Bakos József
Ilyen novemberi nyirkos estéken (mikor oly jól tudjuk, mindig este van és november), immár az utcák is fázósabban húzzák össze házaikat hátukon a permetező esőben, s a fények bágyadtan járnak-kelnek, elveszve és tántorogva, miután kivetették magukat az ablaktáblák homályos négyszögeiből, meg-megcsúszván az utca szakadékának mélyén, fekete aszfalton, hogy azután felcsapódjanak az alacsonyan lógó felhőrongyokig, úgy, mint ama nevezetes részegek és mint az űrben kóborló rokonfényeik; igazán nem panaszkodhatom hát sokadalomra e járdákon. Hegymélyi magányban róhatom tehát ezeket a valamiképpen most földalatti labirintus részének tetsző sikátorokat, nedvességet izzadó korridorokat, olyan negyedben, ahol mintha csak egy érthetetlen, őrült istenhez, valami rég elfeledett barbár nyelven magánimáikat motyogó öregemberek csoszognának egyik sötét kapualjtól a másik tátongó, hádészi torkáig, és ez a kevés ember, aki még felbukkan így, csak még inkább elmélyíti fenséges egyedülvalóságom, mint ahogy a vízcsepp koppanása keretezi a csendet. A távolabb eső, forgalmasabb utak monoton zúgása sem zavarja azt - ahogy egy-egy kutya vakkantása sem azon hitvány udvarok, gádorok mélyéről - hogy a benső monológ litániáira figyelmezzek. Amikből választottam eme hagymázas sorokat is, ahogy a sötét szárnyak suhogása diktálta ott, a bársonyfekete belső űrben. Ezek az utcák, ezek a rettenetes utcák! Mintha puszta létük már megrontaná valami mágikus módon az álmok ízét, vagy rajzuk és házaik architektúrája végzetes, fekete káromlás, démonidéző ábra lenne. Piranesi vagy Gaudi lázálmai enyhet adó kerti kioszkok, pavilonok valami perzsa miniatúrán, ha ezzel a rozsda és omlóvakolat, doh és görbe padlások fantazmagóriáival vetjük össze, ahogy sóhajtoznak és inganak a világvizek, e szennyes ár hullámzásában. Ahogy paralizált falábak, elaggott, elgyötört gyökérgnómok , diabolikus és ciklusok.
A város, városom talán leginkább leromlott, bomló - tehát korszerű - negyedeibe vezetett hát el az az út, melynek kezdete ott nyílott még gyermekkorom hajnalán. Nem hittem volna, még kevés idővel ezelőtt sem hittem volna el, hogy a célja, sorsa, végzete mindezen kóborlásoknak itt van valahol a közelben. Nem hittem volna, mondom, hogy az, a legnagyobbak egyike, ami egyáltalán keresés tárgya lehet, itt rejtezik az ázott, korommal pettyezett, hámló plakátú deszkapalánkok, üvegtörmelékestövű gazcsomók kertecskéi, hortus conclususai , e változatos szeméttel felszórt terecske, "homokos, szomorú, vizes sík", koszlott házak és emberhasonlatok, roggyant homlokú házacskák, zsugorító fekete tüzek határai között. és az, hogy lépteim fonalának koreográfiája mágikus ábrát, szigillumot vázol maga is - az 'Intelligentiae Mercurij'-ét az asztrális világsíkon - nem változtat e városrész végső metafizikátlanságán, azon a költőietlenségen, hamubarogyottságán, ami maga metafizika, boszorkányság, borzongató és költészet, olyan magas hőfokú poézis, mint e csonka, szenesárnyú fáké, melyek oly szúrósan párolognak fel a kéttenyérnyi kavicsos talajból, hogy rögtön segélykiáltássá dermedjenek, önmaguk kínzócölöpeivé és az itt lakók komor végzetévé. Melyik is lehetne megfelelőbb évszak e keresésre, ha nem ez az évad, ha nem ennek az ősznek novembere? Elképzelhető lenne-e bármi jelentősnek, súlyosnak jelenléte egy fülledt nyári estén, mikor az ablakok tárva vannak, szörnyű hangzagyvalék, hírek, slágerek nyivákolnak ki rajtuk az éhes szemű, falat támasztó suhancoknak és az utcán elvadult prolik loholnak, némelyik löttyedt, de visító, vonagló csomagként húzva maga után kölykeit, mint vad, hiéna, bestia a vérszagú csapásokon? Ha némelykor, passzióból külvárosi villamosjárataikra szállok, jól megfigyelhetem e különvilág emberinek már nem nevezhető - mondjuk így - fizimiskáit, nőik vörösen duzzadt arcát, ahogy viaszos álorcaként csurog le alacsony homlokukról, e bizarr karnisról, e ragadozómadár-görcsbe rándult kezeket a zsírtól síkos fogantyúkon, a felböffenő, tagolatlan fecsegést, vijjogást, mordulásokat, nagy néha beszédfoszlányokat. Ó, a nyár iszonyú kíméletlensége, az a dimenziótlanság az éles napfényben, és még az esték is csak olyanok, mint a bérrabszolgák nyáladzó álma, ötödrangú olasz neorealista film szobabelsője, a valóság berendezése. A nyár az év szakai közül a leginkább anyagelvű, ő a demokrata, amikor lehetetlen a lelki nagyság, amikor majd' minden csak az, ami, de olyan lapuló, olyan bornírt, hogy fel sem foghatja mindezt. Micsoda ellentmondás magában már ez is: a nyár, a világosság urának, Héliosznak szoláris-szellemi erői helyett éppenséggel a materral, az éji Anyával szövetkezett; matériája, földje-humusza, pora borítja olyankor a várost. Ahogy a vékony, maró füstökkel vegyülve kékesre színezi a levegőt, ott táncol őrjöngőn a sugarakra fűzve vagy porördögökként kúszik ide-oda. és immáron az éji télre vár - az eredendően holdas, nedves, szakadékszabdalta télre - hogy a szellem valamelyes enyhületre leljen, e sivár korszak hajszájában, hogy a nap, ha bújva is, ha álruhásan rejtezve, Szaturnusszá feketedve is, de fellélegezhessen. Hiszen tudjuk, hogy a Szaturnusz szférája, a planéták és ezért a korok szerint is azért a legközelebb áll a ,Caelum Stellae'-hoz és a Primum Mobiléhoz. De hogy mi módon kerültem ide és mit vagy kit idézek meg, nos erről szeretnék beszélni. Noha egy vallomással is tartozom itt; sokat gondolkodtam már bejárásaim és sétáim során, hogyan is írjam meg mindazt, ami történt és ami még csak készülődik a világhorizont mögött. A hangulathoz, a történések lényegi összetevőjéhez, ízéhez, illatához illően vajon olyan eszközökkel éljek-e, mint ahogy Poe indítja az "Usher ház végét?"
