzióját Napoleon Peyrat monumentális l'Historie des Albigeois című hat kötetes művére alapozta. De ahogy arra a történész Fernand Niel rámutatott a Montségur: la montagne sacrée-ben (Párizs: Editions La Colombe, 1954), Peyrat félrefordította a machina szót a híres gatta-ra, avagy ostromtoronyra, amiket Jeruzsálem ostromakor használtak. Valójában Montségur ostromlói katapultokat használtak, amik trebuchet-ként voltak ismertek. Ezek a gépek kőgolyókat lőttek az erőd falainak. Egészen napjainkig is, 750 évvel később, szerteszét hevernek Montségur környékén ezek a szépen faragott kőgolyók. — az angol fordító megjegyzése

(5).: Néhányan IX. Lajos alatt szolgáltak, miután katolicizáltak. — az angol fordító megjegyzése

(6).: Lehetséges, hogy ez a történet oltotta Rahn szívébe a Katharok és a Grál iránti érdeklődést. Valójában a legenda, ahogy azta pásztor előadta, szinte teljes egészében megtalálható Wolfram von Eschenbach Parcifal-jában. — az angol fordító megjegyzése

(7).: A Der Wartburgkrieg, avagy a Sängerkrieg auf der Wartburg 1206 körül keletkezett, és minnesingerek a thuringiai tartomyángróf wartburgi kastélyában megtartott versenyét írja le. Az 1070-ben épült vár arról is nevezetes, hogy Luther Márton itt fordította le a Bibliát németre, a wormsi birodalmi gyűlés után. — az angol fordító megjegyzése

(8).: Flegetanis a Parcifal-ból. — az angol fordító megjegyzése.

(9).: Wolfram von Eschenbach, Parzival, fordította A. T. Hatto (New York: Penguin Classics, 1980). — az angol fordító megjegyzése.

(10).: A spanyol Cataluña. — a szerkesztő megjegyzése.

Vissza a tartalomjegyzékhez