Tannhäuser, ahogy a középkoriak e német lovagot hívták, a Pápa elött térdelt. Nagy bűnt követett el: Miután betért az erdőbe annak csodáiban gyönyörködvén, felfedezte a Venusberg-et. Minne Úrnő uralkodott e hegy belsejében(1), akit Saelde Úrnőnek vagy Frau Holde-nek is neveztek. A hegyben otthonra lelt sok hős és dalnok, mint Tannhäuser is, és ott éltek Minne Úrnő mellett sok éven át. A kételkedés azonban győzedelmeskedett lelkében az üdvözültség érzése felett. Búcsút intett hát Minne Úrnőnek, és megkezdte római zarándokútját. Hiába könyörgött az neki, hogy maradjon vele, mivel ő az igazi üvözítője. Tannhäuser kitépte magát a fojtogató ölelésből, s nem hallotta már az Istennő utolsó szavait, miszerint ne feledjen "búcsút mondani az öregembereknek".

Vérző talpú zarándokok tucatjai vándoroltak Róma felé. Zúgtak a harangok, kórusok kántáltak, a pislákoló gyertyák fényében szerzetesek énekeltek, ahogy a Pápa miséjét celebrálta Szent Péter roppant katedrálisában. A vezeklők s a már félig holtak megálltak, és szerényen meghúzódtak egy-egy oszlop mögött, a bejárat közelében. Bár könnyek csordultak le a főpap sápadt arcáról, és szívébe fájdalom hasított nyugtalan kebeléről, mégis örvendett ő, mert karácsony volt, s ezrek énekelték: Dicsőség a mennyben Istennek, és békesség a földön azoknak, akikkel ő elégedett vala! A Pápa latin mormolásba kezdett: Jöjjetek hozzám mind ti elgyötörtek s terheiteket nyögők, nálam majd megnyugvásra találtok.

A Pápa elött térdelve Tannhäuser zokogva hebegett: "Eljöttem hozzád, mert elgyötört vagyok, s terhem nehéz. Frissíts fel engem!"

A Pápa egy kiszáradt ágat szorítván kezében kísérteties átkot olvasott a lábánál, a porban térdelő zarándokra: "Vénusz hegyében lakoztál - a pokolban. Légy átkozott! Ahogy e száraz ág sem virágzik ki többé, úgy te sem nyerhetsz kegyelmet, sem bocsánatot semmi szín alatt! Távozz innét!"(2)

Tannhäuser azonnal felpattant. Visszarettent attól, hogy sírva térdreborult ez elött az ember elött, aki maga is csak egy halandó. Igen, én így látom Tannhäusert! Felegyenesedve s erősen áll ott csendben, átélvén a német erdő szellemét. Hó bórítja a mezőket, varjak kárognak halkan a hulló hópelyhek között, a lenyugvó nap vörös fénye szétterül a felhők ködfátyolán, és jégcsapok függenek a hóborította feketefenyőkről. Végigkűzdi magát a havon. Egyáltalán nincs lesújtva, inkább boldog, hogy otthon lehet. Soha többet egy szót sem szól a Pápához. Távolról még végignéz a rajta, majd útnak indul észak felé. Hosszú ideig borzong még a Pápa e tekintettől, mire Róma napsütése enyhülést hoz számára.

Mikor Tannhäuser visszatért Frau Holde hegyének és házasságának kebelére, mint egy ősi dalban, megáldotta örökre a napot, a holdat és kedves barátait, akik a csillagok voltak. Helyet foglalt azután az öregemberek társaságában, akiktől oly botor módon, minden búcsú nélkül vált el. Nem haragudtak rá, mert bölcsek voltak, és maguk is elkövették e hibát fiatalkorukban. A tévedések megnemesítik azokat, akiknek az akarata erős és nemes - azokat, akik tiszták. A német fenyő pedig Tannhäuser hazatérte által megáldva még vastagabban Minne Úrnő hóleplébe öltözött, s ringatózva egy bölcsődalt dúdolt magában. Álomba zuhant eztán Tannhäuser, és tavaszt álmodott, és a tavasz istenéről álmodott, aki már fel is kerekedett útján.

