Veltro: Szárnyas Fejvadász - avagy a Demiurgosz Letaszítása és a Felforgatás Felforgatása

Veltro
SZÁRNYAS FEJVADÁSZ -
AVAGY A DEMIURGOSZ LETASZÍTÁSA
ÉS A FELFORGATÁS FELFORGATÁSA
Gnosztikus reflexiók egy sci-firől

"Az isten alászáll, és befészkeli magát egy emberbe. Először csak olyan, mint valamilyen súlyos dolognak a tudása, mint valami parancs. Fenyegető vagy kérlelő, visszataszító de izgató is. Aztán egyre jobban megismerteti magát, és az ember próbára teheti az Isten erejét, megtanulhatja szeretni, feláldozni magát érte, és eljuthat a teljes ürességig. Amikor eléri ezt az ürességet, az Isten birtokba veszi emberét, és vele végezteti el a munkáját. Aztán magára hagyja üresen, kiégve, megfosztva az e világi élet további lehetőségeitől."

Ingmar Bergman

"- Végtelen - mondta Isten. - Játssz tovább.
- Mi volt a bűnöm, hogy ezt kell tennem?
- Vagy az érdemed.
- Nem tudom.
- De te tudod. Vagy talán nem nem tudod, csak igyekszel kitalálni. - Végtelen regresszió indult el.
- Végtelen. Játssz újra. Én várok."

Philip K. Dick - Exegesis, 80-11-17 esemény, részlet

Mysterium tremendum. Az istenivel való szemtől-szembe találkozás letaglózó rémülete. Azt mondják, akit tisztátalan lélekkel ér Isten színről-színre látásának élménye, az azon nyomban hamuvá ég. Tükör által homályosan talán megússza az őrülettel, és az árnyjáték-élmény rabszolgájává és prófétájává válik. Mi ez a rémület, ez a sújtó téboly és látomás, ami Dicket és műveit az idő előrehaladtával egyre inkább hatalmába kerítette? Két, egymással összefüggő kép rajzolódik ki: egy óriás, mindent rémülettel átható szem jele az égen, és a darabjaira hulló valóság képzete.
Furcsamód, kénytelennek érezzük először a "végén" kezdeni, vagyis attól a komplexumtól, ahová el kell jutnunk, mert ennek, és a benne lezajlódó folyamatoknak szimbólumait, visszfényeit és visszhangjait fogjuk felderíteni elemzésünk során, és amit gnosztikus lét és világértelmezésnek nevezhetünk; nem más ez, mint ahová Dick maga is eljutott^* a maga konfúz és néha kifejezetten tébolyultnak tűnő módján, nyakig elmerülve a 60-as és 70-es évek pop- ellen- drog- és felvizezett s meglehetősen baljós irányultságokat felvonultató ál-spirituális kultúrájában, és még ha maga alá is gyűrték az ebben feszülő erők harmonizálására és megértésére tett erőfeszítései. ^***

A Dick-i mysterium tremendum megnyilvánulásai közül az első, a mindent átható tudat, a mindent felfogó és mindenütt jelenlevő tudat képe, de valami másnak a tudata, valaki másnak a tudata, és ez az, ami ezt a végletekig rémületessé teszi, a valami más(heteron), a tökéletesen és univerzálisan heteron tudat betörése a hétköznapi tudat sérthetetlennek és intaktnak hitt körébe. Amennyiben ez a tudat a másé, úgy annyiban ez a legtökéletesebb gonosz jellegét ölti fel, és a legtökéletesebb rémület érzése társul hozzá. Amennyiben a tudat képtelen ezt a heteron tudatot (pontosabban ennek a jelenségnek a komplexumát, mert sohasem magát az önmagáétól különböző tudatot érzékeli, hanem annak a saját tudatában megjelenő képzetét) átalakítani, vagyis "másság"-ának illuziójáról a leplet lerántani, úgy a lélek egy vég nélküli labirintusba kerül. Végtelen regresszióba, Dick szavaival élve. Ő lesz az, aki egy mérhetetlen heteron tudat bábjává válik, ő lesz az, akivel játszanak. És keresheti vég nélkül a magyarázatot, azt soha meg nem találhatja, amíg a "saját" és a "más" tudat feltételezésének világaiban bolyong (emlékezzünk a Figyel az ég-re, ahol a szereplők egymás tudati világaiba kerülnek).

Paradox módon azonban éppen ez az a pont, ahol az eddig valóságnak hitt valóság megrendül, a hétköznapi, nyugalmas, kiszámítható világ elkezd felfesleni, és feldereng a semmibe zuhanás jeges képzete, ami a legnagyobb rettegést kiváltja. Az "én" határhelyzetbe kerül: a világ többé már nem ugyanaz, hite a világ valóságosságában megrendül, viszont még képtelen azt elhagyni, egyrészt tudati erejének és hatalmának elégtelensége, másrészt pedig a világból való kiszakadás jeges félelme miatt (emlékezzünk Ádám rettegésére az Ember Tragédiájából, amikor is Lucifer az űr mélyébe vezeti, messze az otthonos és belakott földtől), ami tulajdonképpen nem más, mint a halálfélelem, félelem egy az adott világ anyagából gyúrt, és ahhoz ragaszkodó "én" megszűnésétol. Egészen pontosan nem is az adott világ a létezés értelmében vett valóságosságában rendül meg a hit, hanem annak mibenlétében, éppen úgy, mint amikor valakit álmában egy irracionális, oda nem illő esemény vagy objektum felébreszti, emlékezni kezd, és felismeri, hogy álmodik. Elsősorban arra emlékszik, hogy ez nem a végső valóság, hogy ez nem az egyetlen lehetséges valóság, hanem csupán egy a lehetséges világok közül. És értékfokozatokat él meg az egyes világok között: egy világ annál "valóságosabb", minél inkább önmagamnak érzem magamat benne. A valódi ébredés lehetséges, amennyiben feldereng, hogy ez a saját tudatban létező világ. Amíg azonban a világ teremtője valamely heteron erő, és fennáll a világhoz, és benne az aktuális "én"-hez való ragaszkodás, és az attól való elrugaszkodás félelme, addig a szabadulás lehetetlen, és az ember egy egyszerre széteső, és egy egyszerre börtönszerű világ rabja marad.

