A Beavatás

Évek sokaságán át vártam, hogy kik a Zöld Fénysugárból minket vezérlenek, maguk közé fogadjanak, s hogy a Mester döntsön beavatásom felől.

Az Üveg Körterembe rendeltek, melyet délen építettek fel, az első otthon mintájára. Mind ott voltak a harcosok, feketébe öltözvén, kardjaikkal oldalukon. Én is magammal hoztam sajátom.

A Nagy Visszatérés Jele, mely jelen földünkkel ellentétes irányba forog, ott függött felettünk a boltozatos mennyzetről. Tűz égett a terem közepén. Kivontam kardomat, és átadtam a Mesternek.

'Állj fel,' mondta. 'Társaságunkban senki sem térdepelhet.' A többiek kört formáltak körölöttünk. A Mester a tűz fölé tartotta kardomat.

'Két kard létezik. Egy napon majd a Két Kard Harcosa leszel, ha visszaszerezted azt a képességed, hogy beszélj az állatok s a növények nyelvén, Avalon nyelvén, melyet a Cézárok Városában beszélnek. A Két Világ Harcosa leszel, a belsőé és a külsőé. A kard egy, de pengéje kettő, kétfejű sas gyanánt. Ez a Két Tudatosság Kardja, a felébredésé.'

A Mester egy jelet rajzolt a kard pengéjére, és visszaadta nekem. A harcosok szívemnek szegezték kardjaikat, majd felemelték őket Visszatérés Jeléhez.
'A Kör neve Huilkanota. Most már Ancahuinca vagy, harcos, aki Albania Fehér Isteneit szolgálja. Most már sosem fordulhatsz vissza. Aki egyszer megvetette itt lábát, már nem fordulhat vissza. Folytatnia kell útját örökké, perzselő sivatagokon és jeges fennsíkokon át, szenvedve a szomjúságtól, félig átfagyva, egyedül, kényelem nélkül, élő asszony forró ölelése nélkül, usque ad mortem, mígnem egy nap eléri a Hajnal Városának gyémánttal kirakott falait, felvonóhídját, és titkos bejáratát. Csatában mutatott nem szűnő bátorsága és "örjöngő elragadtatása" által egyedül megszerzi a jogot a feltámadásra s az örök életre. Azonban bárki, aki a Nagy Ismeretlenhez vezető ösvényre lép, nem folytathatja útját, ha valaha is felmerül benne a visszafordulás gondolata. Aki elérte az emberi állapotot, és nem próbál meg túllépni rajta, az olyan emberhez hasonlatos, aki öngyilkosságot követ el.'
A Mester megadta nekem beavatásunk első jelét: 'A jel Atlantisz-Hyperborea nyelve. Amikor végigköveted útját szívedben, az felkelti a kétfejű sast, és eléri azonnal a Két Földet s összes testeidet, újra működésre késztetve őket. Megvéd majd azokkal szemben, és megbénítja azokat, akik szembehelyezkednek mítoszoddal, szembehelyezkednek Nos-sal, mint ellenbeavatás és ellenspiritualitás. Más jeleket is adunk majd, vagy én magam vagy a kísérők, amint az majd szükségessé válik harcod dicsőségéhez a veszedelmes úton, melyet követni fogsz. A Nornok legyenek kegyesek hozzád! A halhatatlanok áldása legyen rajtad! Indulj hát, s keress! És soha se fordulj vissza. Ugorj!'

Újra csak keresés

E nap óta beutaztam a világot egyik végétől a másikig, kerestem, kérdezősködtem, mélyen a szemébe nézve minden zarándoknak akit csak láttam, hátha ők is egyikei bajtársaimnak, hogy útmutatásra leljek, mely segíthet rátalálnom a Hajnal Városához vezető ösvényre.

Kezdetben engedtem, hogy magával ragadjon az áramlat, mely még délebbre sodort. Határain belülre hatoltam, ahol Pedro Sarmiento de Gamboa megízlelte a visszatérés gyümölcsét, a Calafate-t. A Sarmiento hegységben, a Nahuel Huapi tó mellett kerestem a Cézárok Városát. Egy napon nagyon magasan találtam magam, a Melimoyu csúcs mellett. Anélkül, hogy tudtam volna miért, zokogásban törtem ki egy kis tó partján egy szikla mellett, megkövült fenyők erdejének közepében. Nagy nehézségek árán jutottam csak ki onnan, mintha fél lelkemet otthagytam volna holtan heverve azon a helyen.