Nagy Szent Gergely Pápának(3) volt egyszer egy látomása. Bár Loyolai Ignác lelkigyakorlatait csak mintegy ezer év múlva fogja bevezetni, e főpap már úgy írta le a keresztények mennyei királyságát, ahogyan azt a Jezsuiták is később:

Amikor az erényesek gyötrődni látják majd a bűnösöket, örömük egyre csak nőni fog. Az elátkozottak büntetésének látványa el nem homályosíthatja a tisztaság fényét az erényesek szellemében; mert a könyörület nem nő a hitványsággukkal, és az áldottak öröme nem kisebbedhetik. Ki csodálkozhat hát, ha a bűnösök agóniájának látványa az erényesek örömének tápláléka lesz. Ahogy az már elmondatott, az áldottak öröme egyre csak nő a bűnösök szerencsétlenségeivel, miktől ők megmenekedtek, és csak növekszik az a szemük elött!(4)

Lenau(5), az ausztriai költő lefestette III. Ince Pápát, amint az egy csendes este a Vatikánban Krisztus arcképe elött térdelve hangosan imádkozik, miután engedélyezte az Albigensek kiirtását. Most hogy ő eképp elhallgattatott egy egész világot, nem rémiszti-e őt e hallgatás?

Tekintetét Isten képmására emeli,
Kinek szeretete s gyengédsége rémiszti őt.
Míg arra gondol, mit cselekedett, míly vérszomjba
vezette a világot,
Merően a kép arcába néz.
Egy moly homályosítja el a fényt
S körülötte minden sötétbe borul
És csendbe, mert nincs több kérdés, mit a képnek feltehetne...

Hirtelen lángok törnek fel körülötte: Provansz lángjai ezek, amit ő egy új kaszt eljövetelére készített elő. E lángok vetülnek a hűséges követői mellére varrt keresztre, akik oly sebesen végre is hajtották parancsait, amikor meghirdette az Albigensek elleni hadjáratot, és akiknek örök megváltást ígértek, mert azt mondták, ők "Krisztus katonái".

Romok dőlnek, kardok kerepelnek,
És emésztő tűz ropog vadul.
Átkokba foglalva hallja a nevét.
Mikor lecsap rá e iszonyú látomás,
Lelkiismerétét ökölbe szorítja
S kő szívvel motyogja: Ámen! Ámen!

III. Ince nevét úgy is olvashatjuk, mint "ártatlant"(6).
Egy Pápa sem tartozott Lucifer udvarához.

Ahogy azt a drámairó Christian Dietrich Grabbe írta egyszer(7),

Faust dolgozószobájában ült, az Aventinus Dombon. Éjszaka volt, s világosságot keresett. A Golgota felé tekintett. Csalódva kellett elfordulnia, mert fény ott nem volt. Körüs-körül aludtak az emberek, akik feltételezett megváltásukra vártak. "Rendben hát," mondta Faust, "áldottak ők, e szendergő lelkek, akiket gyengeségükben elvakított az illumináció - egy illumináció, mely a fény helyét foglalta el, és vakon hittek benne, mert vakon reménykedtek. Én azonban inkább kivérzek, mintsem ilyen agóniában legyen részem! Hozzád menekültem, Róma, hogy magamba fogadjam az emberiséget, mert törött tükre vagy te legmélyebb múltunknak. Hősök büszke képe szikrázik népek vérének fénysugarából, s az egyszerű emberek arcaiból - arcokból, melyek mind többször bukkannak fel e tükör tört darabjain, ahogy egyre mélyedbe tekintünk. Te vagy a város, ahol évek ezrei egyetlen pillanattá sűrűsödnek - Pápák a Kapitólium Dombon s a tegnap elefántcsont patheonja! A birodalmak porba buknak elötted. Miért? Senki sem tudja, mert te sem voltál náluknál különb. Kardoddal értél el mindent, és kardod által süllyedsz barbárságba, s az éjszakába."

Mennyire igazad van, Faust. Meglehet, hogy nem csak egyszerű névrokona vagy a manicheus Faustusnak, aki ellen Szent Ágoston oly nemtelenül harcolt. Kivéreznél-e inkább, mint hogy íly véget érj? Tégy hát így, mert ez a mi végzetünk, németeké, ha a megváltást akarjuk elérni.

Faust, vajh mit mondtál volna, ha 1536-ban Rómában jártál volna. Ami megtörtént akkor, ma újra megtörténhet: abban az évben egy üstökös kezdte bevilágítani Róma éji egét. A nép félelemtől űzve húzta meg magát Róma tetői alatt. A Szentatya vígasztalta aggódó nyáját, s csillagdémont űzött. Azonban semmit sem tehetett azért, hogy valóban távozásra bírja, lévén millió könyök messziségben volt az az Örök Várostól. Csődöt mondott; az üstökös pedig kárörvendőn csoválta tovább fényes farkát, és magabiztosan folytatta kozmikus útját. Kétség sem férhet hozzá, hogy ügyet sem vetett a tömegre alant, s a gyertyákra, a harangokra és kórusokra, és a Pápa átkozódó haragjára. Ha az üstökös visszatérne valaha, a Pápa jezsuita asztronómusai már ott várnák a vatikáni csillagvizsgálóban, hogy ezerszeres nagyításban megfigyelhessék Ad majorem Dei gloriam(8). Most már elfogadják, hogy a föld nap körüli keringése harmóniában áll Istennel. E planéta forgását nem lehet megállítani - még Róma ellenébe sem!