Az ébredéshez vezető folyamat, az ébresztés megkezdése ezért, legalábbis kezdetben, szükségszerűen rémülettel és félelemmel teli. Ezért annak a számára, aki nem ismeri fel az ébredés, és az ébresztés folyamatát, ezek a legrettentőbb behatásoknak tűnhetnek; vagyis a legpozitívabb erők és jelenségek a legnegatívabb erők és jelenségek képében tűnhetnek fel . Hogy hogyan jelennek meg, az a tudat viszonyulásától függ. A fel nem ismert angyalok démonoknak tűnnek. Amennyiben a tudatban felismerszik ez a folyamat, úgy a démonok kezdenek "angyalokká átalakulni" - természetesen ez csak látszólag történik így, épp ahogyan csak látszólag voltak az angyalok démonok: valójában a tudat az, ami átalakul, és amit eszerint át is kell alakítani.

Az ébresztést tehát szükségképp egy heteron(-nak tunő) erő kezdi meg. Valami, aminek a hétköznapi (lehullott) szintű tudatosságtól szükségképpen különbözőnek kell lennie, mivel egy magasabb szintről veszi az eredetét. Van tehát egy erő, ami a maga heteronitása és hatásai miatt rémisztőnek tűnik, létrendileg azonban az "isteni beavatkozást" képviseli. Aki persze Istenről nem tud, és a folyamatot nem ismeri(fel), annak a számára ez maga a mindenhová beszivárgó gonosz, a furcsa, a rémisztő, az embert örökké üldöző (paranoia), ami elől menekülnie kell az embernek (Ubik). Ekkor léphet fel egy másik erő, ami valójában mindig is fennállt: ami magát az elfeledettséget és a lehullott világot generálja, és annak fenntartásában érdekelt. "Érdekelt", mert tulajdonképpen ő maga ez az erő: a felejtés, a nem tudás, az álom, az illuzió, a félelem és ragaszkodás. Ez az erő az, ami létrehozza a hétköznapi (és hétköznapiságában fel nem ismerten aláhullott) világot, ez az erő az, ami a tudatot minden lehetséges módon arra vezeti, és arra csábítja, hogy maradjon meg ennek a világnak a keretei között; a menekvés édes paradicsomát kínálja fel az egyszeri lelket fenyegető ama másik erő elől.

Van két erőnk tehát, amelyek egymás ellentéteinek tűnnek fel, és attól függően, hogy a tudat miképpen viszonyul hozzájuk, tűnnek jónak/pozitívnak avagy gonosznak/negatívnak. A tudati emelkedés szempontjából természetesen egyértelmű, melyik hat felfelé, és melyik lefelé, amíg azonban a tudat maga nem teszi magáévá a tudati emelkedés eszméjét, addig ez éppen ellentétesnek tűnik fel. Az isteni erő sátáninak tűnik, a sátáni pedig (e világ fejedelme és teremtője, a gnosztikus demiurgosz) isteninek. Ez maga a tökéletes zavar, mondhatni a legeslegtökéletesebb, ennél ellentétesebb és "húsba vágóbb" zavarodottságot már elképzelni sem lehet. Mindkét erőnek meg vannak a maga bástyái és erősségei, mindkettő kialakítja a maga hierarchiáját, mindkettő hasonló a másikhoz, mégis egymásnak tökéletes ellentétei, és egymást kölcsönösen "démonizálják", az egyik paradicsoma a másik pokla.

Helyzet paradoxitásának van még egy zavarba ejtő jellemzője: mindkét erő heteron erő. Márpedig, mint azt láttuk, a helyzet megoldása megköveteli, hogy a heteron erőket birtokunkba vegyük, autonná alakítsuk. Mindkettőt, vagyis a felsőket, és az alsókat is - ami pedig nem kis misztérium, de e helyütt nem térhetünk most erre ki, a megvalósítási út egy késoőbbi fázisát képezi ez, most pedig kimondottan a kezdetekre, az ébredés kezdetére kívánunk összpontosítani, lévén a mű is ezt a területet célozza meg.

Amennyiben azt az alapvető változást, ami a jelen, "bukott" világot létrehozza egy eredeti, természetes avagy isteni rend "feje tetejére állításának" vagy "felforgatásának" nevezzük, úgy az eredethez való visszatérés szükségképpen a "felforgatás felforgatása", a felforgatott világkép 180 fokos átértelmezése: az Istenből Sátán, az angyalból ördög, ördögbol angyal válik... és itt éreznünk kell azt a veszélyt, ami ebben rejlik: amennyiben nem jól mérjük fel a helyzetet, amennyiben valamilyen csalás áldozatai leszünk, úgy igen nagyot bukhatunk. Pokol vagy menny, menny vagy pokol^**.

Tárgyunk nem különösebben a történetben kétségtelenül fellelhető 'hagyományos'-nak tekinthető sci-fi és sci-fi filozófiai elemek és problémák, mint a mesterséges intelligencia problematikája, ember és gép viszonya, a gép, és a gépi intelligencia 'polgárjogi' kérdései, természeti környezet pusztulása a falanszter-jövőben, kolonizáció, stb. Ehelyett a történet ezen elemeinek, mint örök érvényű szimbólumokként való újraértelmezését kíséreljük meg, egyfajta gnosztikus indíttatású intuíciót követve. A PKD-i 'humanizmus', ami az alapregényben tulajdonképpen a középpontban van, a filmben nem jelenik meg annyira markánsan az egyéb jelentéssíkok mellett, és ezzel helyet ad egy olyan értelmezésnek, ami ennyire konzekvensen és erőteljesen a PKD-i történetekben talán nincs jelen, mégis, mintha akaratlan(?) összegzése, vagy még inkább egy letisztultabb kikristályosodása lenne azon regényeinek, amelyekben a gnosztikus alapfelvetések még konfúz, kaotikus kavalkádban ötvözodnek a PKD-i rögeszmékkel és fantáziákkal (no de nem ő az egyetlen, aki saját mítoszát élte is, és írta is). A PKD-i konfuzió és exaltáció itt kettő és többértelműséggé szilárdul, amely értelmezések egyszerre ellentétesek és komplementerek, és nem nélkülöznek egyfajta 'sötét mosoly'-t. A filmben megjelenő szimbólumok előfordulása azonban kétségtelenül tudatos tervezettségre utal, mégpedig egyfajta hermetikus módon, értve ez alatt azt, hogy az esetlegesnek tűnő, gyakran alig észrevehető részletek és beállítások szimbólumnyelve fejezi ki a félig rejtett üzenetet. Ezek jellege néhol egészen zavarba ejtő, és csodálkozásra adhat okot, mert szinte "tudat alatti" összejátszást sejtet Dick és a film alkotói között. Azt tudjuk, hogy Dick elégedetlen volt a kezdeti forgatókönyvekkel, mivel e filmadaptációt is utolérte a szokásos sors, az alma meglehetosen messze esett a fájától. A valóban izgalmas azonban az, mint arra fentebb utaltunk, hogy mégis mintegy tudattalan szintézisévé vált ez a film Dick műveinek, gondolkodásának, égető és megoldani valószínűleg tisztán soha sem tudott filozófiai-metafizikai és létrendi problémáinak.
Dick később megbarátkozni látszott a filmmel és az újraírt forgatókönyvvel, az ígéret földjére azonban nem léphetett be. A film befejezése előtt néhány hónappal meghalt, mint ahogyan azt Exegézisében megjósolta, szív és érrendszeri problémák következtében.