Folytattam keresésemet egészen az Antarktisz jeges pusztáiig, egy aranyszörű kutya vezérlete mellett, mindig abban a reményemben, hogy megpillantom az oázist, a Belső Földbe vezető átjárót, az Üreges Föld belsejébe, vezetőink mentsvárába, mely vastag ködbe burkolódzik.
És feltámadásuk reményében.
Nem tudom mi történt aztán aranyszőrű kutyámmal, hogy a kerék mostani avagy másik fordulásakor veszítettem-é el, avagy belehullott ama feneketlen antarktiszi mélységbe, vagy felfalták a vérengző skuák, ezek az Antarktiszi halfarkasok, melyek egyre közelebb s közelebb röpültek Aranygyapjújukhoz.

Mint azt elmondtam, elutaztam a föld végeihez. És valóban így volt. Átszeltem a nagy Óceánt, mely partjainkat nyaldossa, annak tudatában, hogy Gondwana és Mú arany szellemei, templomai, palotái, hogy a lemúriai emberiség oszladozó csontvázai, s hajdan volt kincseik és mérhetetlen alámerült hatalmuk kozmogónikus álmaikkal egyetemben még mindig ott fekszenek a mélységben. És egy napon elértem a Föld Másik Gerincét, a Himaláját, mert azt gondoltam, ott majd megtalálom Agharti Városát, s Mestereim Mestereit. Indiában éltem sok éven át, a szent hegyekben keresvén a Sziddha-Ashramot. A Mester úgy mondta, bejárata a szent Kailász Hegyen található a Transzhimalájában, a hóhatár felett, a Manasrovar tó közelében. Hajszál-hijján sikerült is elérnem. Megakadályoztak benne azonban a rasszok, akik épp e területet bitorolták, akik mítoszunk ellenségei voltak, és akik a Káli-jugát mélypontja felé taszították, a hangyák új királysága, az ólom bolygója felé. Csak a Nornok ítélete mentheti meg Feltámadásunk Mítoszát, s az Örök Szerelemét. A kard neve pedig: 'A Vér Emlékezete'. A Zöld Fény Korongja, s a Fehér Istenek visszatérte.

Carl Gustav Jung

A nyugatra való visszatértemkor, ama európai világba, mely annyira különbözik a dél-amerikaitól, és ami a Harmincéves Háború, s a Mahábhárata utolsó öszecsapása után olyanná vált, akárcsak egy lélek nélküli test, felfedeztem, hogy a nemes Fehér Szellem mindörökre elhagyta Európát. Úgy mesélték, a Grált Parsifal Albaniaba vitte, ami Amerika ősi neve, egy Templomos hajóval, melynek vitorláján a visszatérés irányába forgó tüzes kereszt díszelgett, s a Déli Sark oázisai felé tartott. Svájcban, egy tó mellett, egy toronyban, melyet saját kezével épített fel, s melynek megalkotását álmai határozták meg, találkoztam mégegyszer a Szfinx Mesterével. Egy kígyó alakot vésett a kőbe, mialatt lábánál lágyan hullámzott a tó vize. Látta, hogy kimerülten, szomjasan s éhesen érkezem, és meghívott tornyába, hogy a tűz mellett pihenhessek, míg egy kis ennivalót készít nekem.
Borral kínált egy fém kulacsból, és egész éjjel s következő nap beszélgettünk. Megpróbálkozom visszaadni azt, amit nekem mondott.

'Akárcsak te, én is elvesztettem a háborút. Amikor magam mögött hagytam az életet, összeesküvést szőttek ellenem. Mindig is így volt, mert csupán költők lesznek képesen megérteni, s folytatni munkámat. Néha azt hiszem, hogy nemzettársaim ezen az aprócska földön, ahol a kerék mostani fordulatában élek, gyűlölnek engem, mert veszélyeztetem a materialista, pénzközpontú életvitelüket. Nem ebből a világból való vagyok. Hyperboreai vagyok. Ahogy te is, én is idegen vagyok ebben a világban, ezen a földön, melyet "Atlantisz rabszolgái" népesítenek be. Elvesztettük a Mahábhárata e fázisának csatáját. Emiatt munkám befejezetlen marad, és csak mint mondtam, költők lesznek képesek megérteni s folytatni azt. Hazám, mely egykor druida volt, megmaradt a Kelta konföderáció egy részének, aminek szimbóluma a négylevelű lóhere, mivel nélkülözi az ötödik levelet, amely a hyperboreai poláris szellem, a végzet számának levele. Elvesztette, vagy soha nem is volt az övé. Legalább a te hazád a Hajnalcsillag földje...'