"Egy egész, unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendő őszén, mikor a felhők nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton egy különösen sivár tájdarabon" vagy úgy rögzítsek-e mindent, ahogy Lovecraft teszi "Az ismeretlen Kadath álomkeresésében"? Mint Nerval az "Auréliában"? Vagy mint Borges barátunk "A halhatatlanok városában"? Igen is és nem is. Mert rá kellett jöjjek, a leghatásosabb és leghelyesebb, ha a pőre igazságot mondom el, hiszen ez sokkal fantasztikusabb, mintha felszínezném csupa lenge kimérával. Igen is és nem is, mert ami van, az úgy van, ahogy írom. és ekképpen igazi itt minden, ha nem is, de facto, de mélyebben, intenzívebben, jelentéssel telibben: de mytho. és hát persze ez is csupán úgy van, mint minden jelentőssel - tehát az álmok foszforeszkáló valóságaival telítettel: a célt, a télosz-télezmát , csak úgy érheted el, ha a felé induló úton mindjárt az első lépéssel már túl is haladod. Talán ezért lehet, hogy az első jel, melyre még emlékszem a múlt hordalékaiból, akkor ért, mikor négy évesen ott álltam egyedül, mindig egyedül a sötét ebédlőben: a bútorok hallgató, feszült, ugrásra kész állatok a téli este súrlódó sötétjében, ott állok hát bénultan a rám törő, akkor még újra és újra átélhető tudás teljében, hogy ebben a világban nem vagyok itthon, az átégető felismerésben, hogy mindez kozmikus malheur, mely velem megesett, s akkor a másik szobából a halláshatáron tán, de még érthetőnek vélve, suttogó hang közölt oly dolgokat, melyekre "ébren" nem lehet, nem szabad emlékezni, de melyek vezérelhetik az életet, hogy az végre magához találhasson el. ("Vedd a vulkánfíber gatyákat, a mekkoraság belőle árad, mint a szerelmes gumibot, gyermekek fejjel lefelé és a füvek, a kerub füvei.") Hogy a susogó halk hang a régi-régi könyvszekrény groteszk faragványai szájából, szőlőindaszerű öregemberek processziózó madarain, gyümölcsök, tevék és görvélyes bűvészek; vagy egyenesen a könyvek lapjai közül zizegett elő, ma már megállapíthatatlan. Így adták a fonalat a "jelek" kézről kézre, néhány talán oly halovány, hogy csak iránymutatása hatott, tudatosítani nem is kellett. Ezért itt csak azokról a fejleményekről szólók - legyen az bármily kicsiny vagy jelentéktelennek tűnő is, de lehet az csodás vagy grandiózus netán - melyek egymást egyenes láncban, koherens, jól látható Ariadné-fonalban sodorták össze. Természetesen ez a látvány csak a mágikusan felnyílt szem számára evidens. A többit, könyveket, rejtélyes eseményeket, víziókat, beavatást a hegyi monostorokban, a lunatikus táncokat az elfeledett erdőkben, monogramjait az időnek, ami ugyan elősegítette zarándoklataimat, de legalább értelmezte, keretezte nem sorolom fel, mert csak az ösvény mellett álltak, mint titokra kötelezett szájnélküli idólumok vagy cromlechek, de nem volt meg bennük a titkos mintázathoz tartozás színe (csak fonákja). De ki érti meg Minotauruszt? így okoskodván próbáltam elűzni a félelmeket, egyikeként ama fiataloknak, kiket behajtatott az a kemény, keserű Minosz labirintusába. Itt tapogatózom már időtlen idők óta, s a durván munkált kőfalak már felsértették tenyerem, ahogy ujjaim között átperegtek a napok? évek? aiónok? az örökké? Egy-egy forduló után, zsákutcák mélyén - ritkán, ritkán - találok egy kőkorsónyi hűvös vizet, kenyeret és gyümölcsöt. De ahogy be nem talált ide még senki - és szó szerint a Senki, no nem a még tacskó Odysseusz híressé váló "Senki"-je ! - úgy ki sem. Rovom köreim, magamfeledve, eszelős röhögéssel. Minotaurusz sosem létezett - ím ez volt utolsó józan gondolatom.
De ki érti meg az "áldozatokat" - ingatom busa, szarvas fejem, én, akit tévesen Minotaurusznak neveztek az emberek fiai. (Valódi nevem oly enigma, mint magam létezése: apa és anya nélkül szült engem a világ mélye, s ha végre rájövök nevemre, rájövök arra is, hogy én vagyok szülőm, magam vagyok e kettősbalta formájú világ, ha pedig nem jövök rá, akkor ez a bárd, ez a világ áldoz fel.) Néha-néha találok korsónyi bort, élelmet, s öröklátó szememmel böngészem a falakra vésett hieroglifák meséit. De ki ért meg engem, szerencsétlen Ariadnét, az örök női sorsot, akit mindig itthagy kedvesem-áldozatom, ama éretlen siheder, Thézeusz, és fiam-tőle, Minotaurusz. Ott bolyongnak, játszanak sületlen játékokat fonalamon, mint megemészthetetlen kövek a madarak begyében. Így gondolkodom évezred-évezredre, magamköltötte meséimen én, a Labirintus; néha Thézeusz vagyok, néha Minotaurusz, nagynéha Ariadné. Ó e történetek! De legjobban azt szeretem és költöm újra, melyben Daidalosz vagyok, Minosz barátja. én soha nem alszom, a csillagok róják örökkön felettem-bennem köreiket s zsongítanak, hogy újra meséljek világot, világokat magamnak, szavak fonalából. Ilyen jel volt az is, amit öreg szomszédunknál - régi kacatjait egy nagy, fonott kosárban átvizsgálva - leltem fel, egy-két évvel ama télesti eset után. Mert ami végképp megmagyarázhatatlannak tűnhet fel, az az, hogy mi módon került egy nyugdíjas fűtő háború előtti elsárgult újságjai, egy régi budai hegység térkép, néhány szerszám, meghatározhatatlan formák és anyagok (pecsétviasz? kolophónium?), üres vagy apró szegekkel teli cipőpasztás dobozok, tucat fénykép, egy törött gyertyacsonk; jószagú fadobozka és az összegubancolódott pertlik e gigászi prousti kekszekkel-teákkal-hattyúkkal felérő hagyaték, emlékhordalék, múltzátony közé egy német nyelvű nagyalakú könyv az alkímiáról, melyből persze csak képeit - ahogy ma már tudom, néhány fascináló metszetet Heinrich Khunrath: Amphitheatrum...-ából - bámulhattam elbűvölve. Emlékszem jól, különösen az "Alkímista imaházát" néztem sokszor és sokáig, valahogy megsejdítve, hogy itt olyan mélységek lapulnak az észlelt valóság felszíne mögött, amitől mások a felnövésbe és feledésbe menekülnek, de mintha kétségbeesett rohanásuk nem előre űzné őket, hanem valahová hátra, az élet terméketlen földű hátsóudvaraiba... Valahol Németföldön - Kasselben? vagy a hidegszürke és téglavörös, északi szelekben borzongó tengeri városok egyikében? - egy rézmetsző fejét ingatva, munkájában megpihen: miért kell megrajzolnia ezt a nyitott ajtót, melyen túl ez az érthetetlenség nyílik, ha úgyis levágja majd a metszet kerek kerete?... S mi ez a felirat az ajtó fölötti táblán: "A jövő önmagát szüli." De kérdésére, attól a hallgatag, feketébe öltözött embertől, akiről nem tudta meg soha, szerzője-e a könyvnek vagy csak valami famulus, tanítvány, megbízott, ugyanolyan misztériózus enigmát kapott, mint amit megfejteni óhajtott: "Minden kapu sötétbe nyílik, de sötétnek kell lennie, mielőtt megvirrad. és ebben minden kapu egy, az is, ami a Mons Magorum belsejébe vezető alagút bejárata; és az is, ami az időbe enged be." - Na, ez tipikusan barokk pöff és homály - gondolta kissé indignálódva. - Jaj, meddig kell még a Licht századára, ama jó Voltaire úrra várnunk... így azután nincs más választása, és noha kint vidám sokaság sürög-forog, siet a hetivásár sátrai alá sert inni, friss halért vagy egyszerűen csak a tavaszi szélben csapkodó színes zászlókat bámulni a kikötőben, sóhajtva a rajzolat fölé hajol, mert az idő sürget, kapui nyílnak és csukódnak. Hányszor kell vajon egy embernek feltennie a kérdést, hogy végre merészeljen is azon az ódon ajtón átlépni?...