Tyrell, a demiurgosz.

Az e világ fejedelme¹, piramisban lakik, de csonka piramisban - ez hatalmának jelvénye, s egyben attribútuma. A csúcsától megfosztott piramis a szellemről leválasztott anyagi-világi hatalom képének tárgyiasult formája, a négy elementum egyesítésének beteljesületlensége, vakság és képtelenség azok transzcendentálására, ami csak a csúcs megnyilvánulatlan csúcspontjában történhetne meg. Az érzékszervek világába fordult elme álbölcs uralkodójának vallása a tudomány, rituáléja a kereskedelem. Ő nem Lucifer, vagyis Lucifer nem ő, mert Roy Lucifer, a "Bukott Angyalok"(ld.: Prófécia Amerikáról) vezére, akik alászállnak a földre² az univerzum ékességei közti lakhelyükről, az 'égben' kitört felkelés után.

A Gnózis titkos, s mindenekfelett legjobban félt és rettegett tudása: akit Istennek neveznek nem az Isten, hanem épp az ellentéte, akit a sátánnak mondanak, valójában Hérosz, és a tudatosság fényének hozója.

Tyrell, az emberisten teremtményei, akiket saját fajtája hasonlatosságára alkotott, és fajtája szolgálatára rendelt, öntudatra ébrednek és ezzel öntudatára ébrednek saját halandóságuknak is, s Teremtőjük felé törnek erővel elragadni tőle a halhatatlanságot (vajh titáni tett-e ez, avagy héroszi?). A földi világ egyfajta fordított Menny vagy Paradicsom, ahová nem felemelkedni, hanem leszállniuk kell, a tiltott hely Roy fajának; ahol létrehozták őket, de ahonnan kiűzték őket az örök szolgaságba; a 'sors fintora', vagy inkább a felforgatott, ellentétébe fordult allegória jellegzetessége, hogy az 'angyalok' paradicsoma az emberek pokla, ahonnan aki csak tehette, már rég elmenekült, ahol szinte már semmi sem maradt az őseredeti teremtésből, pontosabban, szinte semmi sem maradt az eredeti teremtés természetességéből, mert ami megmaradt, az csupán utánzás ('A sátán Isten majma'), egy ördögi utánzás a mű-lények serege, akiknek minden porcikájában ott van a Fenevad jele (azonosítási sorozatszám). Utalásképpen a kígyó jele ez, melyet Deckard Zhora kígyójának pikkelyén azonosít be, legalábbis látszólag, mert valójában Tyrell az, aki jelöl.

Teremtése, bár ez homályban marad, nem lehet autonóm teremtés. Nem lehet hatalma intelligenciát, életet teremtenie önmagától, mert az örök életet képtelen megvalósítani, sőt, még a longevitas-t sem³, nincs birtokában az élet princípiuma feletti hatalom, az elixír; a teremtés mikéntjét az Eredeti teremtésből lesi el, vagy inkább lopja el; egyfajta sötét (ál)Prométheusz-alkimsita ő. Löw rabbi, a modern demiurgoszok archetípusa tán a Tórából olvasta ki a Kabbala tudományának segítségével a lélekadó Nevet, Tyrell pedig a biológiai élet könyvéből, a DNS⁴-bol olvassa ki a genetika tudományának segítségével ugyanazt. Teremtménye így mégiscsak hordozza az originális Isteni szikrát, ha csak közvetetten is, ennek végső bizonyítéka Roy lélekgalambja, ami halálakor az égbe reppen - de ebben addig senki sem lehetett biztos, a kérdés nyitva állt, robot-automaton, szolgálatra teremtett angyal-gépezet, avagy Szellemmel bíró teremtmény. A "mesterséges" intelligencia központi filozófiai alapkérdése egyben a szubjektív idealizmus alapkérdése is; lehetetlen eldönteni, hogy a másik, tudattal rendelkezni látszó lénynek vajon valóban van e saját, az enyémtől különböző tudatossága, hiszen ami alapján következtetek, az nem maga a másik tudatnak az átélése, hanem csupán a saját tudatomban a másikról alkotott benyomások sorozatából levonható közvetett következtetés. Azt mondhatom legfeljebb, hogy olyan, mintha lenne tudata, mert hasonló jelenségeket mutat, mint amilyet én is, aki kétségkívül rendelkezem tudattal. Ugyanilyen, vagy még nagyobb érvénnyel elképzelhető azonban az is, hogy csupán egy szimuláció eredményei ezek a jelenségek. Az egyetlen döntő bizonyíték csupán az lehetne, ha közvetlenül át tudnám élni a másik tudatot - ekkor azonban megszűnne a másik tudat "másik"-nak lenni - immár a sajátommá válna, a sajátomként érzékelném (bár kétségkívül más tudattartalmak és más elrendezésben jelennének meg - ez azonban az önátélés azonosságát nem befolyásolja, mint ahogy lényegileg álmomban is ugyanaz vagyok, mint éber állapotban, mégis két teljesen különböző világban akár két teljesen különböző személyiség is lehetek).

Tyrell tehát a demiurgosz-ördög, aki poklok felett uralkodik csonka piramisában, a pokol tüzét okádó gépkémények világítják meg sápadt, kénszínű világát. Korlátozta 'fiai' élettartamát, hiszen ha elég ideig élnének, hasonlóvá lehetnének Teremtőjükhöz, talán nála is tökéletesebbé, s ezt nem szabad hagynia... irigység ez, de egyben büszkeség is, saját teremtményének különleges képességeit csodálandó, amik meghaladnák sajátjait is, amivel megalkotta őket: Roy legyőzi Tyrell-t sakkban - intelligensebb nála; Roy életerős, és fiatal - Tyrell aszott, és öreg. Ráadásul, amint erre Roy is rádöbben, nem Isten, csak tökéletlen demiurgosz, aki nem képes megjavítani tökéletlen teremtményét, képtelen örök életet ajándékozni, mert nincs hatalma rá, mert erre csak az igazi Istennek lenne hatalma. És annak az istennek, akinek lelepleződik tökéletlensége, nem-istenisége, el kell pusztulnia: végső demonstrációja ez saját impotenciájának, s teremtménye felsőbbrendűségének.
Vele együtt pusztul a beosztott társ-termetője, Sebastian is, aki önmagában ugyancsak ezen "teremtők" tökéletlenségét reprezentálja, és kóros ütemű öregedése megint csak a longevitas megvalósítására való képtelenségükről tanúskodik.

