Alig voltam ébren a felső Pireneusokba vezető út közben. Már tegnap óta szakadt az eső; és úgy tűnt, hogy itt még az ősz is megszakítja menetelését. Végül is a posta busszal utaztam. Útitársaim földművelők voltak, akik a piacra vitték áruikat. Hamar kiszedték belőlem, hogy német vagyok, és hogy a hegyekben szándékozom maradni. Meg szerették volna mutatni, miképpen uralja a vidéket Montségur hegyi erődje, de az a fellegek takarásában maradt. "Maga is az Albigensek kincsét keresi?" kérdezték tőlem. Később megtudtam, hogy nem sokkal azelőtt kincskeresőkről szóló cikk jelent meg az egyik toulouse-i újságban.

Egy takaros fogadó szolgált éjszakai hajlékomul. Reggel tíz óra felé a fogadó tulajdonosának fia - egy orvos - visz majd el kocsival először Montférrier-be (Vas Hegy), és aztán fel Montségur falvacskájába. Van ott néhány páciense, akiket el kell látnia.

Vacsora után egy 86 éves helybéli bácsi felajánlotta, hogy megmutatja nekem a gyűjteményét: Évtizedek óta ás a kastély romjainál és szűkebb pátriája barlangjaiban. Gondolkodás nélkül és nem titkolt büszkeséggel mutatott nekem barlangi medve és oroszlán csontokat; őskori kőeszközöket; csontból, bronzból és vasból készült nyílhegyeket; cserépdarabokat; és még sok minden mást. Montségur fellegvárának kőfalainál is kutatott, ha csak felületesen is. Főbb felfedezései fegyverek, pecsétek és kőgolyók(1) voltak, melyeket a védők hajítottak az alant elterülő völgyből érkező támadókra. Végül, nagyon vigyázva, kivett néhány kicsi, agyagból készült galambot egy ereklyetartóból. Montségur romjai közt találta őket. Vendéglátom nem tudta megmondani, milyen célra szolgáltak. Ezen kívűl, meglehetős megdöbbenésemre megtudtam, hogy egy azóta már elhunyt barátja az erőd kövei közt egy idegen betűkkel írott könyvre lelt - valószínűleg arab vagy kínai lehetett, többre már nem emlékszik. A könyv, a szokatlan írással együtt, elveszett.

Esti elmélkedésem közben még türelmetlenebbül várom a Montségurba való utazást, és mindez arra a történetre emlékeztet, amit a küszöbön meséltek nekem vendéglátóim, miközben búcsút intettem nekik: Valamikor a tizenkettedik században, élt Cahors közelében Toulousetól északra, egy nagyhatalmú vikomt, akit Raimundo Jordan-nek hívtak. Azokban az időkben, illendő volt egy művelt lovagnak a Minne-t művelni, s verset költeni nemes hölgyek dícséretére - más szavakkal szólva, trubadúrnak lennie. Raimundo választottja Adelaide volt; egy Baronet Pena nevű nemesember felesége, akinek ura tudott erről, és jóváhagyását adta a Minne-re. Amikor kitört a szörnyű Albigensek elleni háború, Raimundo és a nemesember is fegyvert fogott, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Pena elesett a csatában, és hamarosan Raimundo is eltünt. Aggódva várt Adelaide, s sóvárogott a trubadúr felöl érkező hírekre. Úgy gondolván, hogy ő is elesett a háborúban, lemondott földi javairól és, mint az eretnekhez illik, ami volt, visszavonult a kastélyba a fellegek közé, Montségurba. Utolsó napjait itt kívánta eltölteni. Raimundo azonban még életben volt. Bár súlyosan megsérült, menedékre lelt jóbarátoknál, akik ápolták. A hosszú, gyötrő lábadozás után újra látni szerette volna Adelaidet, és Pena kastélyához lovagolt titkos erdei ösvényeken. Rájött, hogy a kastély már rég az ellenség kezébe került, és úrnőjének nyomaveszett. Raimundo immár törvényenkívülivé vált; nem volt más menedék számára, csak Montségur - ahol rátalált Adelaidere.

Hazaúton, Ludwig Uhland versek jutottak eszembe. Iskolásként kívűlről meg kellett tanulnom őket. Ki gondolta volna akkor még, hogy "Provansz völgyei!" adnak majd egykoron otthont:

Provansz Völgyeiben
Rügyezett a Minne éneke, Tavasz Gyermeke,
és a Minne
A szár örvendett meghitten

Az Albigensek miatt érkeztem e földre, akik eretnekek voltak, hasonlóan őseimhez. Hogy szoros kapcsolat volt az eretnekek és a Minnesingerek között, ismeretlen volt előttem, mielőtt idejöttem.

Jegyzetek:

(1).: Fernand Niel leírja a Montségur: la montagne sacrée című könyvében, hogy e kőgolyók szétszorva ottmaradtak Montségur kastélya körül. Nem a védők használták őket, ahogy azt Rahn mondja, hanem az ostromlók, akik katapultjaikból hajították ki őket, hogy lerombolják a kastély falait. — Az angol fordító megjegyzése

Vissza a tartalomjegyzékhez