Tizenegy évvel Camillo halála után egy ábra készült el emlékére. Achille Bocchi tollából egy rövid, latin nyelvű szöveg tartozott hozzá, valamint egy fametszet Giulio Bonassone-től. A fametszet egy faágon ülő fülemülét ábrázol, amint egy medence vizébe bámul. Egy dalt énekel. A medence szemközti oldalán vizinimfák csapata álldogál, és nevetnek a kis fülemülén, látván, hogy rászedi saját vízbéli képmása. A fülemüle, azt hívén, hogy vetélytársa akadt, egyre hangosabban és hangosabban kezd el dalolni, míg végül beugrik a medencébe, hogy párviadalban kűzdjön meg feltételezett ellenfelével. Rá kell jönnie azonban, hogy az egyetlen madár, aki jelen van, az önmaga, és csapzott tollakkal emelkedik ki az üres medence vizéből. Csend honol immár, miközben felszáll az ég kékjébe.

Az ábrát tekinthetjük Narkisszosz mítoszának adaptációjaként, aki saját képmásával esett szerelembe egy medence vizében, miközben Ekhó, az őt szerető nimfa egyre csak a partról figyelte. Míg Narkisszosz lát, a fülemüle hall. Míg Ekhó rejtve hallgatja és válaszolgat, a najádok hallgatnak és a nyílt színen nevetnek. Narkisszosz szerelmesen sóhajt; a fülemüle rivalizál. Furcsa tiszteletadás Camillo-nak ez a kétértelmű a síremlék. A fülemüle ugyan csak saját tükérképét hívja ki, ámbár hiábavaló, mégis nagyszerű kűzdelme zenét és nevetést teremt, ami nem lehet rossz.

Bocchi a Cammilo-nak szánt ábráján a najádok nevetésével lehet, hogy csupán gúnyt szándékozott űzni belőle. Vagy arra akart emlékeztetni minket, hogy a najádok maguk a víz, akikben a fülemüle saját tükérképét látja viszont. És mint magának a víznek az eszenciája, avagy Lényegisége, a felismerésnek a szikrája kell hogy jelen legyen dallamos nevetésükben.

Kate Robinson: The Whirlpool of Artifice