Meg van hát eszkatológiai (vagy anti-eszkatológiai) drámánk Paradicsoma (vagyis Pokla), Istene(demiurgosza), Sátánja(Lucifere avagy kiűzetett Ádámja) és ördögei(angyalai), marad tehát Deckard és Ráchel Ádámnak és Évának - de a kiűzetett Ádám szerepét mintha már kiosztottuk volna... és ezen a ponton válik láthatóvá, hogy az eredeti szimbólum/kiforgatott szimbólum értelmezési síkok mellett egy kettős, párhuzamos narratívával van dolgunk, és amelynek immanens, áthallásos logikájából következően nem lehet kétségünk Deckard régebben vitatott mibenlétét illetően.

Az első narratívában (és a bibliai szimbólumokat valójában épp ellentétes értelemben kell értenünk abban a világban, ahol a demiurgosz uralkodik Istenként), Roy Lucifer, az aláhullt angyalok vezére, aki mint agent provocateur, cselekedetének következményeivel közvetetten hozza el a tudást Ádám-Deckardnak és Éva-Ráchelnek, tehát nem közvetlenül fedi fel az igazságot, hanem így egyfajta könnyedséggel (ravaszsággal) vezeti rá a párt, hogy szakasszanak a gyümölcsből, hogy önmaguk erejéből nézzenek szembe az igazsággal. Ez pedig újból igazi gnosztikus tudás, ugyanis önmaguk valódi mibenlétére, önmaguk valódi igazságára vonatkozik, amit Isten (Demiurgosz) elrejt előlük, tiltott tudás ez. A nem-tudás, az igazságra való amnézia paradicsoma (igazi elfuserált demiurgoszi paradicsom) valójában a tudás fényében immár pokolnak tűnik.

Ráchel sokkolóan közvetlen módon szembesül ezzel (ahogy azt Deckard jegyzi meg a Voigt-Kampff teszt előtt: "Túl sok a világosság"); nem fogadja el az igazságot, amíg maga is be nem ismeri azt. Azért lázad, mert a demiurgosz, hogy csalását leplezze, álemlékeket, vagyis áltudást, és álmúltat táplál a teremtményébe - micsoda ördögi anamnézis, ha ilyen emlékek után kutatunk... a múlt világa, amiről azt hisszük, hogy hús-vér valóságában létezett, csupán illúzió. Egyedüli 'történeti' valósága kétségkívül csak annak lehet, amit az itt és mostban, és még inkább az örök mostban átélünk, ahol az emlékek és a tőlük elválaszthatatlan elmulás s feledés fogalma az idővel együtt tűnik el; minden más, kiváltképp a múltunk, egy (szelektív) emlékfelépítmény az elmében. Ha az elme csupán az emlékfeltárásból álló folyamatban rögzül, örökké a meghatározhatatlan mélységű múlt és jövő ok-következmény hálójának rabja marad, a számára épp megnyilvánuló hatás-halmaz keretei között. Végtelen regresszió.

Azt, amit énnek szokás nevezni (pontatlanul, s helytelenül), valójában a karaktert, éppen ezek az emlékek(csírák) határozzák meg - s éppen amennyire légvárak ezek az emlékek, épp annyira karakterünk is. A tudat invariáns, de oldódik, és kötődik.

Ráchel, eldobva 'múltjának egy darabkáját' (a képet édesanyjáról) átvágja ezt a csomót, és ezzel a múlt illuzióvilágának kötelét eloldja (és Deckard-ot is 'feloldja'), haját kibontja, és megszabadul testének, lelkének, viselkedésmódjának fagyos görcséből.

Deckard-nál ez épp ellentétesen történik, fokozatosan, és látszólag csendben. Ő a Nő tükrében eszmél Magára, s a Szerelem erejével töri át az álvalóságok birodalmát - és egy másik luciferi alak, Gaff, a sánta fejvadász (bizarr, kevert, szaturnuszi-merkúri figura) segítségével. Mondhatni ő Roy öntudatlan(?) ágense Isten kertjében, Lucifer őrajta keresztül nyilvánul meg Deckard számára, aki a történet folyamán origamifiguráival jelzi az opus fázisait, végül pedig az egyszarvúval egyértelművé teszi (s fejezi be a "szilárdítást"), hogy ismeri Deckard beültetett emlékeit, ismeri az édeni pár titkát - de hagyja őket futni. Gaff kétarcúsága két, egyszerre egyenként is kettős és ellentétes motívumban is megjelenik. Egyrészt ő a hírnök (merkúri szerepkör), aki egyszerre szolgálja Bryant-et, a fejvadászegység főnökét, a tyrell-i birodalom rendfentartóját, de a replikánsokat is, amint annak módjára fentebb utaltunk. Másrészt küldötti szerepkörében is kétarcú: "szárnyas", amit lebegő járművének szimbólizmusa jelez, és e "hordozóban" ő a (lélek)vezető. Ő hívja el Deckardot (Bryant parancsára), ő vezeti el Tyrell-hez (fel, a az (ál)mennyek kapujába, a csonka piramis hegy tetejére), ő vezeti keresztül az ébredés stációin, szedi össze félholtan a létfordító küzdelem után, és engedi szabadon a párt. Sántasága és karaktere ellentétet képez merkúriuszi illékonyságával, bizarr egyveleget alkotva e szaturnuszi influenciákkal.

Deckard azonban már előtte is elgondolkodhatott az igazságon a Leon-nak oly fontos képeket nézegetve ('Minek egy replikánsnak fénykép?' - Roy meg is veti az effajta önbecsapást). Ráchelnek épp ő fedi fel, hogy tud a lány féltve őrzött emlékeiről, hiába szorongatja ő is fényképét, el kell dobnia. Ezen töprenghetett Deckard, miközben saját emlékhalmait nézte, és zenéről és egyszarvúról álmodott.
Deckard öntudatlanul harcol az igazság ellen, saját mibenlétének igazsága ellen, és harcol az ellen, aki számára a megváltó tudást hozza, harcol Roy ellen, saját vértestvére, Lucifer ellen. Valójában azonban, fizikailag is önmaga ellen harcol, önmagát és önmaga igazságát készül elpusztítani, antiheroikus küzdelme, melyet a demiurgoszi világ törvényének érvényesítéséért vív (miszerint a potenciális 'fényhozókat' el kell pusztítani) antiheroikus, mert ez tudat alatt az igazság ellen való küzdelem, fizikailag pedig önmaga megsemmisítésével fenyegeti önnön magát. Az igazsággal való meghasonlás, az igazság ellen való küzdelem pedig a pusztulásba visz.