'Mégis engem hibáztatsz,' törtem ki. 'Miért nem te tettél kockára mindent? Te is hegyes ország szülöttje vagy, mely azonban hiányt szenved szent őrületben.'

'Elvesztettem volna még azt a keveset is, amit a háborúval megmenthettem volna. És most saját húsom lesz az, amely résztvesz munkám lerombolásában. Teremtőnek, harcosnak ne legyenek gyermekei...'

'Ez igaz,' értettem egyet.

Kitöltötte a bort. Berakta az edényeket s az öreg fémserpenyőt a szekrénybe. Üdvözölte őket, s köszönetet mondott nekik, mintha csak megértenék őt. Majd áhítatos csendet követően merően rámnézett: 'Jólvan hát zarándok, ettél s ittál. Pihenni kívánsz-e, avagy megnyitni nekem a szíved, mint ahogy azt oly régen is tetted, amikor király voltál, s a Szfinx elött álltál?'

'Beszélni kívánok,' válaszoltam. 'Ezért is jöttem ide. Csak te adhatsz választ nekem.'

'Selbst'

'Egy egész örökkévalóságig tettem fel önmagamnak ugyanazt a kérdést, anélkül, hogy választ kaptam volna rá. Van-e bármi okunk is arra, hogy higgyük, van ami túléli a halált? Az "ego" például? Vajon meg tud halni? Ha az "ego" meghal, minden véget ér vele. Egyszer elmagyaráztad nekem, hogy ha az "ego" nem létezne, világ sem létezne. Ha egy jógi példának okáért lefosztaná magáról az "ego"-t legmélyebb samadhi-jában, akkor nem is volna senki, aki tudhatná, hogy a samadhi-ban időzött. Vagy talán valóban nem is tudta, hogy samadhi-ban volt? Létezik azonban ego-tudat nélkül is individualitás; még egy virágban, vagy egy kőben is van ilyen. "A kő azért kő , mert nincs ego-tudata," mondta Eckhart Mester.

Tudat nélkül, "ego" nélkül nem mehet végbe individuáció. Perszóna van, de személyiség nincs. Az "ego" pedig, ez az "ego", amit magamnak érzek, ami csak én vagyok, ez hogy halhat meg? Ha meghal, a világ is véget ér, mert honnan is tudhatnám "én", hogy "nélkülem" is fennáll, ha "én" meghalok? Csakis onnan, ha mások ezt mondanák nekem, amíg itt vagyok. Megtanítanak rá, hogy a világ nélkülem is megy tovább. És mindig ez az "én" az, aki ezt hallja, mindig "én". Ahh, de ha valóban meghalok, akkor mindennek vége, még a világnak is. És nem menekülhetek el ez elől. Nincs semmilyen kivezető út ebből az "ego"-m számára. Csak a következőre tudok gondolni: amikor elmúlok, ha ugyan valaha is elmúlok, valaki az örökkévalóságban újból "én"-nek kezdi érezni magát, épp úgy ahogy én is most. És ez az "én", aki ekként érez, az én magam leszek, mintha csak sosem szakadt volna meg létezésemn; mert a közben eltelt irtózatosan hosszú idő alatt, egy egész örökkévalóság alatt, ha nem létezett az "én" - ez az "én" - akkor nem létezett tudat sem, s az idő is véget ért. Nem volt egy pillanat, egy sóhajtásnyi szünet sem, semmi. A világ megszűnése és feltámadása. Az alvás, az Istenek elnyugvása. Az Örök Visszatérés.

'Eljöttem, hogy kikérjem tanácsodat, hogy beszélhessek veled, hogy együtt gondolkodhassunk. Honnan tudhatnám meg, hogy valóban létezel-e, hogy te is egy "én" vagy-e, hogy te is "én"-nek érzed-e magad, "tenmagad"-nak? Csak is abból, hogy annak mondod magad. Ez lehet azonban önmagam kivetülése is, vagy önmagam lehasadt része, ahogy minden más dolog is lehet az, szavak, amiket önmagamnak mondok, kérdesek és válaszok, amiket önmagamnak teszek fel, monológ egy tükör elött, melyben önmagamra tekintek. Drámai életének végén Nietzsche is ezt fedezte fel - így mondják - és egy emberben lett mindenkivé, egy és ugyanazon időben, sikeresen kiszabadult a körből - az őrületbe. De valóban kiszabadult-e?'

Elhúzta vén kezeit homloka előtt.