Igen, ilyen és hasonló gyermekkori esték, almasütések a vaskályhán, az egyedüllét varázsos, csillagos, de rettegett estéi üzennek némelyeknek, és egész életük nem más, mint az értelmek utáni kapkodás, ahogy pillangót akar fogni valaki, de a rekettyésben lépten-nyomon elakad. Ahogy a hosszú, alkonyi homályú előszobában mindig is rohannom kellett, el-el a nagy állótükör zöldezüst víztükre mellett, mert tudtam, ha megállok és felfénylő lapjára pillantok, immár valami kilép belőle vagy kiáramlik egy másik valóság, ami valahogy az enyém ugyan, de még korai, de még nem érkezett el az ideje! (ó, igen, és azok a mesék Levanahról , ahogy ezüst szálaival átszövi a világbarlangot, amíg csak túlcsordul és lélekké válva lehull a földre. Mert a tükör és a Hold hasonlatosak, mert a tükör, a Hold vizei és a lélek azonosak.) Már más jel volt az, amikor néhány barátommal felfedeztük magunknak a kamaszkor annyi más felfedezendő világtitka között a metafizikus piktúrát , és persze azonnal bemerészkedtünk azokba a mérhetetlenül elhagyatott, csendes térségekbe, ahol még suttogásunk is oly szentségtörő dörejnek hatott, ahol örökké az a vasárnap délután van és olyan magány, ami csak a valóság felidézésével lehetséges. Ahol az immár ember nélküli világban csak a visszamaradt árnyékok és szobrok lebegnek várakozva a kolonnádok árnyai mögött, és a mindig 1/2 2-t mutató óratornyos, nyárvégi tereken. De a "konkrét" jelzés főként két festményhez társult az én esetemben; az első de Chirico "A zsidó angyal vagy a két nővére", és e testvérek sok mindent elsuttogtak nekem a létezés alapvetéséről: a negatív létezésről, a szerkezet nélküli univerzumról mesélt az egyik, az arca helyén tátongó vörös vasrostély takarta üregből, és a másik a létezés totális önmagába fordultságának lehetőségéről, e Narcisszosz-létezésről, szótalan álorcával, bábulényével; míg a második kép, mely olyannyira felrázott, hogy voltaképpen máig sem csengett le hangtalan kiáltása Carrá "Metafizikus múzsájának". De amiről ez szólhat, végképp lehetetlen, sőt értelmetlen leírni; nézzétek meg, pillantsatok rá! Itt áll születésetek óta, mindig, mögöttetek! Elég az; hogy továbbvezetett, addig a pontig, ami az ember számára az egyik határpont, amit egymás között azután a "valóság szívé"-nek, a lényeg megtapasztalásának neveztünk. A gyakorlat, a legmagasabb gyakorlatok egyike, túl a rádzsa-yogán is, egyszerű, mint a végső dolgok: állj meg egy sötét pincelejárat vagy kapualj omló vakolatai, poros villanykörtéje előtt, lásd a fal homokját meg-megperegni kicsiny patakként, vagy nézd ezt a nedvedző falkérget, a múlt heti esőkből ittmaradt pangó-barna pocsolyát, nézz be egy kiállítóterem megnyitójának vendégei, a művészek végső sivárságába, nézd az öreg egyetemi professzorok koponyájának űrében az elfojtott rémület sikolyát, és tudatosítsd, de magas hőfokon: ez a valóság. Csak ez és csak ennyi a létezés. Csak ez van, nincs semmilyen mögöttes, előttes, nincs semmilyen jelentés ezen túl, de úgy, hogy még a kétségbeesés kapaszkodóját, a nihilt vagy az egzisztencialista "undort" is elveszik gyermekjátékokra álló kezeidből - ez a valóság beteg szíve, gyomra és belei, e belek labirintusával vázolható világunk. (A szétszaggatott áldozati bika belei, mert a bika mindig a világ másik neve.) Ez az, amit a "múzsa" szobájában megtudsz és hogy "metafizikus", az eltörölhetetlen jegye az ilyen tereknek, ahol egy örök visszhang hiánya metsződik ki a kristályossá merevedett levegőből. Csak Tarkovszkij "Stalker"-ének egyik-másik helyszínén ismertem rá újra a valóság szívére. (S később találtam némi párhuzamot a buddhisták "undorgyakorlataiban")
Ez a praxis, a falnézés egyik olvasata, a másik a Ch'an alapító mesteréé Bodhidharmáé. Bodhidharma kilenc évéé.2 De nem egy-e a kettő?... Persze az ezen tapasztalatokból kinyert utalások, jelek, chiffre-ek nem egy adott, definiálható tartalmat, információt adnak, hanem a tudat "színezékei'; alkímiai nyelven szólva tingálnak, ami a már meglévő (ki tudja, talán örökkön meglévő) tudást új rendbe szervezi és immár ez a tartalom az, ami továbbvezet, mint Hermész kígyós pálcája. Továbbvisz olyan experimentumokig, melyek a keleti kontempláció és olyan különös kísérletek, sorskihívások küszöbén állanak, mint azé a szürrealista költőé, aki keresztül-kasul bebarangolta Párizst, bezörgetve idegen ajtókon, bekopogtatva morcos házmesterlakásokba megmászta a padlásszobák lépcsőit és sötét alagsorokban kóválygott azon rettegett reménnyel, hogy egyszer valahol valaki kérdésére - miszerint: "itt lakik kérem Cheval úr (itt lakik Soupault, itt lakik Benjamin Péret, itt lakik Trithemius abbé, itt lakik a sivatag démona, itt lakom én)?" - nos, igennel válaszol... Igen, ilyen kísérletezésekkel teltek azok a langyos, portól kékesszürke, már tavasszal is megfáradt napok; s némely - inkább nevezném ma már kísértésnek - kísérlet meghozta furcsa termését, mint az is, amikor az általunk csak, "gonosz öregapó"-nak nevezett, félig aegipánszerű, félig azonban mégiscsak próféta külsejű figura (a lehető legjobb álcázás, búvóhely volt: annyira feltűnő, mint Monsieur Dupin levele...)3 ahogy a melegedő időben hatalmas fóliokötettel a térdén üldögélt üreglakása előtt, s megszólított egy sétámon, melyet ott; a volt bektasi-tekke4 fölé emelt romantikus stílusú erődszerűség - repkényes vakablakok, toronycsonkok, önmagukba visszatérő lépcsők e halmaza - oldalában róttam meg-megküzdve a sűrű bozótossal. (és ilyen vándorlásaimon már akkor felkeltek tudások arról, ami most van, mindig most van. Az ember hontalanságáról, vándorlétéről; ahogy tüzek fanyar füstje emelkedik késő ősszel vagy kora tavasszal a kis hegy oldalában, avar, pirosló nyáróledék izzanak mindenféle maradványai az elhagyottaknak, az időbe fagyottaknak. Amit az 'átváltozások Könyve' az emberek felé való rendelkezésként ír le; pecsétel be az időbe: KEN-en a LI nyújtózik az felé. Ahogy ismét őszi estéken megyek végig és újra végig olyan utcákon, mint csak ilyenkor lehetségesek, s döbbenettel vegyes elképedéssel kell elgondolnom, itt is emberek élnek. Nem erre számítottam. (Mágikus valóságú világunkban semmi sem szilárd, semmi nem adhatja vissza arcunk vonásait anélkül, hogy ne tükrözné valamiképpen az összes többi létezőt is.) Ez a porszem; vízcsepp, vadvirág, ez a különös őrült, akit Blakenek hívtak , ez a száradó fűcsomó, ahogy ingatja bugáját a keserű szélben, a korhatag, nedves kerítés tövén megbújva, s követeli ettől fogva mindörökké, hogy megemlékezzünk róla, ott van, ott, s még mennyi más, ami így létezik, földhöz hajolva, de szívósan a létben, tehát emlékeinkben; azután ez a fémpestises ereszcsatorna darab itt az olajfoltos pocsolya partján, ez a sín a szürke kőkockák közé ágyazva, ahogy sehonnan sehova fut, lehetetlennek mutat bármely realitást. Egyetlen sárguló levelű csonk-szőlőtő a gaz között egy apokaliptikus hátsóudvarban, ahol kopott minden, még a fény is rojtos, ami még egy-két ablakban haldoklik.