A megszabadító erők a sötétség erőinek tűnnek fel addig, amíg magunk a megszabadulással ellentétes irányba tartunk.

Ennek a pusztulásnak szó szerinti pereméről pedig Lucifer menti meg, aki kezében a Megváltó stigmáját viseli, így kétszeresen is Megszabadítóvá válik Ádám számára, fizikailag, és szellemileg is. A szög, amellyel Roy a kín segítségével akarja agonizáló testét hosszabb életre bírni (a longevitas brutalizált módja), lesz az, amivel Roy megragadja és magához köti Deckardot, vérük(bizonyos szimbólumrendszerekben a 'lélek hordozója') e közös stigmában egyesül: a szögekkel átszúrt s fixált (illékony)kígyó univerzális jelképe testesül meg itt. Rítus ez, melyben minden szinten, fizikailag is megtörténik az 'átadás'.

Miféle döbbenetes tudás is ez, amit kapnak! Annak tudása, hogy nem 'csak emberek', hanem Lucifer fajába tartoznak, s természetük a daimónok természetével rokon... (Corpus Hermeticum)

A második narratíva szinte innen kezdődik, s csatolódik vissza. Roy-Ádám (egy luciferi, angyali Ádám) kiűzetik a Paradicsomból, ami tiltott föld lesz fajának. Szolgasorba veti a világ, örökös munkára kárhoztatva, de ami legalább ennyire szörnyű számára, ideje véges, nagyon is véges, a halálfélelem ősi katalizátora űzi. Ő azonban hérosz, halhatatlanságra vágyik, ezért megkísérel saját erejéből visszatérni a Paradicsomba, és szakítani az Élet fájáról, sőt, erővel megszerezni azt az 'Isten'-től. Neki és társainak át kell jutnia a Paradicsomot elzáró falakon, meg kell küzdeniük az annak bejáratát őrző angyalokkal - ismét ember/angyal (Ádám/Lángpallosos angyal) párviadal, ami azonban kifordítva éppen (bukott)angyal/ember (Replikánsok/Fejvadászok-Deckard) csatának látszik, az igazság szerint azonban 'angyal küzd angyallal' egy demiurgoszian átfordított háborúban, amelynek során Pris-Évát épp Deckard öli meg.
Deckard és Ráchel elhagyja az immár halott isten pokol-paradicsomát, Roy-nak pedig szembe kell néznie a halállal, mert a lelepleződő demiurgosz birodalmában nincsen számára örök élet.

Talán a valódinál, akihez Roy lélekgalambja száll fel, igen...

Prófécia Amerikáról

"Munkám Természete Látomásos, avagy Képzeletbeli; ezzel Kísérlem meg Visszaállítani azt, amit a Régiek Aranykornak neveztek"

Roy William Blake: America a Prophecy c. művébol idézi egy szakasz parafrázisát:

Roy:

Fiery the angels fell
Deep thunder rolled around their shores, burning with the fires of Orc
/
Tüzesen hulltak az angyalok
Mély mennydörgés dördült partjaik körül, lángolván Orc tüzével

Blake:

Fiery the Angels rose, & as they rose deep thunder roll'd
Around their shores: indignant burning with the fires of Orc
/
Tüzesen felkéltek az Angyalok, s felkelésük nyomán mély mennydörgés dördült partjaik körül: haragvón lángolva Orc tüzével

Íme, az át-költő ismét visszájára fordít, ezúttal Blake mítoszát: felemelkedő angyalokból aláhullottak lesznek.
Kézenfekvő arra gondolni, hogy Roy ezzel saját érkezésükre utal; Bryant említette Deckard eligazításánál, hogy a szökött replikánsok űrhajójára a parton találtak rá. Eszerint Roy azonosul a luciferi szereppel.

A blake-i Orc tüzére azonban nagyon is illik a felvezető jelenet képi világa, a sötét, labirintusszerű géperdővel, a hatalmas lángnyelveket lövellő kéményekkel. Alvilági kert ez (ezt a forgatókönyv is egyértelműsíti, mert a jelenet helyszínét Hades-nek nevezi), közepén a két fával: Tyrell két csonka piramisával. A város pedig, ahol az alvilág tüzei égnek Los Angeles, az angyalok tengerparti városa. Roy miért fordíthatta ellentétükbe e vidék angyalait? Vizsgáljuk meg Blake-nél kik is ezek az angyalok, és kicsoda Orc:

"Ama széles s árnyas dombokon, Albion s Amerika partja közt;
Az Atlanti tenger rejti most: mit Atlanti dombságnak neveznek;
Mert fényes ormaikról juthatsz az Arany világba
Egy ősi palota, hatalmas Birodalmak archetípusa,
Halhatatlan csúcsait mereszti az égnek, Isten erdejébe építette
Ariston, a szépség királya, rablott hitvesének.

Feldúltan ült itt mágikus trónján a tizenhárom Angyal
Mert atlanti felleg lebegett a fennséges hegytető felett.

Tüzesen felkéltek az Angyalok, s felkelésük nyomán mély mennydörgés dördült Partjaik körül: haragvón lángolva Orc tüzével
És Boston Angyala hangosan kiáltott, miközben röpültek át a sötét éjszakán ..."

Szakrális-okkult geográfia fonódik itt össze a történelem menetével: az első szakasz minden bizonnyal az aranykori Atlantiszról emlékezik meg. Az elsüllyedt birodalom helyén uralkodó tizenhárom bosszúszomjas Angyal az amerikai brit gyarmat tizenhárom államának szellemei lesznek, akiket Orc forradalmi s lázadó tüze fűt, és harcra kelnek Albion Angyalával. Amerika történelmének genezise ez: a hatóerők, melyek létrejöttét s fennállását táplálták és alakítják, s ezeknek történelmi víziója és missziója: egy Új Atlantisz aranykora.
Azonban szépnek látszó eszmék és erők gyakran csúfsággá változnak át, megmutatva ezzel valódi arcukat.