'Ez volt saját megrögzött dallamom is. E mentális téglafal gyötrelme, e beszűkült ösvényé, mely úgy tűnik, kivezető út nélkül hagyott minket. Válasz nélkül. Valójában azonban nincs is ilyen. Érted? Nincs ilyen! Az egyetlen, amit megerősíthetek az az, hogy én is 'magam'-nak érzem "önmagam". Szegényes válasz. Mert nem hiszel nekem, mert nem hihetsz nekem. A te nézőpontból csakis "te" érzed magad "önmagam"-nak. Így van ez számodra, bárhogy is bizonygassam, hogy ugyanígy van ez számomra is. A te "magaddal" sosem leszel képes ezt felfogni. Elkülönültek ezek mindörökre. Nincs kiút ebből, s nincs válasz rá. Vagy hogy így mondjuk, a válasz ez: nincs kiút,s nincs válasz. Az út nem az "ego" visszautasítása, nem "az ego keresztrefeszítése", hanem végletes elfogadása entelechia-ban ötvözve a perszónával, amely már az "ego" előtt is létezett, s mely oly öregként, oly ősiként és nemesként tekintett önmagára. Ötvözni kell ezeket, az Abszolút Személyiségben.'

'Mi is az "ego"? Hol volt, mielőtt belépett volna az újszülött testébe?' ezt kérdeztem.
Kérdesekkel felelt a kérdésre: 'Lehet, hogy ő az "őrangyal", akit a gyermek elveszít az "ego" testébe lépésekor? Vagy talán az "őrangyal" az a bölcs, aki eltűnik az "ego" gyermektestbe költözésekor, és a "te" visszatérésedre vár? Mi ez a "te"? Van vajon "harmadik" is? Vagy az "ego" csupán egy pont, fodrozódás a perszóna felületén, a Monádon, aminek csak egy kis része léphet be a durvaanyagi testbe? Gondoltál-e már arra a lehetőségre, hogy a Kálijugabéli tudomány technokratáinak sikerült "ego"-t lehellniük elektronikus agyaikba, robotjaikba, egyetlen gomb érintésére? Nem lehetséges-e, hogy az emberi lény esetében is valami hasonló történt?
Túléli-e az "ego", ha a robotot megsemmisítik? Más gépekben vajon ugyanez az "ego" fog létrejönni? Ez az iszonytató lehetőség is csak további bizonyíték számomra, hogy a tudat archetípus, mely formára áhítozván átszeli az univerzumot, és e célra éppúgy használja fel az emberi lényt, ahogy azt egy géppel is tenné ...Képtelen voltam nyíltan is kimondnai, hogy az "ego" egy archetípus.'

'Megértem,' mondtam.

'Tudom, ezek csak szavak. Új tömlők, óbornak.
Térjünk vissza oda, ahol abbahagytuk: az "ego" és a perszóna ötvözéséhez. Ez az a kapu, amin keresztül beléphetünk s elhagyhatjuk Ultima Thule-t. Én Individuációnak neveztem. Az "ego" és a Selbst egyesítése. Áthelyezni a hangsúlyt az egyéniségben, eltávolodni a racionális tudatosságtól a Tudattalan Óceánja felé, anélkül, hogy megszűnnénk közben tudatosnak lenni, de immáron egy másfajta tudatossággal, a lehető legtöbb fényt árasztani a sötétségbe, eltávolodni a racionális tudatosság Sárga Napjától az Individuáció Fekete Napja felé. A benne megjelenő középpontja pedig valami, amit létrehoztunk, amit kigondoltunk, ahová az egyéniség hangsúlyát áthelyeztük, a Selbst, a kör, melynek középpontja ott van mindenütt, de kerülete nincs sehol. Ami a Zöld Fényt kibocsájtja. A Gnózis fényét. Eckhart Mester "apró szikrája" ez, mely szellemhajójában a Tudattalan Tengere alatt hajózik, fényeit szerteszórva. A lét teljességének betetőzése, az unus mundus. Ez az Individuáció. Arcot formálni a Selbst-nek, az "Őrangyalnak", a Monádnak, tudatossá tenni a Teremtőt. ...Tudod hol találtam rá erre az elképzelésre, melyben a Selbst-tel már erre a misztériumra utaltak? Minden idők legnagyobb pszichológusánál: Nietzsche-nél, "Sebzett Királyod"-nál, ő fedezte fel, s használta erre először a német Selbst szót.'

'Mi hát a Selbst?' kérdeztem.