Mi ez? Ez a tiltakozás, ez a didergés és botrány nem hagy lehetőségeket, hogy megálljak. Hogy ilyen összezúzott kozmoszmaradékon , üledéken, a genezis iszapjában - tűzfal, tűzfal, utcai lámpa fénypocsolyái szivárognak, újra tűzfal, világítóudvar odvaival, hasadékaival, zizegő grundokon még palánták, az élet árnya is megkapaszkodik, rozsdás láncon félrebillent hinta lóg e félrebillent időkig, még egy tégla, ami kettétörve guggol a sóderon, talán már húsz éve - e szürke, fekete, sárbarna egek alá nyomva, még én is leüljek a csorba járdaszegélyre - mint zaccos kávémaradék csészeperemen ragad-kapaszkodik - és elgondoljam: holnap is lesz?... Az ilyen fémsóízű, felhabzó és nadálytőgyökértől báva életektől, ilyen, igen, korc, lángoló gázmaszkos hentesek és sufnik emléke, élettervektől való "elidegenedés" csupán közelebb-idegenedés a valódi állapothoz. A képlet egyszerű, nyers és már többször megállapították: a létezés ("világ") szörnyű és komolytalan, sivatagi búvár , sonka. és aki ilyenben jól érzi magát, az maga is söpredék. Punktum. Ha meg nem sértem fiatalúr - (Az ördögbe is, már hogyan bánthatna meg ezek után bárki is, gondoltam óvatlan hiúsággal) - ha majdan eljő ideje, ne adjon a szánkba párbeszédeket, e fattyúkat, lemezes suttyókat. - Nos, így fogok eljárni - ígérhetem meg könnyű lélekkel, egy száműzött orosz herceg enervált nagyvonalúságával, s azután amit lassan-lassan, sokszori látogatások után elmondott végül is arról, élete titkáról, tehát hogyan is került kapcsolatba a történelem fonákjával, a világunkra, különösen a történelemnek nevezett folytonos manipuláció-sorozatra vonatkozó tudás sötétebb színeivel, hogyan ismerte meg az erők, hatalmak, fluxusaik és ellentétbe fordulásaik valódi értelmét, úgy a történelemnek nevezett pókhálószövedékben - micsoda Párkák, micsoda torz, idegen valóságok démon-istenei szövik! - mint saját életében; hogyan is keveredett a háború alatt az "Ahnenerbe" egyik kutatási vonalába, tereibe, s hogy ők miért kutatták a rózsakeresztesség egynehány vonatkozását - és más vonalon Glastonbury nagy titkait -, ezt inkább rejtse itt jótékony homály, mert később, jóval később úgyis találkoznom kellett újra e sötéten parázsló misztériummal. Elég ha tudjuk, hogy talán nagyobb erőket, forrásokat mozgósítottak a több mint félszáz, a szervezethez (egyházhoz? rendhez? ezoterikus disciplinák fonadékához? ) tartozó intézetben, mint akár az első atombomba kifejlesztésnél, a "Manhattan-project"-nél; s talán még sikeresebben tudták titkaikat megtartani annál. Ezek a különös tapogatózások, egy francia kutatójuk helyesen mondotta: "sötét pincemélyeken fürkészések", semmilyen eredménnyel sem jártak volna?!... Ne higgyük egy percig sem, de elégedjünk meg azzal, hogy századunk történéseinek okkult hátterével megismerkedhettem legalább általa - persze úgy, hogy később, jó pár évvel később kiegészítettem a töredékes képet, amit ő kapott kutatásai során - azzal a rémisztő ténnyel, hogy mindent, vagy majdnem mindent, ősidőkben "feltöltött", mágikusan-szimbolikusan felavatott, hatalmas erejű, láthatatlan, jól rejtező szellemi hierarchiák, archetypusok és szimbólumok, "istenek" irányítottak.5 Valóban elég utalás lesz, ha arra a pentagramra célzok itt, amit a bolsevikok vérvörös, infernális színszimbolikával megfestve, a fémmunkák eszközével, a "fekete" kovácsok mágikus eszközével, a kalapáccsal és Szaturnusz sarlójával egészítettek ki. Talán tudtukon kívül. (Mert mit is kovácsolnak ki az idő testén a hírükben is fekete kovácsok, micsoda vasat, és mit is tud Szaturnusz, a "Nagy Kaszás" learatni, nézzük csak meg a Tarot Arkánáit.) S hogy milyen mágikus harc zajlott le az utolsó cár udvarában dr. Encausse, Badmajev a tibeti varázsló, és persze Raszputyin alakjaival a fókuszban... (De akár a messzeágazó kapcsolatok olyan titkos társaságokkal, mint a "Thule"...)