Tyrell világa teljes antitézise Aristonénak. Az aranyszín kénsárgává fakul, az erdőből megkövült mechanikus épületrengeteg lesz, ahonnan Orc tüzei dördülnek a légbe, s a csúcsíves palota helyett csúcsától megfosztott piramis-utánzat áll a demiurgosz-isten árny-erdejében, aminek tövében a Föld lakosságának reziduuma hömpölyög. Tyrell lakhelye is az eredetet mímeli: letűnt nagy birodalmak stílusmaradványai öltöznek itt impresszív formába, de éppoly szomorúan panoptikumszerű mindez, mint a talán utolsó valódi bagoly, vagy J.F. Sebastian társpótlékai.

Ez hát Amerika történelmének betetőzése, a szép reményekért folytatott küzdelem eredménye. Blake Angyalainak felemelkedése, az alapítóatyák utópiája, a Roy - és nem tévedünk nagyot, ha Roy Batty nevét Roi Beauty-ként adjuk vissza, annál is inkább, mert ő maga az árja tökély - által megénekelt immár ötven angyal bukott antiutópiájává változik. Blake verse a kezdete, és Roy verse a vége egyazon folyamatnak. Kelettől Nyugatig, az Atlanti partok nagy (de férges) heszperiszi aranyalmájától, a nyugati part bukott angyali hádészáig feszül ki az amerikai történelem fakuló szivárványíve kelet és nyugat oszlopának talapzatán.

Tekintsünk most Orc-ra, akinek ereje a Tizenhárom Angyalé:

"Mennydörgéssel elcsitult a hang. Albion Angyala az Éjszaka Kövénél dühödten égett; és mint az éhségben s háborűban üvöltő Örök Oroszlánok, úgy felelt.
Nem te vagy-é Orc, a kígyó-forma, ki Enitharmon kapujánál állsz, gyermekit felfalandó; Káromló Démon, Antikrisztus, Méltóságok gyűlölője;

Vad zendülés imádója, tiprója Isten Törvényének;
Angyalok szeme elé miért került, kinek formája ily rettenet?

És a rettenet válaszolt: Én vagyok Orc, ki az elátkozott fa körül tekergett;
Az idők bevégeztettek; árnyak csusszanak ki a reggel béklyójából, hogy előtörjenek;
A tüzes élvezet, mely Urizen által tíz törvénnyé ferdíttetett,
És mely éjszakát az égi seregektől e széles vadonra ő szétoszlatott:
E megkövült törvényt én porrá zúzom: és e vallást, mint tépett könyvet, széjjeloszlatom a négy égtáj szelébe, és melynek lapjait senki össze nem gyűjtheti;
Hanem a sivatag homokjában rothadnak el, s elnyeli őket a feneketlen mélység;
Hogy felvirágoztassa a sivatagot, s a mélység feltörjön szökőkútként,
És a tüzes kéj erőre kapjon, hogy szétzúzza szikla börtönét.
Ama sápatag ájtatos bujaság, mely Szüzességre vágy,
Majd egy szajhában s bárdolatlan erényben találja meg
Szeplőtlen, ámbár bölcsőjében éjjel s nappal gyalázott:
Mert minden, mi él, szent, s az élet az életnek örvend;
Mert az gyönyör édes lelke meg soha nem ronthatik.
Tűz öleli körbe e földgolyót, de az embert el nem emészti;
Kéjvággyal telt tüzek közepette gázol ő: talpa akár a bronz,
Térde és combja mint ezüst, és keble s fője aranyból.

Harsogni! harsogni! hangos harci-kürtjeim, verjétek fel Tizenhárom Angyalom!
Hangosan üvölt az örök Farkas! az örök Oroszlán farka ostorként dörög!
Amerika elsötétült; és bosszuálló Démonim rémülten
Barlangjaik mélyén lapulnak, s üvöltenek, mint szélben száradó bőrök ..."

Fordult a sors, fordult a szín, és Orc megvalósult hatalma Tyrell világa lett. A mélyből feltámadó bukott angyal maga válik az oly megvetett Urizenné (Blake demiurgoszává), de az ő világa még távolabb esik az igazi Isteni világtól, mint az az eredeti demiurgoszé, akinek helyét elfoglalta. Roy pedig új, a mennyből megváltóként alászálló Luciferként ostorozza a mélységből felkelt Anti-Lucifer demiurgoszivá vált uralmát.

"... Mint aki úgy gondolom, hogy e Világ Teremtője egy Nagyon Gonosz Lény, és ugyanakkor Krisztus Tisztelője is vagyok, nem állhatom meg azt mondani: 'A Fiú, Ó mily kevéssé hasonlatos is az Atyához!' Először jő a Mindenható Isten, és fejedre sújt. Aztán jön Jézus Krisztus, s gyógyírt hoz reá.

Az Utolsó Ítélet a Helytelen Művészet és Tudomány Elsöprése. Csak az Elmebeli Dolgok Valósak; annak, amit Testinek Hívnak, Senki sem Ismeri Lakhelyét; a Tévedésben van, s Léte Szélhámosság. Hol van hát Létezés az Elmén vagy a Gondolkodáson Kívül? Hol van hát, ha nem egy Bolond Elméjében? Némelyek azzal áltatják magukat, hogy nem lesz Utolsó Ítélet, és hogy a Helytelen Művészet majd elfogadottá válik, s elkeveredik a Jó Művészettel, hogy Ama Tévedés avagy Kísérlet majd az Igazság Ösvényét kövezi ki, és azzal Kérkednek, hogy az lesz majd az Alapja. Ezek az Emberek önmagukat csapják be; én nem fogom Áltatni oket. A Tévedést Teremtik; az Igazság Örök. A Tévedést avagy Teremtést Fel fogják Égetni, és akkor majd, de előtte nem, feltűnik az Igazság avagy az Örökkévalóság. Felégettetik abban a Pillanatban, amikor az Ember megszűnik szemlélni azt. A Magam részéről kijelentem, hogy én nem szemlélem a Külső Teremtést, és korlát az számomra, nem pedig Cselekvés; olyan ez, mint Por a talpamon, Nem pedig saját Magam része. 'Mi van akkor,' tehetik fel a Kérdést, 'Amikor a Nap felkel, talán nem látja a tűz kerek Korongját, ami olyan, akár egy Aranypénz?' Ó nem nem, akkor a Mennyei seregek Megszámlálhatatlan sokaságát látom így kiáltani 'Szent Szent Szent Úr, a Mindenható Isten.' Nem kérdőjelezem meg jobban Testi avagy Vegetatív Szememet sem, mintha az Ablakot Kérdőjelezném meg a Kilátást illetően: azon keresztül, de nem azzal tekintek."