'Üvegsziget, mely elsüllyedt az Óceán közepén, város, mely egy hegy mélyében rejtőzik, melegvizű oázis a jégmezők szívében, az Aranykori Földrész, lángnyelvek övezte kastély, melyben a Kedves álombamerülten fekszik. ...Igen, mert volt valaha egy Király s Királynő, Csipkerózsika az Erdőben, s egy Örök Szerelem. ...S csak költők lesznek képesek megérteni. ...'

Anima, Animus

'Eros egybeforrt Kedvesével a Nagy Orfikus, Kozmikus Tojásban: Phanes, Erika Paios. Eros egyesít, Phobos azonban, a félelem, eltöri a Kozmikus Tojást. Ezért hát a tudatosságot, az egyéniséget megszerezni annyi, mint egy napon képessé válni arra, hogy arccal ruházzuk fel a Kozmikus Tojást.
Teljes egyesülés - elveszíteni önmagunkat önmagunk ellentétében, a szeretett lényben, hogy visszatérhessünk a kezdet Androgünjéhez - ez nem egy jó dolog. Ez az individuáció, a perszóna halhatatlansága s feltámadása ellen való, ami megkülönböződés, mindkét partner individuációja, így ők elkülönülvén ismét találkozhatnak, s egy más módon örökre egyesülhetnek. Feltámadottan. Ha az a szerencse ér, hogy találkozol kedveseddel a kerék valamely fordulatában, ne kövesd el azt a hibát, hogy feleségül veszed. Mindketten megsemmisülnétek. Amit tenned kell az az, hogy segítsd őt önmagadon kívül meghalni. Szeretni őt olyan, mintha bűnt követnél el. A kedvesnek meg kell halnia ahhoz, hogy mint halhatatlan térhessen vissza az életbe, örökkévalóságát kezedbe adva. Ez az ő igazi Énje, aki a mennyekbe vezeti a Harcost, aki nem csak egy illúzió, aki nem a pokolba húzza le megszentségtelenítve, megfosztva őt mágikus virilitásától, nővé változtatván a férfit. Ő nem a felfaló anya, az özvegy, aki nem is az Özvegy, aki nem húzódik vissza özvegységébe, ezzel katásztrálva fiát. Parcifalnak és Sándornak Phobost(Gyűlöletet) kell alkalmaznia, hogy elszökhessen a Nagy Anyától, a kis özvegytől, hogy így elérhesse a Grált, a Változás Kövét, amit a görögök Xoanon-nak, Totalitásnak neveztek.

'Das ewig Wibliche zieht uns hinan,' ahogy Goethe mondta. "Az Örök Női vezet minket a mennybe." Mert a téged vezérlő indíttatás, hogy beteljesítsd a legvégső misztériumot, amit én individuációnak neveztem, az "ego" Perszónába vetése, a Monádba, a Selbst-be, arcot adni az Isteneknek, "bevilágítani a Teremtő sötétjét", az nem más, mint a szerelem. Csak a szerelem késztethet arra, hogy átugord mélységet, hogy átkelj a felvonóhídon, amely "ego"-dat elválasztja az alvó kedvesedet rejtő kastélytól, levetve a mélybe magad. Valójában ez a változás egy csoda. Ez a Nem-Létező Virág: a Selbst. Zuhanj bele e virágba, s benne megleled Kedvesed arcát. Ez a szerelem, ez az indíttatás egy jeges, vöröses-zöld tűz, mely felemészt mindent s a mennybe repít, szeretni életen s halálon túl, mindörökké. Ez a szerelem halhatatlanná tesz. Ezt az arcot, a Szerelem e Tüzét, melyet a trubadúrok és a Minnesingerek Woevre Saelde-nek, Izoldának hívtak, én a férfiben Anima-nak neveztem, s Animusnak a nőben.'

A-mor

'Úgy mondják, hogy aki Istent szereti, hét inkarnációra van szüksége a Nirvánába lépéshez és önmaga felszabadításához, míg aki gyűlöli őt, annak csupán háromra. Isten ellenére, és csakis saját "dühének" köszönhetően érte el Parcifal a Grált és saját individuációját, Selbst-jét, teljességét. Ez a különbség a Nedves Út és a Száraz Út között. Nem tudjuk, hogy "dühéhez", Phobos-ához, Anyja iránti félelméhez hasonlóan magával vitte-e a "kedves emlékét", ahogy azt feltehetőleg Gawain-nek is javasolta. Parcifal "dühével", avagy félelmével visszautasította, hogy részt vegyen a participation mystique-ben. Nem a Samadhi, az Ádi-val, az Őseredeti Lénnyel való egyesülés vár rá az út végén. Ez a szentség útja volna. Ami várja, az a Kaivalya, a teljes elkülönülés, a tökéletes individuáció, az Abszolút Személyiség, az Emberfeletti Ember tökéletes magánya. Ez a mágus útja, a Sziddha útja, a Grál tantrikus hőséé. A feltámadt Purusa kozmikus elkülönültsége.