Ezen a szálon jutottam az "Arany Hajnal Hermetikus Rendje" legmagasabb - "benső" - adeptusainak nyomára, és arra, hogy e történelmi, mi több, létbeni erők, princípiumok miféle dinamikát reprezentálnak a csupán ezoterikus köreik által ismert, teljes és torzításmentes életfán... A véres csaták mögött, a mágikus és szellemi hatalmak és síkok közötti sokkal kegyetlenebb harc húzódott meg: a küzdelem az átjárókért a "héjak" (quelippoth ) kaotikus szennyvilágai és a Fa világsíkai között. E harc ma is, ha lehet, fokozott intenzitással folyik. (Mert egy percig sem gondoljuk, hogy győzelem következhet a végső győzelem előtt, pusztán azzal, hogy Mammon erősebbnek bizonyult; mint Baal, Golleb avagy Sathaniel!) Nem mondotta-e meg már a "Golden Dawn" látható hierarchiájának feje, MacGregor Mathers is; hogy "énmagam úgy vélem, hogy (a titkos vezérek) emberi lények, itt e földön élnek, de szörnyű emberfeletti erővel bírnak... A velük folytatott személyes érintkezésből meggyőződtem róla, milyen nehéz még a leghaladottabb ember számára is, hogy elviselje a jelenlétüket." Így. és azután az álmok! Minden, minden lejátszódott már ott, mindegy, hogy az akashával kötött ideiglenes szövetségről beszélünk vagy magáról a teremtés folyamáról. A város, ez a város éppen úgy az egész világ, esszenciálisan, mint akármelyik másik város, hegy, táj vagy akár csak egy barlang, kődarab, cseréptöredék, átszínezve, átitatva a tájak, éjszakák, szűk utcák, szűk szobák, sivatagok a hajnali fagyban, és az emberekre hasonlító bábok nyüzsgő-fontoskodó tömegeivel azon hullámzó terekben, ott, az álmok szarukapui mögött, oly jelentősen, mint egy hímporos gőzgép, illanó szagok, ízek, majdnem azt mondtam, hangulatokkal. Ahogy egyik negyedből egy másikba átlépve az évszak vagy a napszak is vált, ahogy a furnérokkal, porral, törmelékkel eltorlaszolt földalatti pince-világ - ez valamiképpen tükre a városnak, világnak ott lent... - elvezet mindenhová anélkül, hogy a felszínt egyszer is meglátnánk, és ha mégis, az éji városban folytatódik utazásom, a villamosjáratok úgy nyúlnak hihetetlen távokig - néha a csillagokig, a világűr sistergő lombozatáig, ágai között az elfogult, gyanakvóan sötét, kihunyt csillagok surrognak denevérekként egyre lassulóan, csámpás égi fogaskerekeiken - mint a gumiszalagok, részeg amőbák állábai, szenilis indiai táncosnők. Ilyen álombéli. kóborlások évtizedes átéléseinek karcaiból, a lélek üvegére karcolt pókvonalaiból állt össze lassanként a "térkép", mely elég rugalmas hozzá, hogy a valóság nehány vonását rögzíthesse, de azért mégis vannak rajta viszonylagos referenciapontok is ahhoz, hogy az ébrenlét támolygó mélyálmában, e konstans kábítószermámorban is meglelhessük a továbblépés lépcsőit. Azt az egyetlen, páratlan gombostűre tűzött tér és idő cincért, ami erre megfelelő. A térkép, térképeim, személyes mitológiám rejtekútjainak, az elme kanyonjainak labirintusa eme - egyik - elágazásáról, csomópontjáról szeretnék most szólani; mint oly sokszor magányos-bűvölő sétáimon, ismét öreg, bohém színész (és titkos író, filozófus) barátom dosztojevszkiji mikrokozmosza felé vettem lépteim irányát. Az a dohos de csillagokra nyíló, szegényes, de mégis Tibet remetebarlangjait idéző, sötét, de az éj szárnyainak takarásától az, szoba-konyha, a titkos kamrácskával, ahol meditációit, undorgyakorlatait és rejtélyes, még általam sem ismert manipulációit - talán alkímiai operációkat - végzi, nos ez a hely Raszkolnyikovok és Milarépák árnyait fogadja be, és melyben gazdája, e repedt hegedű, úgy húzza meg magát, mint az idő modern szobra, dadaista Kronosz; mint sovány pók ül ott hosszú-hosszú éjjeleken át, mert ő maga is éjféli lény, földmélyi szurokfáklya lángja, kénes-beteg fénnyel pislog, de tűz azért.
Hasonlatos dekadens írók, költők régi külvárosi kávéházak füsttel átjárt lukacsos alakjaihoz, és másol, másol Schopenhauert, ismerős és ismeretlen szerzőket, tibeti szentírásokat, s persze példaképét, Baudelairet, úgyannyira, hogy még a diktatúra rendőrsége is csak "mappás emberként" tisztelte, kocsmai razziái során rá-ráakadva, ahogy verseket olvas az álmatag szenesembereknek, tritónoknak és mindannyiunknak, akik ez olvatag valóságot lakjuk. ( Különösen dr. Barzael Esaburro spanyol di-pólmata rajongó tekintete csüggött rajta. ) Pók tehát ő, mert alig várja, hogy valaki megrezdítse hálóit, azonnal leolvassa a hajópadló nyiszorgó közei közé, vagy "dzsesszeljen" neki némi ideig, mert e zenei forma nem áll ellentétben nála a kanglingek6 hangjával. Én azonban biztos ellenszerrel, óvó mágiával felfegyverkezve jövök: egy palack burgundi varázsitalával - "s érzi még a burgundi ízét, mert ez a párizsi szalaví." - Igen, és azzal a szándékkal, hogy végre rávehetem, vállalja el a még megalapítandó első itteni bön egyház pátriárkai szerepét, "Penetráns a bön-po" néven. Nemes bosszú lesz ez, és eléggé szürreális ahhoz, hogy e szürke utcákat és még szürkébb felhőket pszichedelikus fénybe, a spiritualitás enyhet adó színes fényköreibe vonja. Ez az igazi találkozása ama varrógépeknek és esernyőknek a boncasztalon, vagy ha úgy tetszik, a reverendáknak és gázhajtású imamotolláknak a ravatalozóban. Befordulok a földszintes, hajdan lovardaként szolgáló bizarr építményegyveleg - Cheval postás álma - udvarára. Jobbra a "kertek", ahogy mi nevezzük "Babilon függőkertjei". éppen kint üldögél a saját kertparcelláján és halotti maszkját farigcsálja elévülhetetlen leffentyűs sapkájában, olyan blazírt arccal, satupofákkal, mint egy ravasz kínai teaházas, de elszánt terrorista, nihilista manó az erdőkből. De ha kobold, akkor kétségkívül ama kínai manó. A jövendő pátriárka bontogatja szárnyait! - vélem, pedig lelkem mélyén most is jól tudom, csak a régi thanatománia és duk-pa múltja dolgozik (a nevezetes sapka is ennek reliktuma-rekvizituma, emberi szemekkel és simára vasalt skarabeuszaival feldíszítve), ami egy Padmasambháva temetői meditációinál erősebben köti őt a katafalkok, ravatalok és a tibeti és egyiptomi halottaskönyvek világához. De ez ugyanaz. Egy bön-pátriárka, ösztönösen az, születetten az, tulku, ahogy mindent tud, de semmit sem akar. Mint a rovarok és hártyásszárnyúak. Könnyedén mint a pangó vizek, melyek alatt egy elfeledett birodalom álmodik. Fülei dühödten keringenek körötte, és így nyúlik el horhosok, zúzmarás völgyek, lápák, suvadások mélyén, elhagyott erdei kunyhókban táncol éjszakákon át; quid-quid recipitur, recipitur secundum modum recipientis. (Persze, hogy én is romantikus vagyok, inkább képzelném el a hasonló karaktereket sötét vonalú hegyek gerincén ülő tornyokban , ahogy a mágusokhoz illik, de ehelyett albérlet, nyers téglafalak, sűrű proletárkigőzölgés, hamuesős, betegszemű egek jutottak nekik, ami sokkal varázslatosabb tény, ismerjük el, semhogy magyarázni tudnánk.)