William Blake: A Vision of The Last Judgement

Jegyzetek:

* A Gnosztikus Kinyilatkoztatás Tíz Fő Alapelve

A második század gnosztikus keresztényei úgy hitték, hogy csupán a tudás különleges kinyilatkoztatása által üdvözülhet az ember, nem pedig a hit által. Ezt a kinyilatkoztatás nem lehet empirikus úton megszerezni, sem pedig a priori levezetni. Olyannyira értékesnek tekintették ezt a különleges gnózist, hogy titokban kellett tartaniuk. Következzék a gnosztikus kinyilatkoztatás tíz fő alapelve:

E világ teremtője egy tébolyodott.
A világ nem az, aminek tűnik, és hogy elrejthesse a benne fészkelő gonoszt, egy megtévesztő fátyol takarja el azt és a zavarodott istenséget.
Létezik Istennek egy másik, jobb birodalma is, és minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy
a: visszatérjünk oda
b: elhozzuk ide
Mostani életeink ezer évekre nyúlnak vissza, és visszaemlékeztethetnek minket a csillagokból való eredetünkre.
Mindegyikünknek van egy isteni, el nem bukott hasonmásunk, aki le tud nyúlni hozzánk, hogy felébresszen minket. Ez a másik személyiség az igazi ébresztő önmagunk; ami jelenleg csak jelentéktelen mértékben aktív bennünk, és alszik. Mi magunk is alszunk, és egy veszélyes mágus markában vagyunk, aki egy jó istennek tetteti magát, ez a zavarodott teremtő istenség. Az e világban jelenlevő zordság, gonoszság és fájdalom, valamint azon tény hatására, hogy ez egy tébolyult teremtő által irányított determinisztikus börtön, akaratlagosan szakítunk már életünk igen korai szakaszában a valóság princípiumával, és mondhatni akaratlagosan hullunk alá egy illuzórikus álomba.
Elhagyhatjuk az illuzórikus börtönt, és beléphetünk a békés királyságba, ha a Valódi Jó Isten kiterjeszti fölénk Kegyelmét, és megengedi látnunk a valóságot az Ő szemein keresztül.
Krisztus inkább adta, mint kapta a kinyilatkoztatást: azt tanította a tanítványainak, hogy hogyan léphetnek be a királyságba még az életükben, míg más misztériumvallások csupán az anamnézis előidézésérol szóltak: a "másik idő"-ben, vagy a másik "birodalomban" való ismeretéről, nem pedig az itteniről. Ő képest ezt elhozni, és ő az Egyedüli Jó Isten (vagyis a Logosz) élő küldötte.
Valószínuleg még mindig létezik az igazi, titkos Keresztény egyház, régóta a föld alá száműzve, Krisztus élő Korpuszával az élen, vagy annak vezetésével, amibe minden tag felszívódik. Az ebben való részvétel által valószínuleg masszív, láthatóan mágikus erőkkel rendelkeznek.
A "két idő"-re (jó és gonosz) és a "két birodalom"-ra (jó és gonosz) való itteni felosztottság egyszer véget ér a jó idő győzelmével, ahogy a most még láthatatlan királyság elkülönül, és láthatóvá válik. Ennek idejét nem tudjuk.
Ez alatt az időszak alatt elválik a búza az ocsútól, megítéltetünk aszerint, hogy melyik hatalomhoz vagyunk hűek, e világ zavarodott teremtő demiurgoszához, vagy pedig az Egyetlen Jó Istenhez és az ő királyságához, akit Krisztus által ismerünk.

A Gnosztikus Kereszténység e tíz alapelvének ismerete által elkerülhetoő a katasztrófa.

Philip K. Dick - Exegesis, részlet

*** Nyilvánvalónak tűnik, hogy Dick életében, rányomva arra bélyegét, egy masszív, és a saját pszichéjét jóval meghaladó influencia nyilatkozott meg. A filmben ugyanez az influencia jelenik meg, mint szubtilis rendezőelv, Dick-ből mintegy átköltözve abba. Hogy mi ez az influencia, ennek kereséséről szólt Dick egész élete a 2-3-74 esemény után. Azonban mintha képtelen lett volna azt a maga tisztaságában meglátni, nem volt képes kiszórni magából azt a hordalékot, amit kora, amihez nagyon is ragaszkodott (az "ellenkulturális forradalom" és tágabban az egész modernitás), fizikálisan és mentálisan is felhalmozott. VALIS - az a komplexum, ami úgy érezte megérintette - szinte teljes egészében megfeleltethető a platonikus Anima Mundi-nak. Egyszerűen egy új nevet talált ki neki, és csodálkozhatunk ugyan ennek értelmetlenségén, de akkor már kevésbé, ha figyelembe vesszük, hogy Jung is (akit Dick szorgosan olvasott) ugyanezt tette, egy scientifizált mesterséges felépítvényt kreálva belőle. A régi idők emberei még angyalokat és démonokat láttak, manapság már UFO-kat.