Már egészen fiatalkorom óta mélyen megindított és foglalkoztatott a Grál misztériuma. Éppen ezért nem is próbáltam hozzányúlni, hanem inkább labújhegyen lopakodtam el mellette, mivel úgy sejtettem, hogy ez valami annyira szent, hogy nem szabad "pszichologizálni". Sajnálatos módon nem vagyok abban biztos, hogy ezt nem fogják majd megtenni mások az én nevemben, miután már eltávoztam...'

'Meglep, hogy a "pszichologizálni" szót használtad. Miután félúton megálltál, abbéli vágyad által vezérelvén, hogy mindenáron megőrizd az általad alapított iskola "tudományos" természetét, legmélyebb élményidet az akkoriban divatos nyelvbe burkolván, hogy így szabadulj meg a miszticizmussal és mágival való gyanusítgatásoktól, mindazonáltal így viszont a tradicionális és szent tudás "pszichologizálásával" vádolhatnak meg, az alkímiáéval, asztrológiáéval, hermetikáéval s akár az I Ching-ével. Ezzel valójában azonban semmit sem értél el, mert az ellenségeid így is úgy is mindig misztikus elhajlással vádolnak, meg azzal, hogy Eckhart Mester gnosztikus követője vagy.'

'Tudom. Ezért mondtam azt, hogy csupán költők érthetnek meg. Mivel valamilyen módon mégiscsak átadtam a "rejtjelet". Én is, akárcsak Occitánia trubadúrjai és a Minnesanger-ek, rejtjelbe rejtettem énekem. Például, hát nem azt mondtam, hogy az Archetípusok pszichoidok? Vagyis, hogy úgy mondjuk, meghaladják az emberi pszichét, hogy azon túlról erednek. Mi lenne hát a különbség ezek között, s a görögök, indiaiak s a régi germánok Istenei között? És mi a helyzet kettő vagy mégtöbb egymással is ellentmondásban álló Kollektív Tudattalanommal? Nem-é ez a "Vér Emlékezete", a német trubadúrok Minne-je, akik az idők kezdetén elvesztett Szerelemről énekeltek? Mi a különbség e között és az okkultisták "Fajszelleme" közt? Kétségtelenül még tovább is eljuthattam volna, ha, akárcsak ön, nem vesztem el a háborút. A Kollektív Tudattalanjaim koncepcióját össze tudtam volna kapcsolni a Tulku miszteriózus tibeti elképzelésével és a hindu-buddhista Bodhiszattva doktrínával. Egy Tulku sohasem mondja azt, hogy "én", hanem mindig a "mi"-t használja, amikor önmagáról beszél. Egy egész népben megtestesült Fajszellem ő. Rendelkezik összes "én"-jével, emellett pedig tudata jelen van más, párhuzamos lét vagy idősíkokon is. Mindenütt-jelenlevő. Eljutunk hát az "én" témájához, amit felvetettél, és Nietzsche végkövetkeztetéséhez, hogy nincs többé a valaki, hanem csak a mindenki. ... Kollektív Tudattalanom a Hinduizmus Szamszárája is, a Szam szára Folyója, az archetipikus formáké: Mája a Hinduk számára az Illúzió. És mindennek közepében ott a Selbst ideális középpontként, meghatározhatatlan helyen a roppant Óceánban, akárcsak egy Nem-Létező Virág.