Most valahogy imigyen kellene folytatnom: Barátom bevezetett az átláthatatlan, labirintikus manierista parkjából palazzojának batáviai dohánnyal pácolt illatú könyvtártermébe, a sötét faburkolatú, nehéz drapériák díszítette pompás terembe, ahol is, a különösen az okkult és misztikus irodalomban "roskadozó" polcok alatt, diófa asztalánál - gyönyörű renaissance asztrolábiummal intarziás lapján - foglalunk helyet hátradőlve a kényelmes börfotőlyökben, szemben a kandalló lángoló fahasábjaival. Természetesen egy pohár, mit egy pohár! egy veder kiváló évjáratú 7 portóit kortyolgatva kezdtünk szokásos beszélgetéseink egyikébe, most éppen az ezotérikus irodalom egy felettébb ritka, és ami még döntőbb, felettébb homályos, obskurus passzusát vitatva, remélvén, hogy végre egy adott kulcsot jelent a Magnum Arcanumhoz vezető processzusok egyik fázisában, melyen elakadánk. Ehelyett valóban bementünk a kertből, ami tényleg áttekinthetetlen és útvesztőszerű, a vadszőlőtől, bódéktól, kihajított kádaktól, proligyerekektől, hajkeféktől, rozsdás baltafejektől (ld. labrys! ) és a szakadozott bádoglemezek és drótkerítésdarabok önkényes tekervényeitől és az emberi söpredék további fel-felbukkanó torz, de okos szemű, noha oligofrén alakjaitól. Valóban bementünk hát szobájába, s ami még valódi lehet az összevetésben az az, hogy a bor bor volt. De a csoda mégis megtörtént, halvány szikra lobbant itt, az anyagi világ legsűrűbb ölén, e valóságos Dis városában. (Mert itt kell az anyag legvégső összetevőit és lényegét, ahogy Guénon nevezi "legmélyebb gödrét" keresni: igen itt a görbe villa, a foszló, szőrehullató matrac, a történelemelőtti rétegekből most kivakart bögrék és ez a sztrátum az, amelyből felépül az atom, a részecske, a kvark is. Itt kell keresni a végső alapokat és nem a szupergyorsítókban vagy a kvantumgravitáció elméletben. Ezért húzzuk ki most fejünk a gázsütőből és csúszunk a szekrény háta mögé.) - Hail Penetráns! - köszöntöm öt hát újra - ő Mesterem, megvolt a mai rolang roll gyakorlatod? - vetettem fel frivolan (c'est la frivolité!), mire ő a szokott tibeti káromkodással - Zhen pa bzhi bral, legs pa dod gu rgya-gye (jakvizeletben feredőző nagynénéim dalait hallgasd, üstfolozók sóhajait - ó!) kezembe nyomott egy bőrkötéses könyvet, dr. Encause (Papus) "Kabbalah" -ját. - Rögtön rád gondoltam, mert tudom, mennyire érdekel a nyugati tradíció. A könyvet egy kolléganőm hozta el nékem (figyeljünk a morfén stílust! Kolléganőm!...), aki sajna egy felettébb tudatlan nőszemély, szemét egy egész porszívó fedi még (de mondjuk csak ki, egy bumeráng), s ezért fogalma nincs róla, mi ez. Egyetlen hozzátartozója, nagyapja hagyatékából származik, az öregapó most távozott a bardóba. Nos a sors útjainak átlátásához tudni kell azt, hogy Penetráns barátom akkoriban éppen utcaseprésből fedezte az elkerülhetetlennek vélt (ámbár infinitezimális, mégis borzasztóan muszájságú) materiális létsíkú egzisztálását, és itt, eme pandaemoniumban került hozzá a könyv! Az örökösnő oly mértékben volt sötét (tehát finnugor, tehát infernális), hogy az egész örökségből csak ama nehány nemzeti riherongyot, nyomorúságos edényt és ruhadarabot, kuglóf formát és belevaló zsenge bolygóarchónokat tartotta megőrzésre érdemesnek, amely a könyvtáron kívül rokona világi kincseit alkotta. A könyveket egy Hui Neng gesztusával csupa érthetetlen zagyvaléknak vélte, és el is határozta, hogy mint hulladékpapírt értékesíti őket. Ezt a példányt is csupán azért hozta Mesteremnek - "in spiritus", mert tudta róla, hogy afféle-olyféle 'habókos', mint a könyv és mint nagyapám, akit a faluban, ahol tanított (!) szegényke, is csak széllelbélelt garaboncásnak ismerték az ámberek.
Mint kiderült tehát, egész könyvtár porosodik valahol ilyen művekből. Sőt, hogy egy ugor faluban (!!) élt itt egy ember, aki az ezoterikus diszciplínáknak szentelte magát, s meglapulva, visszavonultságban, a "bolondság" álcájában élt - mert ilyen a sorsa azon kevés embernek itt, az Urdummheit aszó földjén, akik még valami valóban szellemi vonzásában élnek - holott, mint kiderült azután, külországokban azért bizonyos körök előtt korántsem lehetett ismeretlen, hiszen néha-néha különös emberek látogatták "amonnanról". Éreztük, itt valami megtörött, valami furcsa fuvallat ért, és azonnal elhatároztuk, élünk a felajánlott alkalommal, leutazunk ...-ba, átnézzük a könyvgyűjteményt és az unoka által említett "mindenféle firkálrnányokat", kéziratokat. Az utazásra csak három hét múlva keríthettünk sort, a faluig, amely úgy kushad e nyomasztó ország mérgezett földjére, mint szolgalelkű eb gazdája csizmájához; de ahogy beléptünk a szegényes ház könyvtárnak szolgáló szobájába, elállt lélegzetünk. Egy rozzant íróasztalon és billegő széken kívül csak a falakat tetőig borító könyvek foglalták el helyüket. De milyen könyvek! Igen, itt egy rendkívüli ember élte le életét olyan szellemi klauzúrában, ami valódi hermetikusnak - kvázi "in alembik" - mutatta. A falakon Kelet és Nyugat ezoterikus és okkult irodalmának legjava, olyan ritka értékek az alkímiáról, a királyi művészetről, továbbá a hermetikáról, kabbalahról, ami talán az egész országban egyedül itt létezik! Máris kezemben van Johann Nlathesius "Sarepta"-ja, mely oly súlyos kötésben pompázik, hogy szinte földre sújt, és lapja szétnyílván, máris mutatják a helyet, ami azt mondja el, hogy valahol országunkban, valami barlangfélében, mélyen a föld méhében különleges eredetű és óriási mennyiségű aranyat találtak, amit bizonyosan csak egy artifex chymicus készíthetett. - ó igen, igen. Az a barlang és az az arany csakugyan meg fog lepni - olvasom tovább, de ez már a lapszélre írt megjegyzés, amit talán az utolsó tulajdonosa rótt ide, erre mutat a monogram utána: egy alef és egy tav - micsoda arany lapul ott, nem látom világosan, nagy erők védik a "szem"-től a helyet. De Te majd látod, azonban óvakodj a duplán megteendő balsodrású utaktól. De máris egy hurukkolás zörög fel a mélyből (in tenebris ), valami "(Pseudo Ego)" nyilatkozik meg, füstökkel, örvénylő léghuzatban keringő fűszeres levelekkel sodródik fel hangja: "önmagamhoz való eljutásomban csak és kizárólag magamra támaszkodhatom. Szilárd vagyok, mint Heraklész oszlopai és azok a másfélének tekintett oszlopok ott, a Templom előtt. Semmi és senki, sem könyvek, sem tanok, sem mesterek, sem megtisztított eredetek ebben nem segíthetnek egy cseppnyit sem. Minden eszköz és tudás ehhez magamban rejtezik." Rázárom a csapóajtót, meghúzom a köröket és hétszögeket, részben krétával, részben a kratérban talált beszáradt pótkávéval, ott az ólomajtó mögött. A lezuhanó fóliáns hangja - az utolsó napok néger angyalainak cimbalmai - ébreszt fel, noha a sűrű füstben még sokáig szédelegtünk a polcok előtt, sajátos szarabandot járva rogyadozó térdekkel, míg végre az íróasztalt vettük szemügyre. A meglepetések - és ez már nem meglepetés - folytatódtak, mert Hans Arp tojásai zuhogtak, tiroli elefántokkal keverten, és trombiták, és mert a kéziratok paksamétájának borítója alatt mindjárt egy lila levél feküdt, láthatóan nekem szólóan! Hiszen címzése így szólt: Inconnu.