** Ezzel kapcsolatban nem mulaszthatjuk el tisztázni azt a folyamatot, ami által a a látszólagos fényerők valójában egy nagyon is valós sötétség hordozójává válhatnak. Arról a folyamatról van, aminek a során, és jellemzően a Kali-yuga feltételeinek és adottságainak megfelelően a fényerők egyre kevésbé fejthetik ki hatásosan befolyásukat; a korszak lefolyásának végéhez közeledvén, az egyre inkább ritkuló újramegnyilvánulásaik egyre kevésbé lelnek befogadó közegre, és visszahuzódnak saját érinthetetlen középpontjukba. E visszahúzódás során azonban mintegy hátrahagyják azokat "hordozókat", amelyeken keresztül valaha megnyilvánultak, különös tekintettel az általuk inspirált beavatási szervezetekre, és az ezek által befolyásolt egyéb csoportokra és egyénekre, valamint az ezeket összekötő és egyesítő "pszichikus" rendbéli konglomerátumokra (ld. Guenont a "pszichikus tetemek" témakörében). A visszahuzódás során ezekből az éltető szellem távozik, és csak bizonyos fajta üres héjak maradnak vissza, amely héjakat a vitális szellem irányító és egyben tartó erejének megszűnése után birtokba vehetik éppen azok a befolyások, amelyek ellen valaha irányultak. Ilyen módon a fényerők ruhájában éppen a sötétség mutatkozhat meg, amelynek azonban rögtön nyilvánvalóvá kell válnia, amint valaki eredeti szellemiségük szerint vizsgálja ezeket, ez azonban éppen az "eredeti szellemiség" eltűnése miatt szinte lehetetlenné válik, tökéletesen megtévesztvén a velük kapcsolatba kerülő személyeket.
Ami azonban a helyzet súlyát még tovább növeli az az, hogy a sötétségnek ezek az erői egy már sokkalta infernálisabb irányulást hordoznak. Konkrét nyelvre lefordítva, a demiurgoszi hatalom ellen fellépő erők visszahúzódása után ezeket nem maga a demiurgoszi hatalom veszi birtokba, hanem egy olyan erőközpont, amely a már a demiurgoszi erőkben is "lefelé tendáló" irányultságok kiindulópontja, súlyosbítva azzal a lázadással, ami a fényerők harciasságából maradványszerűen e héjakban visszamaradt, ez a harciasság továbbra is a demiurgoszi hatalom ellen irányul, azonban többé már nem a benne meglevő sötétség, hanem éppen a benne meglevő fény ellen, és a felemelésre tett erőfeszítés helyét egy sötét, ködös bosszú foglalja el; e folyamat által tehát a fényerők maradványai egy olyan deviációnak nyithatnak teret, amely az eddigieknél sokkalta infernálisabb állapotok létrehozásának válik bázisává. Ez az a folyamat, aminek során megvalósul az "átfordulás", hogy létrejöhessenek azok a formák, amiknek leírására az "a Sátán Isten majma" kifejezés a legalkalmasabb.
Pontosan ez az a folyamat, ami a modern világ genezisének hátterében áll, és ami által az átfordulás Európában 1300 és 1700 között végbement, aminek főbb irányadó jellegű stációit e korszak eseményei jelzik sorban: a templomosok és a "Grál elleni hadjáratok"-kal kezdve rövid fellángolásképpen a hermetikus és újplatonikus tanok felvirágzásával, a Rózsakeresztesek megjelenése majd eltűnése, a reneszánsz, a reformáció, a Harmincéves Háboru és a 17. századi tudományos forradalom egészen a felvilágosodás kezdeteiig, és amely átmeneti periódus végét két jelképértékű társaság megjelenéséhez köthetjük: a Royal Society-éhez és a modern Szabadkoművességéhez.

1 Avagy a katarok demiurgoszi Rex Mundi-ja; a Világkirály, mint szimbólum, magában rejti kettős értelmezhetőségét, ezeknek regnálása éppen egymással tökéletesen ellentétes: a katholikos Imperium-ban, vagy a Világállamban. Roy, avagy Roi pedig ismét csak királyt jelent.

2 A felvezető elmondja, hogy a replikánsokat egy véres felkelés után tiltották ki a földről. Roy így beszél a 'mennyben' (Off-World, a földön kívül, a csillagok között) vívott háborúról:
"Láttam dolgokat, mit ti emberek el sem hinnétek.
Lángban álló csatahajókat az Orion jobbján,
Fénysugarakat csillogni a sötétben a Tannhäuser Kapu közelében.
Mindeme pillanatok elvesznek az időben, akárcsak hulló könnycseppek az esőben.
Ideje meghalni."
Különösen árulkodó Orion és Tannhäuser említése, mivel mindketten luciferi karakterek. Orion-Nimród az ősi nagy vadász, ki az égbe tör, és a demiurgosz hatalmával vetekszik.
Tannhäuser, a minnesinger lovag története igazi gnosztikus, és Roy Batty-i útkeresés. A Vénusz-hegy gyomrában tölt el egy évet, a Szerelem Istennőjét magasztalva (Fedeli d'Amore). Keresztényi bűntudata támad azonban, és elzarándokol a Pápához Rómába feloldozást kérni; az Atyánál azonban nincsen számára megváltás. Tannhäuser felismeri e demiurgoszi helytartó tökéletlenségét, s visszatér az Istennő hegyének ihletett régióiba.

3
J.F. Sebastian: "Mr. Tyrell, magammal hoztam egy barátot."

Tyrell: "Csodálom, hogy nem hamarabb jöttél."

Roy: "Nem könnyű a Teremtővel találkozni ."

Tyrell: "És mit tehet ő érted?"

Roy: "Meg tudja-e javítani a teremtményét? "

Tyrell: "Némi változást szeretnél?"

Roy: "Hogy itt maradjak... Inkább valami lényegbevágóbbra gondoltam."

Tyrell: "Mi hát a problémád?"

Roy: "A halál. "

Tyrell: "A halál. Sajnálom, de ez egy kissé kívül esik a hatáskörömön."

Roy: "Hosszabb életet akarok, Atyám!"

Tyrell: "Az élet tényei. Változtatást eszközölni egy organikus élolény kialakulásában fatális következményekkel járna. Egy kódszekvenciát lehetetlen korrigálni, ha az már egyszer kialakult."

Roy: "Miért nem?"

Tyrell: "Mert az inkubáció második napjától bármely sejt, amely reverziós mutáción ment keresztül, olyan revertáns tenyészetet hoz létre, mint a süllyedő hajót elhagyó patkányok. Aztán a hajó elsüllyed."

Roy: "És mi van az EMS rekombinációval?"

Tyrell: "Már kipróbáltuk. Az etil-metánszulfonát egy alkalizáló ágens és hatásos mutagén - olyan halálos vírust hozott létre, hogy a páciens még a műtoasztalon meghalt."

Roy: "De egy represszor protein, ami gátolná a működő sejteket..."

Tyrell: "Nem akadályozná a replikációt, viszont hibákat eredményez benne, így az újonnan létrejött DNS köteg egy mutációt hordoz, és ismét csak egy vírushoz jutunk... de mindez elméleti kérdés ...téged a tőlünk telhető legjobbra csináltunk."

Roy: "De nem túl tartósra."

Tyrell: "A fény, ami kétszer olyan fényes, fele annyi ideig ég. És te nagyon nagyon fényesen égtél, Roy. Te vagy a tékozló fiú. Mestermű vagy!"

Roy: "Tettem kétes értékű dolgokat..."

Tyrell: "De egyben rendkívülieket is. Élvezd ki hát az időd!"

Roy: "Semmi olyat sem tettem hát, amiért a biomechanika istene ne engedne be a mennybe..."

[Roy szájon csókolja Tyrellt, és ujjait a szemeibe mélyesztve összeroppantja koponyáját]

4 A DNS, mint kettős spirál, a Hermész botjára tekeredő két kígyót idézi; mindkét kettősségben az (örök)élet titkának tudása rejlik.
Roy és Tyrell igen érdekes vitát folytat a már egyszer adott DNS szekvencia alapján kialakult organizmus transzformálhatóságáról. Tyrell állítja, hogy ez képtelenség.