'Létezett valaha a nyugaton egy egyéni, a szerelembe való beavatási forma: a Grál misztériuma, Lovagjainak Ezoterikus Rendje, a német s provanszál trubadúrok és a Fedele d'Amore észak-olasz hermetikája. A trubadúrok ezoterizmusa egyfajta Platonizmussá, a Bal Kéz alkímiai Tantrizmusává vált. Volt rituáléja és fokozatokon átívelő beavatása, mely a beavatott által kiválasztott Kastély Úrnőjének "megpillantásával" kezdődött - Dante esetében ő Beatrice - s egy védelmező gyűrű, öv (Brünhilda öve a Nibelung-énekben), zsebkendő vagy kesztyű átadásával folytatódik. A beavatandót elfogadták. Ő a tantrikus Sadhaka. Átmegy a Fenhedor, a "Kérő"; Precador, "Esdeklő"; "Megkötött Férfi" fokozatokon és a Drut-én, aki kicserélte a szívét, a jegyes - az alkimisták androgünje, a Rebis -, aki túljutott a végső próbán, az Asag-on, egyesülvén elméjében a hölgyével; vagy méginkább, a Maithuna-ban, a misztikus tantrikus szexuális egyesülésben. A Mysterium Coniunctionis. Ebből kell feltámadnia, és elérnie a pontosan meghatározott elkülönülés állapotát, az Abszolút Személyiség Individuációját, ami purusikus és kaivalikus, mint azt már leírtuk. Kedvese arcát ekkor már lelkében hordozza. Az alkímiában az ezeknek megfelelő állapotok a Nigredo, Albedo (ahonnan az Albania, Albion, Albi elnevezéske is erednek) és végül a Rubedo, a Vajra vörös, halhatatlan energia-anyagában való feltámadás állapota. A Soror Mystica, a nő, aki mindig ott áll az alkimista oldalán, az Amasia Uxor, a trubadúrok ezoterikus szerelmének mágikus menyasszonya. Ő a Yoginī és a Parastri, a Tantrizmus beavatott menyasszonya.

Ez a csodás hyperboreai beavatás nagyon távoli földről ered, a kezdetek poláris kontinenséről, ahol a női mágusok, a mágikus szerelem papnői, Morgana és Allouine először megjelentek. Ahogyan azok a nők is, akik a Grál legendája szerint gyógyították a sebesült hősöket s a Sebzett Királyt. Mérhetetlen távolságból érkezett el hozzánk e misztérium. A nyugaton azonban megsemmisült a Katarokkal, Templomosokkal, Minnesangerekkel, a Fedele d'Amore-ral és Languedoc trubadúrjaival együtt az örök háborúban, melyet az isteni mítosz ellenségeivel vívnak. Ami egykoron titkos s egyedülálló, arisztokratikus beavatás volt, az lealacsonyodott a Római Egyház exoterizmusában, ami kisajátította és meghamisította annak eredeti szimbólumait. A gnosztikus Úrnő, Sophia, Woevre Saelde, a feminim Szentlélek, Parakletos, és a Galamb Szűz Mária képében popularizálódott; a Szívek Kicserélése, ami valójában az Anáhata csakra felébredését jelentette, Jézus szívének külsődleges kultuszába ment át. A töviskorona és a rozárium vette át a Templomosok ezerszirmű alkímiai rózsájának helyét, a Sahasrara csakráét, a láthatatlan koponya tetején. Ezzel kivégezték Kundalini szent útját, a csakrák tantrikus útját. A szoláris szerelem hermetikus beavatását az exoterikus, lunáris vallás antropomorfikus, materialisztikus kultusszá alakította át.

A "szerelem nélküli szerelem" beavatása megsemmisült, és a férfiak a szétaprózó, fizikai, matriachális szerelembe zuhantak, amelynek középpontjában immáron csakis a nő fiziaki teste állt, amiben Éva külsődleges formájában diadalmaskodhatott megszentségtelenítvén a harcost, reákényszerítvén a női szorongattatást és a szaporodás iránti "Demetrikus" lázát. A szerelem emberivé vált, túlságosan is emberivé. A harcos és a trubadúr "szerelem nélküli szerelme" a Grál misztériuma. A feltámadását végre nem hajtó férfi és nő szerelme a Római Egyház, a lunáris kereszténység. A beavató ének egyszerű történetté korcsosult, ponyvává, és napjaink egészségtelen szexualitásává.

Amikor a trubadúrok, a Grál beavatott lovagjainak vagy az igazi Rószakeresztesek szerelemvallásáról beszélünk, meg kell próbálnunk felderíteni azt, amit nyelvezetük mögé rejtettek. Akkor még a szerelem nem azt jelentette, amit napjainkban. Az Amor(Szerelem) szó rejtett jelentéssel bírt, kódszó volt. Az Amor visszafelé Roma. Vagyis, ahogy azt szó írásmódja jelezte is, Roma ellentéte, és mindannak ellentétét jelentette, amit Róma képviselt. Továbbá az Amor úgy is felbontható, mint "a" és "mor", amely így Halál-nélkülit jelent. Vagyis halhatatlanná lenni, örökkévalóvá, az A-mor beavatási útjának köszönhetően. Olyan beavatási út ez, amely tökéletes ellentétben áll Róma útjával. Ezoterikus, szoláris Kereszténység. Eckhart Mester Gnosztikus Kereszténysége. És az enyém is. Mert én arra próbáltam megtanítani a nyugati embert, hogy lelkében támassza fel Krisztoszt. Mert Krisztosz a Selbst a nyugati ember számára.