Megnyugodva bontottam fel hát immár, mert rájöttem, hogy mindez csak így lehetett, a ház gazdája tudta, hogy valaki a (Pseudo) Ego kliensei vagy famulusai közül el fog jönni e levélért. Az episztola tartalma megerősített e várakozásomban, s hogy még mi mindenről számolt be, milyen egzakt ismeretével bizonyos ezoterikus szituációnak, és levele útmutatása alapján kéziratai milyen módon olvasandók és mis valódi tartalmuk (az irodalmi forma, mondhatnám álöltözet mögött...), ő maga pedig milyen rendhez tartozott, és e rendnek milyen magas fokozatú adeptusa, mi több, hierophantja volt, erről nem beszélhetünk sem öblögetve, sem böllér; pecsétekkel komor súlyú felhívásával kötelezett hallgatásra minket. Ami még idetartozó, az szó szerinti útmutatása, hogy miképpen léphetek tovább. Egyrészt Knorr von Rosenroth "kabbala Denudata"-jának I. kötetében található kabbalisztikus-alkímiai műhöz, az "Ash Mezareph" (Tisztító Tűz)-höz utasított, amit rövid keresgélés után szerencsésen meg is találtam polcain, másrészt a levelét lezáró, duplán aláhúzott "Dormiens vigila!"8 figyelmeztetésével. E naptól fogva már tudatosan vártam egy bizonyos típusú álmot. Az a paranoidnak minősíthető sejtelem, miszerint "minden sejtelem nyavalyatörés", hogy az ember csapdában, egy maszkolt világban, fogságban, "álom az álomban", szóma széma, tehát nem-valóságban van, különböző ontológiai (és minőségű) szinteken léphet fel, különböző - de ma már tudom, nem véletlenszerű - időszakokban. Ezen az alaphelyzeten persze semmiféle doktrína, fundamentális tudás, ősbölcsesség nem változtat, még a szupertradicionalitás teljesen tisztára purgáltnak vélt birtoklása sem, különösen amióta ez a tradíció is betöltheti az ellentradíció funkcióját! Mert Ki őrzi az őrizőket?... Az első szinten, melyet talán kozmológiai színvonalúnak nevezhetnék, a gyanú az, hogy egy másik faj tagja vagyok, egy másik világrendszerből, esetleg a szuperember első (második stb. ) példánya, rejtett - most még-már magam sem sejtette - képességekkel, s itt csak fogságom töltöm, befolyásolják érzékelésem, esetleg tudatom, hogy úgy higgyem és tudjam ( "éljem" ) : itt születtem, éltem. Míg valós emlékeim száműzettek valahová a mélybe, a háttérbe... A második lépcsőn, nevezzük ontikus-ontologikusnak, a gnosztikus "Gyöngy-himnusz"-motívum lép elő: "démonok", archónok, irigy demiurgoszok (ide sorolható a Descartes-féle csaló "teremtő" felvetése is), egyiptomiak, más létsíkok vagy saját tudatunk alfunkciói, fellázadt rész-perszonalitásai ejtettek a létezés e szintjén fogságba; saját tudatom vált az egoitás létreszeparálódásával olyan labirintussá, melynek uralma, valódi természetének ismerete kisiklott ellenőrzésem alól. Feledés-motívum: a valódi szerep és küldetés, jelentőség feledése, mert ezzel veszélyeztethetjük a démon-valóságot és a hamis ellenventrumot, az egót. Az egyiptomiak létezését... Mindent összevéve e szint mitologikusnak tekinthető. A harmadik szinten, "a szakrális szolipszizmus", az akozmikus teopantizmus vagy a buddhista yogacsára (csak tudat-iskola) színvonalán jelenik meg "a világ Brahma álma"-típusú motívum: a világ egyfajta feledékenység, lapsus, éberséghiány (álom, kábaság, avidya) eredménye. De maga a tudat is! A lét egyetlen kitapasztalója álmodja bele magát álmodott világába, s elfeledkezik önmagáról, valódi magas Valóságáról, a Megnevezhetetlenről. Csak egy pillanat csupán vagy kilencven milliárd esztendő-e szundikálása - ez mindegy, mert fel fog ébredni és az időfelettire fog felserkenni. De mikor is ébredünk felfelé, mikor elalszunk tán, vagy mikor a világban élni vélünk?... "Dormiens vigila!"
Már megint, oly sokadszorra immár, menekülünk, fejvesztve rohannunk kellett, és ismét csak egyedül én értem el az elrejtő pincelejáratot, ahol a kovácsoltvas rácson túl az opálosan derengő fényben futottam, támolyogtam, kuruttoltam egyre mélyebben a folyosók összefonódó járataiban. Egy idő után olyan szakaszokban jártam, melyről bizonyosan tudtam, hogy - noha mesterséges - ember nem építhette, de más entitás sem, mert csak a puszta kihaltság népesítette be. Olyan fülkék, téglafalak és lépcsők, olyan fordulók a rozsdás gépszörnyek között, melyeket senki sem épített, amiknek nem kellett létrejönniük, olyan por, törmelék és reve fedi ennek a földalatti mindenségnek a lakóit, melyet nem az idő őrölt meg, hanem, hogy úgy mondjam, örökké vadonatújak. Romolhatatlan korhadt faajtók és omló falak, mintegy az omlás közepette befagyva. Egy templomrom közelében volt ez alkalommal a feljárat, vastag avar, borostyán-iszalagok között, egy korai tavaszt sugárzó erdőben. Noha még most is kiléptem üldözőim elöl, immáron jóval kisebb belső remegéssel, félelmekkel töltve haladtam a széles erdei földúton, a ligetes parkszerű benyomást keltő facsoportok között, és hamarosan egy folyócska fahídján átkelve, egy óriási homokbánya sziklás peremére kapaszkodtam fel, melynek katlanában egy tiszta vizű tó nyúlt a szikla szemközti karéja mögé is. (Később utánanéztem, valóban a homok a prima matéria jelképe is. ) Itt nyugodtam meg véglegesen, mert egy homokgöröngy alatt - véletlenül felrúgván - ráleltem az üzenetre, a megnyugtató jelre, egy orvosi spatulára, amire a következő szavak voltak karcolva: Fumátori stafuláj, ezek a kezek. Azután a fák között villódzó, elfutó léptű könnyű szilfek felkacagtak. A halk nevetés végigzengett a vízen, tovasiklott a park sohanemjárt sétányain, meglibbentett egy-két még múlt őszről itt maradt füstölő-illatú levelet, melyek alatt koboldok szenderegtek és elhalt, mire az omló falakhoz ért. Mert a sziklafal mögött, félig rejtve, a tó vízében állva egy puszta tűzfalú, üres ablakszemű valaha volt óriási épületemlék, talán kastélyé, emelkedett. A tó partján heverő bizonytalan, ormótlan csónakot vízre toltam tehát, evezni kezdtem az ócska deszkalappal, amit jobb híján találtam; így azután meglehetősen lassan haladtam. - Eleve romokat építenek eme tájékon - gondoltam némi malíciával és megközelítettem végre a vakolatát vesztett faltorzót. Hogy miképpen jutottam fel a padlás szintjéig? Magam sem tudom, talán repültem csökevényes, monergummal9 töltött, harmadik pár fülemen, de a megdöbbenés - mert mi más is lehet az, mint jófajta megdöbbenés, rettenet vagy idegláz, aminek hatására felváltva csuklottam és imádkoztam a dryászokhoz - még most is rezonál bennem, mert ami lentről nem látszott: itt mintha valamely más térbe nyílna át, még létezett a kastély padlásszintje! Míg lentről vizsgálódva, sőt a falkolosszus mögé pillantva semmi más, mint a tó és mögötte a nyugodt hegyek látszottak csupán, addig itt fent már beléphettem egy tökéletesen felszerelt alkímiai műhelyfélébe. A kemencéből az égő tűz meleg fénye szűrődött ki a rostély mintáit vetítve arcomra, kellemes meleg fűtötte a helyet, és suttogta híreit arról, hogy szinte még az előző percben az artifex itt tett-vett volna. Itt állnak a polcokon és asztalokon a zöld üvegcsékben, kerámia csuprokban, tégelyekben, fiolákban és szelencékben a meghatározhatatlan porok, ásványok, kenőcsök és folyadékok, itt gubbasztanak a görebek, mozsarak, retorták és ambixek, a "hosszúcsőrű muskátli" és más poetikus eszközök, a levegőt pedig ritka illóolajok és a viromulti, a Leo oriens szaga töltötte be.