Faust, te legnémetebb német, kövessük Tannhäuser példáját, s látogassuk meg azokat az öregembereket. Többet fogunk tőlük tanulni, mint Rómától, a törött tükörtől, mégha egy átfogóbb történelembe ágyazódik is. Több, mint kétezer éve, az olyan "öregemberek", mint Hérakleitosz vagy a marseillesi Pütheasz, már tudták, hogy a föld a nap körül kering. Azt tanították, hogy a napot szolgálván kerüljük azt! Ezer évvel később egy másik, ünnepelt csillagász, Ptolemaiosz Klaudiosz ezt mondta: "Nem, minden körülöttünk forog!" Ptolemaiosz tantétele kielégítette a pápai Rómát, amely megkövetelte, hogy minden kereszténynek, ha csak nem akar kárhozatra jutni, azt kell vallania "mi vagyunk a középpont, és körülöttünk kering minden!" Idővel azonban támadt két bölcs s bátor férfi: Galileo és Kopernikusz. Ők ezt mondták: "Mégiscsak mi keringünk!" Eretnek nézetei miatt Galileonak az Inkvizíció ítélőszéke elött kellett felelnie. 1613-ban, amikor Németország épp a Krisztus nevében vívandó szörnyűséges Harmincéves Háborújára készült, egy cipész, név szerint Jacob Böhme, kedves ismerősére bízott egy titkot egy koronáról, mely az éjfélben rejtezik - a titkot Lucifer koronájáról...

Jöjj Faust, s hagyjuk Rómát magunk mögött. Keressük meg együtt az "egybegyűlés hegyét, messze fenn, északon"(9). Büszkék lehetnek, de nem hiúak, mint azok ott Rómában. És jobb egy fényhozóra várni, mint egy fényt csak áhító* vértől csöpögő törött tükörre. Át kell kelnünk a poklon, hogy elérhessük a fényt! Ahogy azt Faust mondta:

Ez az!
Az isteniséget keresem
S a pokol kapujánál állok. De innen is
Tovább juthatok, s a mélységet tovább mérhetem, még ha langokkal is. Kell, hogy
legyen egy célom,
Egy végső cél! Van ösvény a mennybe,
Bár az a poklon át vezet, legalábbis
Nekem!
Úgy legyen hát, én ezt merészelem!

Jegyzetek:

(1).: A legtöbb leírás Vénusz istennőt említi. Holda vagy Holle Frau avagy Úrnő közismert figura a német folklórban. Érdekes módon, Rahn nem említi, hogy "Frau Holle eredeti neve perahta Holle volt, ami "fényessséges szellem"-et, vagy "fényes alak"-ot jelent." Lásd Alain de Benoist, Les traditions d'Europe (Paris: Le Labyrinthe, 1982). — Az angol fordító megjegyzése

(2).: Nyilvánvaló megfelelés van a kiszáradt, terméketlen ág, és a Pápa (pásztor)botja között. — Az angol fordító megjegyzése

(3).: I. Gergely Pápa (540-604), akit késöbb kanonizáltak, Gregorius Dialogus néven is ismert. — Az angol fordító megjegyzése

(4).: Nagy Gergely. — Az angol fordító megjegyzése

(5).: Nikolaus Lenau volt a nom de plume-ja Nikolaus Franz Niembsch Edler von Strehlenaunak (1802-1850), Ausztria nemzeti költőjének. — Az angol fordító megjegyzése

(6).: Eredetiben "Innocent", azaz ártatlan.

(7).: Christian Dietrich Grabbe (1801-1836), meghatározó német drámairó, akire erősen hatott Shakespeare. E részlet Don Juan und Faust című, 1828-as művéből való. — Az angol fordító megjegyzése

(8).: 'Isten még nagyobb dicsőségére.' — Az angol fordító megjegyzése

(9).: Izajás 14:13 "¹²Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket? ¹³Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. ¹⁴Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölségeshez! ¹⁵És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba."

Vissza a tartalomjegyzékhez