Ezért semmisítette meg Roma Amor-t, a Katarokat, a Templomosokat, a Grál Urait, a Minnesangereket, mindent, ami csak a "Hyperboreus Vér Emlékezete"-ben gyökeredzett, és aminek poláris, szoláris eredete volt.'

A szerelemnek, amiről annyit fecsegnek a regényekben, a költészetben és a magazinokban, a felebaráti szeretetnek, az egyházak ökumenikus szeretetének, az emberiség szeretetének, mindennek semmi köze sincs a "szerelem nélküli szerelemhez" (A-Mor, Halál-Nélküliség), ami kemény fegyelem, rideg, mint a jég, metsző, akár a kard, és ami arra irányul, hogy meghaladja az emberi létfeltételeket és elérje a Halhatatlanok Királyságát, Ultima Thule-t.'

'Szinkronicitás'

'A föld élőlény, s veled együtt érez. Követi lépteid s keresésed éppoly aggodalommal, mint tenmagad, mert ha diadalmaskodsz, ő is felmagasztosul. A Kálijuga vége és a belépés az új Aranykorba harcod eredményességén áll, vagy bukik. A föld önmaga nem fejezheti be a munkát, amit a Természet tökéletlenül hagyott. Napjainkban a föld erőivel csatlakozott az emberi pusztításhoz. A nagy katasztrófa a Vízöntő Korának első éveiben be fog következni. Ha azonban sikerül megtalálnod e föld Láthatatlan Párjához vezető bejáratot, beteljesítened a "szerelem nélküli A-Mor" misztériumát, a vulkánok megnyugszanak, a földrengések alábbhagynak, s elkerülhetővé válik a katasztrófa.

Létezik egyfajta esszenciális 'szinkronicitás' a lélek és a táj között. Amit önmagadban véghezviszel, az válaszra fog lelni az univerzum legtávolabbi szegleteiben is, akárcsak a harang kondulása, amely jelzi a győzelmet avagy a vereséget, visszafordíthatatlan változásokat létrehozván abban a titkos központban, ahonnan a Sors kihat. Az Archetípus oszthatatlan, és ha egyszer már szemtől-szembe néztél vele, annak következményei univerzálisak, és kitörölhetetlenek. A régi kínai közmondás jól fejezi ezt ki: "Ha egy ember a szobájában üldögélvén a helyes gondolatokat gondolja, az ellhallatszik ezer mérföldekre is." az alkímia is így mondja: "Nem számít, ha egyedül is vagy. Ha igaz munkát végzel, ismeretlen barátok sietnek majd segítségedre."

Amit én 'szinkronicitásnak' neveztem, azt Nietzsche "jelentőségteljes szerencsés egybeesések"-nek nevezte. Lírai dialógus, kéttagú hegedűverseny ez az ember-mágus s a Természet között. A világ megajándékoz "jelentőségteljes szerencsés egybeesésekkel", finom, már-már titkos üzenetet nyújt át, valamit, ami látszólagok ok nélkül történik, ami ok-talannak tűnik, de amiről úgy érzed, hogy számodra jelentőségteljes. És éppen ez az, amire a világ számít, hogy kivonod belőle ezt a jelentést, amit csak te vagy képes érzékelni, mivel az saját közvetlen tudatállapotoddal, életed valamelyik eseményével van "szinkronicitásban", avagy teljes megfelelésben, így ez képessé válik önmagát a te segítségeddel, legendává, végzetté áttranszformálni. Egy szerencsés egybeesés, mely Végzetté alakul át. És amikor ezt elérted, minden olyannak tűnik majd, mint azelőtt volt, mintha semmi se történt volna. Mindazonáltal minden és örök időkre megváltozott, bár erről csak te és a föld tudhat - ami most már a te földed, a te világod, mivel önmagát neked felkínálta, s így most már te teheted gyümölcsözővé. "A föld beléd láthatatlanul beköltözött", ahogy Rilke mondaná, individualizált univerzummá vált benned. És bár talán semmi sem történt, "úgy tűnhet, mintha mégis így történt volna, úgy tűnhet, mintha mégis így történt volna", hogy saját szavaid használjam. A világ kreatív Istenévé válsz; csupán mert elképzeltél egy Nem-Létező Virágot.
Értelmet adtál annak a virágnak.'

Vissza

Jung, Vörös Könyv, részlet

Jung, Vörös Könyv, részlet