A padlóra rajzolt Daemonij Lunae karaktert azonban messze kerülve, a hátsó falon nyíló kis keskeny barnára festett ajtócskán, melyet mintha törpékre vagy gyökérmanókra terveztek volna, olyannyira meg kellett hajolnom alatta, egy csodás, könyvekkel, kézirattekercsekkel, asztrológiai térképekkel és műszerekkel felszerelt terembe léphettem be, de legnagyobb csodálkozásomra itt sem találtam a "ház" és művei gazdáját, holott jól éreztem, mintegy bőröm egész felületével, egész valómmal, ama bizonyos éteres lehűtő érzést, hideg fuvallatot, hogy valaki van itt, lakozik itt. De dolgom mint oly sokszor már történetünkben, a könyvekhez köt, mert itt lapulnak a könyvszekrények széles szájában barna fogakként azon tekercsek, könyvek, kódexek, fóliánsok, melyek minden kérdésemre választ adhatnak és még ennek a furcsa, álombeli üldözésnek és helyszíneknek, ennek az álombeli irkálásnak is, itt e lapokon, megadják valódi jelentőségét és magyarázatát, visszamenőlegesen feloldják a részeg múltat. Így hát találomra emelek le egy ősrégi, ujjaim között majdnem szétmálló kis nyolcadrét kötetet, ami magától nyílik ki itt:
Illusztrációja pedig nem más, mint azon ablakkeretezte táj, ahol most - mert nem maradt hátra más dolgom, mint a terembe ragyogó fénypászmákat, illuminációfüggönyöket beeresztő két-három ablak egyikén kipillantani - noha eddig borongóssal váltakozó napfoltos tavaszi időjárás volt, egy nyári naptól ragyogó, távoli hegyekkel koszorúzott vidék húzódik és felém int, s ahová a párkányon átlépve most elindulok. Később mesélte egy jóbarátom, egyébként neves pszichoozmotikus , hogy ugyanazon éjjelen azt álmodta, hogy ama padlásra ő is eljutott, de láthatatlan és megszólalásra, jeladásra, bármiféle kommunikációra képtelen katatón szellemféleségként, plasztikhurkaként, leszakadt konnektorhuszár, lankadt gázóra sodródott ott faltól falig, sajátos kataleptikus zsibbadásában, noha belső erőfeszítései heroikusak, mi több heórikusak voltak, ami arra irányult, hogy megértesse magát vagy legalább a figyelmet létezésére vonja. Az egyetlen lényeges különbség, hogy ő ugyanitt a bombokhülon10 őrjítő illatát érezte és a "La Muso noire"-ból 11 kellett töredéksorok ismétlődéseit elviselje... Igen, ez az álom értette meg velem azt, amit mindeddig; csak sejtettem tudatom külvárosainak zugaiba száműzve, hogy a világ, a létezés nem hely, hanem állapot. és ne higgyük, hogy ez ártalmatlan, következmények nélküli filozófiai álláspontváltozás csupán, és ne tegyük ehhez hozzá, hogy tudatállapot avagy hullámfüggvény-állapot, szubjektív vagy objektív állapot, az élet terrénumának vagy a halál birodalmainak sztázisza, mert ezzel máris dichotomizáljuk, bármelyikkel, és egységes folyamatösszességből csökkent értékű ténnyé válik, lehűtött valóságpótlékká. Ha pedig a világ, ama világlás, állapot, akkor álom és ébrenlét szintén ehhez tartozik és egyenértékűek legalábbis, ebből következően egymásba átfolytathatóak, mint egynehány misztikus yoga-eljárás tanítja. Azonban nem csak átjárhatóak, de egyetlen valóságot alkotnak, vagyis az álmok történései az ébrenlétre éppen úgy vonatkoznak, mint fordítva. A váltás az ébrenlétnek nevezett ájultságból az álmokba csak olyan küszöb, mint egy házból a frissen kaszált rétek hűvösére lépni... De ebből az is következik, hogy mindeme vándorlások, peregrinációk, stációk - akár ébrenlétiek, akár az álom szarukapuin túliak - a megfelelő tudatállapotok lépcsői is, különböző "ágelágazások" az élet Fáján, vagy ha úgy tetszik, a beavatás fokozatai.
Jegyzetek
1. "S már kétszer keltem át az Akheron zaján, pengetve Orpheusz lantját,... " fordította: Kálnoky László »
2. A legenda szerint a mester kilenc évig ült meditációban elmerülve egy sziklafal felé fordulva, Shao-lin kolostoránál. Vajon nem a mi "világunkat" építi fel és bontja le ott újra és újra? »
3. E. A. Poe elbeszélései hőse, itt különösen az "Az ellopott levél"-é. »
4. Dervis kolostor. E dervis-rendet Hadzsi Bektasról nevezték el. »
5. Ha úgy tetszik, egyik metszetüket mint isteneket, másikat mint angyalokat ismertük hajdanán, újabban - csökött korunknak megfelelően - korcs, lehűtött változatban, mint UFO-kat tiszteljük. »
6. Emberi lábszárcsontból készült, mágikus szertartásokon használt furulyaféle a lamaista területeken, különösen Tibetben, Mongóliában. Emberbőrből készült köténykéhez hordják. »
7. 1965-ös a Maison de Patha-tól. »
8. "Légy éber (virrassz) alvás közben!" Heinrich Khunrath: "Amphitheatrum Sapientiae Aeternae"-jének (Hanau 1609) egyik aranymondása. »
9. Monergum = koloprázzal desztillált, VII. Teofil asztrahányi pátriárka által megáldott szubsztancia. Villamoskalauzok kétségbeejtő vágyképei. »
10. Alraungyökér, mandragóra. »
11. Stanislas de Guaita márki költeménye. »
|